Iráni terrorizmus: Az amerikai célpontok

AZ IRÁNI „TERRORIZMUS” CÉLTÁBLÁI

Az 1979-es iszlám forradalom óta eltelt időszak áttekintése megmutatja az iráni terrorizmus néhány figyelemre méltó formáját. Az Iszlám Köztársaság a terrorizmust állami szinten (külföldön élő ellenzékiek ellen) és a különböző terrorista csoportok támogatása révén (Hamasz, Iszlám Dzsihád, Hezbollah) alkalmazta, illetve alkalmazza. A teheráni düh három fő célpontja: 1.) száműzetésben élő iráni aktivisták és az iráni ellenzék; 2.) amerikai személyek és létesítmények; 3.) izraeli személyek és létesítmények.

2.) Támadások amerikai személyek és létesítmények ellen

Az 1979-es iszlám forradalom eredményeként megszületett Iráni Iszlám Köztársaság valójában nem a Nyugat ellen intézett támadásokat, hanem kizárólag a „Nagy Sátánként” titulált Amerikai Egyesült Államok és annak érdekeltségei ellen. Az Iszlám Köztársaság Amerika-ellenessége pedig több okból alakult ki. Az Egyesült Államok jelentős szerepet vállalt az alkotmányosan megválasztott és kormányzó Mohammad Mosadek kormányfő 1953-as megdöntésében, amelyet követően megkezdődött az abszolút monarchia kiépítése. A sah önkényuralma összefonódott az amerikai vezetés azon tervével, amely az országot az USA támaszpontállamává kívánta alakítani. Az Iránra erőltetett amerikai modell automatikusan a Washingtonnal szembeni ellenérzéseket táplálta. Washington semmit sem tanult a forradalom kapcsán, és képtelen volt levonni a megfelelő következtetéseket. Khomeini uralmát átmenetinek és ingatagnak tekintették, meg voltak győződve arról, hogy előbb-utóbb a liberális burzsoázia kerekedik felül és helyreáll a régi kapcsolatrendszer. Ennek fényében támogatták az ellenzéket. Az iráni vezetés emiatt pedig úgy tekintett Washingtonra – és annak külpolitikájára –, mint aki el kívánja tiporni az iszlám forradalmat és az iszlám köztársaságot. Az Egyesült Államok legújabb kori gyarmatosító – érdekszféra teremtő – politikája, valamint kísérlete Irán befolyásának korlátozására, és az Iszlám Köztársaságnak a nemzetközi nyilvánosság előtt, mint a terrorizmust támogató legfőbb gonoszként való feltüntetése, illetve az, hogy Washington Izrael állam első számú támogatója, vezetett el az Amerika-ellenes akciókhoz, terrorista cselekményekhez.

Első éveiben az amerikaiak ellen alkalmazott terrorizmussal az iráni forradalmi rezsim jelentős célokat ért el. Az Egyesült Államok teheráni nagykövetségének 1979-es elfoglalásával és az 52 amerikai diplomata 444 napos fogvatartásával sikerült megbuktatni a „Sátánként” titulált James Earl Carter elnököt az 1980. évi amerikai elnökválasztáson, az Egyesült Államokat pedig nyilvánosan megalázni. Az akciónak köszönhetően rendkívüli mértékben megnőtt Khomeini ajatollah tekintélye, s ezzel együtt nagyobb teret kaptak a forradalmi erők is, az országot pedig összekovácsolta az USA-val szembeni fellépés. Az 1980-as években a Teherán által pénzelt és támogatott szervezetek voltak felelősek amerikai – és esetenként más nyugati – állampolgárok elrablásáért Bejrútban, a bejrúti amerikai nagykövetség elleni bombatámadásért (1983. április 18.), és az amerikai tengerészeti erők szállásai ellen elkövetett öngyilkos merényletekért (1983. október 23.). Az 1983-as merényleteket követően került fel Irán az USA külügyminisztériumának „terrorizmust támogató országok” listájára (1984. január 19.). 1984. szeptember 20-án a bejrúti amerikai nagykövetség ellen újabb bombamerénylet történt. 1984 márciusa és 1985 januárja között több mint egy tucat amerikait raboltak el Bejrútban. Az öngyilkos bombamerényletek, és más erőszakcselekmények Libanonban elvezettek az amerikai és francia csapatok távozásához, és az izraeli csapatok elsáncolódásához a dél-libanoni ütközőzónában, lehetővé téve Iránnak, hogy Izrael északi határán – a Hezbollah közreműködésével – jelentős erőt hozzon létre. Franciaországban az iráni ügynökök által 1985-1986-ban végrehajtott terrorista támadások hatására csökkentették az Iraknak juttatott francia katonai segítséget, és segítettek Irán javára megoldani a francia bankokban befagyasztott iráni pénzekről folyó vitát, amely jelentős segítséget jelentett az Irak ellen vívott háborúban.

1989-ben Khomeini halála és az Irakkal vívott háború vége után Hashemi Rafsanjani elnökké választása azt a reményt keltette a Nyugatban, hogy ő mérsékeltebb külpolitikát fog folytatni. Bár Rafsanjani rendezte Irán legtöbb nyitott kérdését a nyugati hatalmakkal (libanoni túszok, terrorcselekményekbe bonyolódott iráni ügynökök Európában), Teherán már elnöksége kezdetén felerősítette terrorista tevékenységét – elsősorban a saját ellenzékével szemben. Ez nagyban erősítette Irán helyzetét a Perzsa-öbölben, a Közép-Keleten és az egész muzulmán világban, az országot sok iszlámista csoport modelljévé és pártfogójává téve. A radikális mozgalmak az egész Közép-Keleten (és gyakorlatilag mindenütt, ahol voltak iszlámista elemek) elfogadták és utánozták az iráni vezetők vallásos ideológiáját és módszereit az iszlám állam kialakításában.

A kuvaiti válság ideje alatt Irán vezetői elkerülték a provokatív lépéseket, várva az Irak stratégiai helyzetét nagymértékben befolyásoló akció eredményeit. Amerika, mint az egyetlen szuperhatalom helyzete a kuvaiti háború után, valamint határozottsága a demokratikus és liberális rend alapjainak lerakására a térségben problémát jelentett Teherán számára. De a teljes iraki vereség, valamint a Szovjetunió azután következő szétesése önbizalmat adott Iránnak stratégiai helyzetének felértékeléséhez. Az 1990-es években azonban iráni közvetlen támadás nem irányult amerikai személyek és érdekeltségek ellen. Az iráni vezetés erejét inkább a rendszer száműzetésben élő ellenségeinek kiiktatására használta fel. Az Iszlám Köztársaság tartózkodott az amerikaiak elleni csapásoktól. 1996 jelent kivételt, amikor felmerült Irán részvétele a szaúd-arábiai Khobar Towersnél lévő amerikai katonai barakkok elleni bombatámadás kapcsán. Az esettel kapcsolatos iráni érintettséget azonban a mai napig nem bizonyították.

Az 1997-ben megválasztott Mohammad Khatami elnökségével végképp háttérbe szorult az iráni terrorizmus ezen formája. A reformista elnök a „civilizációk párbeszéde” programján keresztül rendezte kapcsolatát a térség államaival és több nyugati országgal is. Megkezdődött az enyhülés az USA és Irán között is, amelynek első jele az amerikai birkózóválogatott 1998-as teheráni látogatása volt. A két fél között kialakult kedvező viszony George W. Bush 2000-es hivatalba lépését követően, majd a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás következtében árnyaltabbá vált. A washingtoni vezetés Iránt, annak ellenére, hogy számos ponton volt pragmatikus együttműködés a két fél között, továbbra is a terrorizmus legaktívabb támogatójának tartja. Az Iszlám Köztársaság az éles amerikai retorika és háborús magatartás ellenére sem újította fel terrorista akcióit az USA ellen, hanem úgy tűnik, hogy véglegesen felszámolta az ilyen irányú tevékenységeit.