Iráni terrorizmus: A definíció kérdése

IRÁNI TERRORIZMUS? A TERRORIZMUS AMERIKAI ÉS IRÁNI ÉRTELMEZÉSE

Az Egyesült Államok és a világ számos országa – beleértve Iránt és az arab országokat is – elítéli a terrorizmust. Az amerikai vezetés a politikai célból civilek ellen elkövetett fegyveres támadásokat terrorista cselekményeknek minősíti. A berlini Mykonos-ügy kapcsán első ízben nyert bizonyítást, hogy Irán állami szintre emelte a terrorizmust: egy berlini bíróság 1997 tavaszán ítéletet hozott, amely szerint a legfelsőbb iráni vezetés rendelte el négy iráni kurd ellenzéki megölését 1992-ben a város Mykonos nevű éttermében. Washington szerint ez a merénylet azonban csak egy példája a Teherán által támogatott politikai erőszaknak. Az Egyesült Államok ezért Iránt a terrorizmus támogatásával vádolja. Az amerikai vezetés hivatalos nézőpontja szerint az Iszlám Köztársaság a terrorizmust eszközként használja fel első sorban saját ellenzékével szemben, de az izraeli-palesztin békefolyamat ellehetetlenítése céljából is. Az amerikai külügyminisztérium szerint Irán anyagilag, katonailag és logisztikailag támogat számos terrorista csoportot. Többek között a libanoni Hezbollahot, valamint a palesztin ellenállási mozgalmakat, így az Iszlám Ellenállási Mozgalmat (a Hamaszt) és a Palesztin Iszlám Dzsihádot. Az iráni Forradalmi Gárda csapatai és a Hírszerzési és Védelmi Minisztérium alkalmazottai pedig kapcsolatban állnak ezekkel a terrorista csoportokkal, és elszántak a kapcsolatok további fenntartására is.

 

A hivatalos iráni – és arab – álláspont a világ közvéleményéhez hasonlóan elítéli a civilek ellen elkövetett terrorista akciókat, terrorizmusnak tekinti azonban azt is, amikor egyes országok (Izrael) törvénytelenül megszállnak más országokat (Palesztina), és politikailag motivált törvénytelen okokból veszélyeztetik azok civil lakosságát. Az Iszlám Köztársaság hivatalos álláspontja szerint az Egyesült Államok által terrorizmust támogató csoportokként nyilvántartott szervezetek (Hamasz, Iszlám Dzsihád és Hezbollah) valójában nem tekinthetők terrorista csoportoknak, hanem inkább szabadságharcosok csapatának minősíthetők, akik az idegen izraeli elnyomás ellen küzdenek. Ezért a teheráni vezetés értelmezése szerint a palesztin ellenállók és ellenállási mozgalmak iráni támogatása – legyen az morális vagy fegyveres – nem minősíthető a terrorizmus támogatásának. A nyújtott támogatást jogosnak tekintik, mivel az izraeli megszállás elleni harc – alapfelfogásuk szerint – nem terrorizmus, hanem legitim küzdelem.

A palesztin terrorizmussal ellentétben, amely az 1960-as évekre tehető kezdetétől főleg gyakorlati szükségességekből eredt, az iráni terrorizmus erősen ideológiai alapú, és legitimációját magából a forradalmi iszlám ideológiából nyeri. Az Iránban 1979 óta uralkodó iszlám rezsim a terrort mind a bel-, mind a külpolitikai célokra hasznos, sőt akár törvényes eszköznek is tekinti. Az Iránban uralkodó khomeinista doktrína az iszlámot és az iráni forradalmat egyazon ügynek tekinti: a hűség a rezsimhez azonos az iszlám iránti elkötelezettséggel. A rendszer elleni támadás támadás az iszlám ellen, az iszlám elleni támadás pedig támadás a rendszer ellen, amely megbüntetendő függetlenül attól, hogy az elkövető Iránban él-e vagy külföldön. Ez a központi motívumok egyike a rendszer indoktrinációs erőfeszítéseiben, hogy fenntartsa a forradalmi tábor egységét és legyőzze ellenségeit. Annak védelmében, amit az iszlám érdekének minősítenek, az iráni vezetők törvényesnek tekintik a militáns ellenzékiek és vezetőik likvidálását. Más szóval a rezsim ellenségeinek megsemmisítése, legyenek azok muzulmánok vagy sem, megszentelt kötelesség még akkor is, ha az a külföldi hatóságokkal való összeütközéssel jár.

Ennek az iráni szemléletnek, amely harcolni kíván az idegen, különösen a Nyugatról jövő ideológiai és kulturális befolyás ellen, igen mély gyökerei vannak. Visszavezethető egészen a XIX. századig, amikor az angolok és az oroszok versengtek az Irán feletti befolyásért. Az országnak ilyen körülmények között csak egyetlen célja lehetett, a megmaradás. Az európai nagyhatalmak gyarmatosító politikája szülte meg azt az idegenellenességet, amelynek csak a szereplői változtak meg az elmúlt évszázadban. Az XX. század második felében Anglia és Oroszország helyét az Egyesült Államok vette át. Teherán számára az USA jelentette – és jelenti – azt az ideológiai és kulturális fenyegetést, amely ellen minden eszközzel harcolni kell. Ez viszont arra vezette Teheránt, hogy tegye magáévá a dzsihádot (a szent háborút) mindaz ellen, amit a „Nagy Sátán”, az Egyesült Államok és szövetségesei „durva imperialista támadásának” nevez. Másodszor, Izraelnek, az Egyesült Államok régióbeli legszorosabb szövetségesének, „a Kisebbik Sátánnak”, Nagy-Britanniának az Egyesült Államok közreműködésével a szent arab és muzulmán földbe plántált, természetellenes kreatúrájának, „az álnok zsidók államának, amely megalázza az iszlámot, a Koránt, az iszlám kormányát és az iráni nemzetet, az elpusztítását is szent ügynek tekintik.”

Az iráni vezetés a nemzetközi színtéren több alkalommal is a terror eszközéhez nyúlt, ha veszélyeztetve látta az iszlám forradalom eredményeit. Belföldön pedig, ha az iráni rezsim problémákba ütközött a muzulmán társadalom modelljének kialakításában, nem habozott az ellenzők felszámolására az erőszak minden eszközét felhasználni. Az államilag szponzorált terrorizmus kezdettől fogva, mind bel- mind külföldön az iszlám rezsim politikai arzenáljának szerves részévé vált. Ez a szemlélet pedig az egyik legnagyobb gondot jelenti a hatalmon lévő reformereknek és az 1997-ben megválasztott – majd 2001-ben újraválasztott – Mohammad Khatami köztársasági elnöknek.