Iráni terrorizmus: Összegzés

ÖSSZEGZÉS

Az Iráni Iszlám Köztársaság 1979-es megszületése óta a nyugati államok, de legfőképpen az Egyesült Államok szemében szorosan összefonódott a terrorizmussal. A Khomeini ajatollah vezette Irán valóban elkövetett, illetve részt vett terrorista akciókban, amelyeknek célpontjai elsősorban a rendszer ellenségei, a külföldre menekült iráni ellenzékiek voltak. Az Amerikával szemben érzett gyűlölet szintén terrorista cselekményekben nyilvánult meg. Teherán a terrorizmus eszközét használta több esetben Izraellel szemben is. Az Iráni Iszlám Köztársaság azonban – megítélésem szerint – mindezek ellenére sem tekinthető a szó szoros értelemében vett terroristának, terrorizmust támogató államnak. Az említett célpontok ellen elkövetett fegyveres akciók nem minősülnek terrorista cselekményeknek, mivel azok minden esetben az iráni rendszernek, illetve magának az iszlámnak a védelmében, az Iszlám Köztársaság ellenségeivel szemben történtek. 

Khomeini vezetése alatt a „szent célok” elérésére a terrorizmus eszközként való használata jellemezte Iránt. Az ajatollah halálát követően azonban megfigyelhető egy enyhülési folyamat az iráni politikában, amelynek részeként Teherán mérsékelte – az amerikai vezetés szerint is – terrorista cselekményeknek minősülő fegyveres akciói számát. Mohammad Khatami 1997-es elnökké választása pedig jelentős fordulatot hozott. Khatami elnöknek az őt megelőző iráni vezetőknél kevésbé harcias világnézetének köszönhetően Irán külpolitikája pragmatikusabbá vált. Irán rendezte kapcsolatait öbölbeli szomszédaival, és enyhülés kezdődött az amerikai-iráni viszonyban is, valamint – ha lassan is, de – megindult a belpolitikai reformok sorozata. Hiba lenne azonban Khatami megválasztásának nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint amekkorát az érdemel. Khatami megválasztása ígéret a belső változásra, amely majd magával hozza a változást más területeken (így a terrorizmus kérdésében) is, de az iráni elnök hatalma és befolyása korlátozott, mivel a keményvonalas papság, Ali Khamenei ajatollah legfőbb vallási vezető irányításával számos pozíciót birtokol még. Az Iránban a konzervatív és reformista erők között dúló belső hatalmi harcok eddig is befolyásolták, és Khatami megválasztását követően is befolyásolni fogják az iráni külpolitika alakulását. A belpolitikai harcok eredményének függvénye lesz az, hogy Irán valóban szakít-e terrorista múltjával, vagy továbbra is a világ egyik – az Egyesült Államok szerint legaktívabb – páriája marad.

A szeptember 11-ei terrorista támadások kapcsán, majd az azt követően megkezdődött terrorizmus elleni hadjáratban Irán bizonyította – korlátozott – készségét az együttműködésre és az elszántságát, hogy megszabaduljon a korábban nem minden indok nélkül rá aggatott „rossz fiú” címkétől. Az afganisztáni háborúban vállalt szerepe, valamint a Saddam Hussein iraki diktatúrájának megöntésére irányuló katonai akció kapcsán tanúsított semlegessége azonban nem elegendő ahhoz, hogy Washington – és a világ közvéleménye – változtasson az Iszlám Köztársaság megítélésén. Ehhez a teheráni vezetésnek fel kell hagynia a terrorista csoportokként számon tartott Izrael-ellenes szervezetek (Hamasz, Iszlám Dzsihád, Hezbollah) támogatásával is. Az Izraellel szembeni iráni álláspont azonban nehezen fog megváltozni, még akkor is, ha az izraeli-palesztin békefolyamat sikeres is lesz. A Khomeini ajatollah által lefektetett alapelvek (Izraellel és az Egyesült Államokkal szemben) ugyanis továbbra is szilárdan jelen vannak a fő döntéshozatali pozíciókat birtokló keményvonalas papság nézeteiben.

A keményvonalasok, akik úgy hiszik, hogy a hatalom és a tekintély Allahtól ered, és a reformisták között, akik úgy tartják, hogy mindezek a néptől származnak, az ellentmondás világos. Az ellentét egyre erősödik, és úgy tűnik, hogy rövidesen eléri a csúcspontját. A belpolitikai feszültség – amely az iráni politikai rendszer sajátos kettősségéből ered –, és az iráni hatalmi harc kimenetelét jelentősen befolyásolja a Nyugat Iránnal szemben követett politikája. Az Egyesült Államoknak, hasonlóan az Európai Unióhoz, különbséget kellene tennie az egyes iráni politikai erők között, és párbeszédet kellene folytatnia a reformerekkel. Amennyiben elmarad a konstruktív fellépés Washington részéről, akkor könnyen megtörténhet a visszarendeződés az iráni politikában. Ennek akár első jeleként tekinthetünk a reformista tábor választási vereségére a 2004 februárjában megtartott parlamenti választásokon. Egy esetleges katonai fellépés – amelynek a jogalapja teljes mértékben hiányzik – pedig az iráni reformfolyamat eddig elért eredményeinek vetne véget.

„Kizárólag egy szilárd, következetes és békéltető politikával lehet közelebb jutni ahhoz a naphoz, amikor Irán készen áll megtenni azokat a konkrét politikai lépéseket, amelyek a hosszú távú együttműködő kapcsolat egyedüli megbízható alapját képezik.” – fogalmaz Henry Kissinger. Az Egyesült Államok és a világ vezetésének ezért ezt az ajánlást kell szem előtt tartania, amikor a jövőben az Iráni Iszlám Köztársaság iránti politikáját határozza meg.