Iráni terrorizmus: A nyugati válaszreakciók

AZ IRÁNI TERRORIZMUSRA ADOTT AMERIKAI ÉS EURÓPAI VÁLASZOK

A teheráni amerikai nagykövetség elleni 1979-es túszejtő akció óta rögzült az amerikai gondolkodásban, hogy Irán a terrorizmust politikai eszközként használja. Ezért Washington arra törekedett, hogy hatékony választ adjon az amerikai érdekeket ért támadásra. Az USA vezetése élesen szembehelyezkedett a Khomeini vezette Iránnal, és minden kapcsolatát megszakította az Iszlám Köztársasággal. Az Egyesült Államok egészen Khomeini ajatollah 1989-es haláláig tudatos elszigetelő politikát folytatott Iránnal szemben. Az ajatollah halálát követően Washington két álláspont között ingadozott: kivárni amíg Irán átértékeli politikáját és megteszi az első lépést, vagy maga Washington tegyen kezdeményező lépéseket, hogy bátorítsa a pozitív irányzatokat Iránban. Az amerikai vezetés a 90-es évek elején nem tudott határozott koncepciót megfogalmazni az Iszlám Köztársaságot illetően.

A Bill Clinton vezette amerikai kormányzat azonban elhatározta magát, s a kemény fellépést választotta Teheránnal szemben – elvetve a kivárás és a kezdeményezés politikáját. Az USA határozott álláspontja a „kettős féken tartás” politikájában nyilvánult meg. A Clinton adminisztráció kemény fellépése az iráni-líbiai szankciótörvénnyel és az iráni kereskedelem teljes embargójával érte el a csúcspontját 1995-ben. Mohammad Khatami 1997-es elnökké választása új helyzetet teremtett, amely nélkülözhetetlenné tette az amerikai álláspont felülvizsgálását. A mérsékelt, reformista erők iráni hatalomra kerülése mellett közrejátszott ebben a „kettős féken tartás” politikájának sikertelensége is. Az Európai Unió és a világ számos más országa (Japán, Kína és Oroszország) visszautasítva az USA Iránnal szembeni fellépését, a „kritikus párbeszédnek” nevezett megközelítést követte az Iszlám Köztársasággal való kapcsolatában, amelyben a nyugodt diplomáciai nyomás bőkezű gazdasági előnyökkel együtt jelentkezett. Érvük az volt, hogy a szankciók alkalmazása nem szorítja rá Iránt a terrorizmus támogatásának visszafogására, hanem épp ellenkezőleg, még szélsőségesebb, erőszakosabb taktikára fogja kényszeríteni. Az EU Teheránnal folytatott konstruktív fáradozása mögött az a meggyőződés áll, hogy a párbeszéd és a szorosabb kapcsolatok erősítik a reformisták kezét a rezsimen belül és segítik Iránt a mérsékeltebb politika felé irányítani. Az amerikai adminisztráció, a „kettős féken tartás” kimúlását látva változtatott az Iránnal kapcsolatos politikáján, és egy – az európai „kritikus párbeszédhez” hasonló – engedékenyebb megközelítésre váltott át. Az engedmények amerikai politikája azonban rövid életű volt. A 2000-ben lezajlott elnökválasztást követően ismét változott a Teheránnal kapcsolatos hivatalos álláspont. A 2001. szeptember 11-én történtek után pedig Washington ismételten visszatért a kemény kéz politikájához. A „kettős féken tartást” felváltotta a „gonosz tengelye” megközelítés. Az EU és más országok azonban továbbra is kitartanak az általuk kezdeményezett „kritikus párbeszéd” mellett.

Khatami elnök hivatalba lépésétől kezdődően határozottan elítélte a terrorista cselekményeket, és számos lépést tett annak érdekében, hogy csökkenjen Irán negatív megítélése a világban. Messzemenő változtatások nélkül a kulcsfontosságú biztonsági, katonai és adminisztratív beosztásokban azonban nem lehetséges a változás. A keményvonalas papság, Khamenei ajatollah vezetésével, a – 2000. évi választások óta – reformer többségű parlament és a reformer Khatami elnöksége ellenére, továbbra is számos kulcspozíciót birtokol, és még mindig döntő a befolyása az iráni külpolitika alakításában. A konzervatív papok irányítása alatt állnak a Forradalmi Gárda csapatai, valamint azok a vallásos alapítványok, amelyek a múltban elkövetett terrorista akciókért felelősek. Irán reformer vezetése így kénytelen korlátozott mozgástérben cselekedni. Habár az iráni külpolitika sokkal konstruktívabbá vált az elmúlt években, a keményvonalasok megkísérlik fenntartani azt az ideológiailag agresszív külpolitikát, amelyet még Khomeini ajatollah alapozott meg. Lépéseik a Khatami elnökkel és reformista támogatóival való szembeszállásra a rezsim természetéről és politikájáról megvívandó hosszú harc kezdetét jelentik. Minden arra megy ki, hogy megpróbálják szabotálni Khatami kísérletét az iráni rendszer nyíltabbá tételére, és fékezni a provokatív terrorcselekmények megszüntetésére irányuló külpolitikáját.

Az iráni belpolitika változásának következtében egyre gyakrabban kerül előtérbe az iszlám és a politika szétválasztásának követelménye, a Khomeini-féle iszlám kormányzás megkérdőjelezése. A vallási vezetők közül egyre többen térnek vissza a síita iszlám azon alaptételéhez, amely szerint a politika és a vallás összeférhetetlen egymással. A reformoknak egyre több támogatója van a papság és a társadalom széles köreiben is, az iráni hatalmi harc eredménye, az Iszlám Köztársaság jövője nagymértékben függ az európai és az amerikai megnyilatkozásoktól, Iránnal szembeni politikájuktól. Az Európai Unió és Oroszország konstruktív politikája, az általuk folytatott „kritikus párbeszéd” jelentős mértékben segíti a reformerek harcát a konzervatívok ellen. Washington Iránnal szembeni kemény fellépése (Iránnak a „gonosz tengelyéhez” sorolása) azonban éppen ellenkezőleg hat, és a keményvonalas papok hatalmát erősíti. A lehetséges megoldás az lenne, ha az Egyesült Államok és szövetségesei az elítélés helyett a támogatás politikáját folytatnák, ha az USA és Európa bátorítaná és támogatná Khatami és segítői minden pozitív állásfoglalását és akcióját. Ezt mind a diplomáciai csatornákon, mind az iráni népet közvetlenül elérő hatékony tájékoztató és propaganda-erőfeszítések útján kellene megtenni, hogy megmutassák, a keményvonalasok a felelősek a folytatódó szankciókért. Ugyanakkor gondosan számon kell tartani és meg kell vizsgálni minden Iránhoz kapcsolható terrorista incidenst. Vizsgálatokat kell folytatni a korábbi terrorakciókról, és le kell folytatni a bírói eljárásokat (amint az a Mykonos-affér esetében történt).