Iráni terrorizmus: Az izraeli célpontok

AZ IRÁNI „TERRORIZMUS” CÉLTÁBLÁI

Az 1979-es iszlám forradalom óta eltelt időszak áttekintése megmutatja az iráni terrorizmus néhány figyelemre méltó formáját. Az Iszlám Köztársaság a terrorizmust állami szinten (külföldön élő ellenzékiek ellen) és a különböző terrorista csoportok támogatása révén (Hamasz, Iszlám Dzsihád, Hezbollah) alkalmazta, illetve alkalmazza. A teheráni düh három fő célpontja: 1.) száműzetésben élő iráni aktivisták és az iráni ellenzék; 2.) amerikai személyek és létesítmények; 3.) izraeli személyek és létesítmények.

3.) Támadások izraeli személyek és létesítmények ellen

Az Iráni Iszlám Köztársaság politikája egyik lényeges alkotóelemeként az Izraellel szembeni ellenségességet tette magáévá. Irán Izraelt elpusztítandó ellenségnek tekinti, és olyan országnak, amely szent iszlám területek felett szerzett ellenőrzést és elnyomja a palesztinokat. Ezen felül Izraelt annak az Egyesült Államoknak az előőrseként fogja fel, amelynek célja az iszlám, az iszlám köztársaság megsemmisítése. Így az Izraellel való konfliktus központi és stratégiai pontja lett a Khomeini vezette Irán politikai és vallási terveinek. Az Iráni Iszlám Köztársaság közvetlenül az 1979-es iszlám forradalom győzelme után bezáratta az izraeli képviseletet Teheránban és megszakította kapcsolatait Tel Aviv-val. Irán a mai napig – a többi muzulmán államhoz hasonlóan – nem ismeri el Izrael államot létező entitásként. A teheráni vezetés Izraelt terrorista-cionista rezsimnek tartja, amely jogtalanul tart megszállva palesztin területeket. A keményvonalas papság „rákos daganatnak” nevezi a zsidó államot, azonban a kemény retorika ellenére Irán a valóságban egyetlen egyszer sem indított vagy viselt ellene háborút. Az Iszlám Köztársaság nem volt tagja az Izrael-elleni katonai szövetségeknek, és egyetlen egy Izrael ellen irányuló háborúban sem vett részt. Saddam Hussein Irakjával ellentétben Irán egyetlen egyszer sem lőtt ki rakétákat izraeli területekre. Az Iránon belüli zsidó kisebbség pedig nincsen elnyomva – legalábbis nem jobban, mint a többi kisebbség. Irán tehát közvetlenül nem intézett támadást izraeli területek ellen, azonban a bizonyítékok több esetben mégis azt mutatták, hogy Teherán közvetve (terrorista csoportok révén) izraeli célpontokat támadott meg.

Az 1980-as évek során az iráni vezetés nem támadott meg izraeli személyeket és létesítményeket. Khomeini ajatollah figyelmét lekötötte az Irakkal vívott háború, valamint az új politika-hatalmi rendszer kiépítésének és az ellenzékiek kiiktatásának a feladata. Az Izrael elleni háború más szinteken zajlott. Teherán az iszlám forradalom győzelmét követően megszakította kapcsolatait Izraellel, és szabályos diplomáciai kapcsolatot létesített a Palesztinai Felszabadítási Szervezettel. Gazdasági bojkottot rendelt el Izraellel szemben. A sah politikájával ellentétben, amely következetesen elhatárolta Iránt az arab világ Izraellel kapcsolatos politikájától, a Khomeini vezette Iszlám Köztársaság erőteljes nyilatkozatháborút folytatott a zsidó állam ellen, kihasználva az Izrael-ellenes érzelmeket és a zsidó államnak nyújtott amerikai támogatások népszerűtlenségét, hogy felpolírozza saját magának, mint a régió iszlám vezetőjének az elhivatottságát.

A 80-as években épült ki a – napjainkig is tartó – kapcsolat az Iszlám Köztársaság és az – amerikai felfogás szerint – Izrael-ellenes terrorista csoportok között. Irán álláspontja szerint azonban ezek a csoportok (Hamasz, Iszlám Dzsihád és Hezbollah) nem terrorista szervezetek, hanem az izraeli megszállás ellen küzdő szabadságharcosok Palesztinában (Izraelben) és Libanonban. Teherán elsősorban retorikájában morálisan – valójában azonban anyagilag és katonailag is – támogatta ezeket az iráni álláspont szerint felszabadító mozgalmakat.

Az 1979-es forradalom exportja – létezésének első évtizedében – az iraki, libanoni és az Öbölmenti emírségek síita mozgalmaira korlátozódott. A fundamentalista iszlám iráni változata nem tudott jelentősebben utat törni a szunnita túlsúlyú muzulmán területeken. Az iráni forradalommal szembeni általános ellenszenv ellenére a szunnita akciókban és hagyományokban gyökerezve militáns szunnita mozgalomként jelentkező Palesztin Iszlám Dzsihádot az iráni síita forradalom inspirálta és bátorította. Az ideológiai ellentmondások ellenére az Iszlám Dzsihád politikai nézetei olyan kérdésekben, mint az iraki-iráni háború és az izraeli-palesztin békefolyamat, teljes mértékben azonosultak Irán álláspontjával. A 80-as években az Iszlám Dzsihád és Irán kapcsolata egyoldalú volt. A palesztin mozgalom volt az, amely kötődött szellemi útmutatójához. Az évtized végén azonban változás állt be a kapcsolatukban. Az iraki-iráni háború végét követően Irán már nem korlátozta magát a síita uralmi területekre, ehelyett akciót indított forradalmának exportálására a szunnita népességű területek felé is. Mindez egybeesett az intifáda 1987-es kitörésével, így Teherán kapcsolata a mozgalommal jelentősen megerősödött. A Palesztin Iszlám Dzsihád főhadiszállásának 1988-as áthelyezése Szíriába fordulópontot jelentett kettejük viszonyában. Ettől kezdve közvetlen kapcsolat jött létre a bejrúti és damaszkuszi iráni követségek, a Libanonban állomásozó Forradalmi Gárda csapatai és a Hezbollah útján az Iszlám Dzsihád aktivistái és iráni támogatói között. A szervezet iráni támogatása politikailag, pénzügyileg és katonailag is megnyilvánult. Meg kell jegyezni azonban azt is, hogy a Teherán által nyújtott pénzt nem csupán a terrorista tevékenységekre használták fel, hanem új mecseteket és szociális támogató rendszereket is létrehoztak belőle a palesztin területeken.

Az Iszlám Dzsiháddal való kapcsolatépítés mellett Irán aktív erőfeszítéseket tett, hogy a palesztin terület rivális iszlám csoportjával a Hamasszal – amely szítva az intifádát kezdett központi elemmé válni – fennálló kapcsolatainak erősítésével fokozza befolyását a térségben. A Hamasz újabb – második – eszközül szolgálhatott Irán iszlám vezető szerepének demonstrálására. Ezen felül a Hamasz elszántnak látszott a harcra, lehetősége volt Izraelen belüli csapásokra és a nyilvános érdeklődés homlokterében állott. Teljesen elutasította Izrael jogát a létezésre és elhatározott volt az Izrael és az imperializmus elleni küzdelemre. Így az irániak szemében megérdemelte a támogatást.

A Hamaszt 1988 elején a palesztin területeken alapították meg, mint a Muzulmán Testvériség helyi ágazatának katonai szárnyát és mint ilyen, a kezdetektől fogva erős síita-ellenes álláspontot foglalt el. Teológiailag idegen maradt az iráni forradalom elveivel szemben. A Hamasz és az Iszlám Köztársaság érdekei csak az Öböl-háborút és a Madridi Konferenciát követően közeledtek egymáshoz. A politikai szimpátiát egy sor gyakorlati lépés követte. Washington szerint Teherán a szervezetet pénzzel, harcosainak iráni, libanoni és szudáni kiképzőtáborokban történő kiképzésével segítette. Irán megengedte, hogy a szervezet Teheránban politikai és propaganda tevékenységéhez irodát nyisson. A Hamaszt a palesztin nép egyetlen törvényes képviselőjének deklarálta – nem kis felzúdulást váltva ki a térségben. Az 1990-es évek első felében a politikai kapcsolatok erősödtek a Hamasz vezetői és az iráni vezetés között. Valójában azonban a Hamasz nem azonosult Iránnal olyan mértékben, mint a Palesztin Iszlám Dzsihád. Teherán támogatását elfogadta ugyan, de a palesztin területeken kialakította a saját önfenntartó és jól szervezett apparátusát, így nem vált függővé az Iszlám Köztársaságtól.

A palesztin ellenállási mozgalmakkal szemben Irán kapcsolata a libanoni Hezbollahhal sokkal világosabb és határozottabb. A Hezbollah a libanoni síiták csoportja, amely jelentős befolyásra tett szert Libanon társadalmában és politikájában. A szervezetet 1982-ben, Izrael libanoni inváziójára válaszul hozták létre – iráni közreműködéssel. Az Iszlám Dzsihádhoz hasonlóan az iráni forradalom és Khomeini elvei inspirálták a megalakulásakor. A Hezbollah az iráni doktrínát (az iszlám kormányzás elvét) látta válaszként a libanoni politika betegségeire. Iránhoz hasonlóan harcot hirdetett Izrael – és legfőbb támogatója, az USA – ellen, az elfoglalt területek visszaszerzésére. Céljaik elérése érdekében nem riadtak vissza a terror alkalmazásától sem. Ezt bizonyítják az Egyesült Államok és Izrael ellen – olykor iráni támogatással – elkövetett akciói, mint például az amerikai csapatok ellen az 1980-as években, Libanonban elkövetett pokolgépes merényletek és emberrablási kísérletek, valamint az Izrael ellen az 1990-es évek elején elkövetett argentínai akciók. A Hezbollah elsődleges célja azonban az izraeli csapatok Dél-Libanonból való kiűzése volt. Irán bőkezűen támogatta a Hezbollah felszabadító akcióját – amelyet a palesztin ellenállási mozgalmakhoz hasonlóan legitim harcnak tekintett. 1991 végéig Teherán a Hezbollahhal, libanoni megbízottjával támadta a libanoni izraeli katonai objektumokat – de nem a civileket. Teherán az 1980-as években, majd az 1990-es években is anyagi, katonai, logisztikai, ideológiai és szervezeti segítséget nyújtott a libanoni szervezetnek.

Az 1991 októberében Washington által kezdeményezett Madridi Konferenciát Irán egy feléje irányuló fenyegetésnek tekintette. Válaszképpen egy párhuzamos konferenciát hozott össze Teheránban, hogy egyesítse az Izraellel folytatandó tárgyalásokkal szembenálló radikális szervezeteket. A konferencia keretén belül döntés született, hogy Irán támogatja a „Palesztin ellenállást” és magas szintű bizottságot hoz létre, hogy egyesítse azokat a radikális szervezeteket, amelyek szemben állnak az Izraellel folytatott tárgyalásokkal, és vezetésével készülnek egy iszlám frontban folytatni a harcot. A tárgyalást elutasítók és a radikális palesztinok támogatása az egyik olyan ügy, amelynél Irán ideológiai-forradalmi és nemzeti-pragmatikus érdekei egybeesnek.

Az Iszlám Köztársaság Khomeini ajatollah halálát követően, az 1990-es évek első felében fokozta szubverziós tevékenységét, s akcióit már nemcsak Libanonra korlátozta, hanem kiterjesztette azokat Izraelre és a világ más területeire is. Az 1990-es évek elején az iráni titkosszolgálat emberei közvetlenül is részt vettek Izraelben vagy izraeli érdekeltségek ellen elkövetett terrorista akciókban. Így például az 1992 áprilisában a Buenos Aires-i izraeli követség elleni bombamerényletben, az 1994 márciusában a bangkoki izraeli követség elleni robbantási kísérletben, valamint egy Buenos Aires-i zsidó közösségi központ (Argentin-Izraeli Baráti Társaság) 1994 júliusi felrobbantásában. Mindez azt is jelentette, hogy Teherán képes a választása szerinti időben és helyen csapást mérni Izraelre. Amerikai hivatalnokok szerint emellett bebizonyosodott az is, hogy Irán követségeit és diplomatáit használja fel az Izrael ellen irányuló akcióiban.

A palesztin ellenállási mozgalmak legitim harcáról alkotott iráni álláspont ellenére, valamint, hogy ezen mozgalmak legkiterjedtebb tevékenysége a szociális gondoskodás, a vallási és erkölcsi nevelés, az Iszlám Dzsihád és a Hamasz valóban követ el fegyveres – terrorista – akciókat Izrael és izraeli célpontok, civilek ellen. 1994 óta a két szervezet több mint 80 öngyilkos merényletet követett el. A bankok, bevásárló központok, kávézók és egyéb civil célpontok ellen az izraeli nagyvárosokban elkövetett akciókban több mint 200 civil halt meg. Az Izrael elleni tevékenység csúcspontját 1996-ban érte el, amikor a Hamasz és az Iszlám Dzsihád öngyilkos támadásai – az izraeli belpolitika eseményeivel együttesen – gyakorlatilag megszakították az arab-izraeli tárgyalásokat és hozzájárultak a Peres-kormány bukásához. Ugyanebben az időben merültek fel első ízben bizonyítékok az iszlám terrorista szervezetek Izraelbe küldött tagjainak iráni kiképzéséről és felszereléséről. Khatami elnök 1997-es megválasztása óta viszont nem tudni arról, hogy Irán részes lenne bármilyen Izrael-elleni terrorista kísérletben. Hivatalos izraeli források szerint jelenleg nincsenek Izraelben aktívan tevékenykedő iráni titkosszolgálati ügynökök. Washington azonban azt állítja, hogy bár Teherán a nyilvános akcióktól távol tartotta magát, a háttérben azonban továbbra is folytatódik az Izrael-ellenes csoportok és szervezetek támogatása és felfegyverzése.

A Hezbollah 18 éven át védekező háborút folytatott Izrael ellen a Dél-Libanonban – Izrael által 1982-ben önhatalmúlag – kijelölt biztonsági övezetben és fegyveres támadásokat intézett izraeli érdekeltségek ellen a világ több pontján, amely 2000-re elvezetett az izraeli csapatok egyoldalú kivonulásához. Mindez óriási mértékben megnövelte a Hezbollah népszerűségét az arab világban, amely ezek után a libanoni szervezet példátlan hőstettéből merített inspirációt. A palesztinok Izrael elleni harcukban a Hezbollahot tekintik követendő példaként, amely képes volt erejét felhasználni arra, hogy Izraelt kiverje területéről, ami eddig egyetlen arab kormányzatnak vagy csoportnak sem sikerült. Az izraeli csapatok kiűzését követően a Hezbollah első számú támogatójának, az Iszlám Köztársaságnak is megnőtt a népszerűsége a Közel-Keleten. Iránra a libanoni ügy elkötelezett híveként számos szervezetben és országban úgy tekintettek, mint aki az izraeli elnyomás elleni harc legmegbízhatóbb és legsikeresebb támogatója. A teheráni vezetés azonban népszerűségét nem további Izrael-ellenes akciókra való buzdításra használta fel, hanem újraértelmezve a Hezbollahhal fennálló kapcsolatát, a provokációk és az újabb Izrael elleni akciók beszüntetésére hívott fel.

Az izraeli csapatok kivonulása óta a Hezbollah nem indított fegyveres akciókat izraeli célpontok ellen – köszönhetően az iráni álláspont újraértékelésének. Az elsődleges cél (Izrael kiűzése) elérése után megfigyelhető a Hezbollah Izraellel kapcsolatos álláspontjának mérséklődése. A szervezet továbbra is az izraeli-palesztin konfliktus megoldására törekszik, de lényegesen enyhébb eszközökkel kívánja ezt megvalósítani. Az izraeli kivonulást követően a Hezbollah vezetése a libanoni politikában való fokozottabb szerepvállalásra helyezte a hangsúlyt. Sayyed Hassan Nasrallah vezetésével az elsődleges cél a földalatti paramilitáris mozgalomból modern politikai pártot alkotni. Nasrallah az átalakulást segítendő, számos reformot helyezett kilátásba a katonai, biztonsági, szociális, kulturális, pénzügyi és egyéb területeken. Az 1980-as években célként deklarált iszlám köztársaság mára már csak történelem. A Hezbollah legitim politikai szereplője lett a libanoni politikának és jelentős szerepet játszik a lerombolt dél-libanoni területek újjáépítésében is. A Hezbollah átalakulásával a szervezetnek nyújtott iráni támogatás is új formát öltött. A szervezet új, mérsékelt politikája nem nyert tetszést az iráni keményvonalas papság körében, a reformista Khatami és Nasrallah között azonban rendkívül szoros viszony alakult ki. Az iráni elnök támogatásáról biztosította Nasrallahot. Ezt bizonyította, amikor saját presztízsét latba vetve lépett fel a Hezbollah védelmében a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat követően. A korábbi katonai és pénzügyi támogatást felváltotta a politikai és diplomáciai segítségnyújtás. Így Teherán más formában, de továbbra is elkötelezett támogatója maradt a libanoni Hezbollahnak, ami azonban – az iráni álláspont szerint – továbbra sem azonos a terrorizmus támogatásával.

Az iráni vallási vezetők nyilvános megnyilatkozásaikban folyamatosan engesztelhetetlen ellenségességet tanúsítanak Izraellel szemben, ám az iráni megközelítés változott valamennyit Khatami megválasztása óta. A reformista elnök jelezte, hogy nem bízik abban, hogy a madridi folyamat létrehozná a tartós arab-izraeli békét, Irán azonban kész elfogadni minden olyan megállapodást, amibe a Palesztinai Felszabadítási Szervezet beleegyezett, és nem fogja aktívan ellenezni vagy megpróbálni aláaknázni a béke-megállapodásokat. Khatami és reformista támogatói meg kívánják változtatni az iráni politikát a terrorizmus tekintetében, hogy megszűnjenek azok az akadályok, amelyek az Irán és a nyugati államok közötti kapcsolatok javításának útjában állnak. Azonban képtelen ezt végrehajtani, mert a hatalom megfelelő emelőinek működtetése nem az ő, hanem a legfőbb vallási vezető, a konzervatív Ali Khamenei ajatollah kezében van.

A 2000 szeptemberében kezdődött „Al Aqsa intifáda”-ként ismert palesztin felkelés – a reformerek minden törekvése ellenére – felújította az iráni keményvonalasok körében a lelkesedést a terrorizmusért. Amerikai felfogás szerint erre szolgálhat bizonyítékul az a fegyvereket tartalmazó hajószállítmány (Karin-A), amelyet 2002 januárjában foglaltak le az izraeli hatóságok. Az akciót feltehetőleg Ali Khamenei legfőbb vallási vezető parancsára az Iráni Forradalmi Gárda és a Népi Front a Felszabadításért - Főparancsnokság intézte Arafat vagy Khatami tudta nélkül. Mindez azt jelenti, hogy a fegyvercsempészési kísérlet nem tekinthető a hivatalos iráni politika részének. Valójában a mai napig nincsen nemzetközileg elfogadott bizonyíték, amely az iráni érintettséget igazolná. A terrorizmus így nem tért vissza az Izraellel kapcsolatos iráni politikába. A keményvonalas papok hatalmát mutatja azonban, hogy az izraeli-palesztin békefolyamat feszültségei közepette Irán az 1991-es konferenciához hasonló rendezvénynek adott helyet 2001 áprilisában. Figyelembe véve, hogy a palesztinok támogatására szervezett teheráni konferenciát az iráni parlament támogatta, egyes iráni politikai elemzők azt állítják, hogy az iráni politika egy mérsékeltebb és pragmatikusabb irányzatot mutat a békefolyamat és az izraeli-palesztin válság ügyében. Ezt bizonyítja az is, hogy Irán saját béketervvel hozakodott elő 2001 tavaszán. A tervezet azonban nem aratott tetszést a palesztinok körében, akik egyre elégedetlenebbek az iráni támogatás mértékével. Emellett hazai kritika is érte a kormányt, hogy az hatalmas összegeket költ olyan ügyekre, amelyek az iráni nép számára nem fontosak: „Az iráni vezetésnek több figyelmet kellene fordítania saját népének helyzetére ahelyett, hogy ennyi időt, energiát és pénzügyi forrást áldozna a bonyolult palesztin-izraeli kérdésre, amiben mi nem vagyunk résztvevő felek.”

Minderre azonban várni kell, mivel Irán bel- és külpolitikáját az a keményvonalas frakció tartja a kezében, amely a mai napig engesztelhetetlen ideológiai ellenségességet érez Izraellel szemben, és amely a terrorista csoportokkal való kapcsolatát, a Forradalmi Gárda erőit és a Hírszerzési és Védelmi Minisztérium alkalmazottait felhasználva bármikor képes lépéseket tenni Izrael ellen. Mindazonáltal az Izraellel kapcsolatos politikában egyfajta elmozdulás is látható a vallási vezetők körében. 2002. április 24-én az iráni parlament előtt tartott felszólalásában a nagy presztízsű és mélyen tisztelt Montazeri ajatollah az öngyilkos merényleteket az iszlám tanításaival ellentétesnek nevezte. Az ajatollah beszéde erőteljes és politikailag fontos üzenetet hordoz, amely az iráni határokon túlnyúlva az összes síita muzulmánhoz szól. Montazeri szavai azt bizonyítják – amit már Khatami elnök beszédeiben szintén többször hangoztatott –, hogy Teherán a fegyveres akciókkal szemben tárgyalások útján kívánja rendezni az izraeli-palesztin konfliktust. Mindez pedig azt jelenti, hogy az Iszlám Köztársaság az Egyesült Államok iránti politikájához hasonlóan, az Izraellel kapcsolatos álláspontjában is szakítani kíván az erőszakos megnyilvánulásokkal.