Khatemi visszavonulót fújt

MEGOSZTOTTSÁG VAGY ELŐRETERVEZÉS A REFORMISTA OLDALON?

Bő egy hónapja történt, hogy Mohammed Khatemi bejelentette, indulni szándékozik a júniusban esedékes köztársasági elnökválasztáson, most azonban a „mosolygós” ex-elnök, noha hivatalosan még nem közölte, de mindenképpen visszatáncolni látszik a jelöltségtől. Vajon mi történhetett ezen rövid idő alatt, s miért gondolta meg magát a reformtábor „üdvöskéjének” kikiáltott Khatemi?

Nos, talán azért, mert az elnökjelöltségéhez és a választáson való indulásához szabott feltételeit nem látta megvalósulni. Nevezetesen: a választás tisztaságát és az ellenjelöltek hiányát. Khatemi lelkesen kezdett kampányolásba, ám hamar akadályokba ütközött. Így például, amikor egy településen a „forgalom zavartalanságára” hivatkozva utasították el rendezvény-kérelmét. Az ex-elnök pedig már a kezdetek kezdetén leszögezte, ha Mir Hosszein Muszavi, egykori miniszterelnök (1981-1989) és nagy köztiszteletnek örvendő reformpárti politikus indul a választáson, akkor ő maga eláll a jelöltségtől. (Muszavi a hétvégén jelentette be, hogy jelölteti magát a köztársasági elnöki tisztségre.)

Khatemi ugyan még mindig népszerű, de a körülmények korántsem olyan kedvezőek, mint korábbi választási sikerei kapcsán voltak. Támogatói közül sokan elfordultak tőle, miután csalódtak az elnök nyolcéves munkásságában, pontosabban szólva gyengeségében és óvatosságában. Megosztott maga a reformtábor is, amit mindenképpen bizonyít az, hogy Gholam Hosszein Karbascsi, aki Teherán legnépszerűbb főpolgármestere volt (1988-1998), ezúttal nem Khatemi mellett kampányol, hanem a másik reformpárti jelöltet, Mehdi Karrubit támogatja. A reformpárti parlament (2000-2004) házelnöke pedig a nagyobb nyitottságot követelők számára most kétségkívül vonzóbb alternatíva lehet.

A reformer ex-elnök jelöltsége ráadásul komoly veszélyeket rejt magában a reformtábor sikerességét illetően, amennyiben nemcsak megosztja a reformpárti szavazókat, hanem konfrontatív személyével egységbe is kovácsolja a konzervatív tábort. Ne feledjük, hogy Khatemi elnökségére a vezetésen belül sokan úgy tekintenek, mint ami alapjaiban kérdőjelezte meg az Iszlám Köztársaság természetét és rendszerét. Ezzel szemben Mir Hosszein Muszavi, forradalmi szerepvállalásának és az iraki háború éveiben nyújtott teljesítményének köszönhetően olyan reformpárti elnökjelölt lehet, aki nem csupán a reformer szavazatokat szerezheti meg, hanem a konzervatív táborból is sikeresen hódíthat el voksokat.

Az iráni reformerek tábora kétségkívül megosztottnak tűnik, amely megosztottság azonban könnyen sikert is eredményezhet. A több jelölt egyfelől megzavarhatja a konzervatív tábort és lekötheti annak figyelmét, illetve erejét, másfelől pedig mobilizálhatja a választópolgárokat és nagyobb támogatást eredményezhet a reformok ügyének. A három jelölt eltérő társadalmi bázissal bír (Khatemi a fiatalok és nők körében népszerű, Muszavi az idősek és a mérsékeltek szavazataira számíthat, míg Karrubi vidéken és a szegényebb rétegekben számít közkedveltnek!), amelyekre mind szükség van, ha a reformpártiak győzni kívánnak júniusban. Éppen ezért a reformerek feltehetőleg a választások előtti utolsó pillanatban egyetlen jelöltre „koncentrálják” majd támogatásukat.

Elnökválasztási esélylatolgatás Iránban

AHMADINEZSÁD MÁSODSZOR VAGY KHATEMI HARMADSZOR?

A júniusban esedékes (tízedik) iráni elnökválasztást megelőzően Mahmúd Ahmadinezsád köztársasági elnöknek nem csak a növekvő társadalmi elégedetlenséggel, a fokozódó nemzetközi elszigeteltséggel és a súlyosbodó gazdasági gondokkal kell megküzdenie, hanem Mohammed Khatemi kandidálását követően, egy „új” és komoly kihívóval is meg kell birkóznia, ha szeretné a történelmi folytonosságot megőrizni, s másodszor is elhódítani a köztársasági elnöki pozíciót. (Ez eddig minden hivatalban lévő iráni köztársasági elnök duplázni tudott!)

A voksolás központi témája a gazdaság lesz („Amikor az irániak a szavazóurnákhoz járulnak majd, gazdasági kérdésekkel a fejükben teszik azt.”), s e tekintetben Ahmadinezsád esélyei kétségkívül nem valami bíztatóak. Sokan ugyanis az ország problémáiért az elnök elhibázott gazdaságpolitikáját és agresszív külpolitikai retorikáját teszik felelőssé. Az állami túlköltekezésnek köszönhetően az infláció közel harminc százalékos, miközben a munkanélküliségi ráta továbbra is igen magas, a nukleáris engedetlenség kapcsán foganatosított nemzetközi szankciók hatásaként pedig több vállalat (így például a francia Total) is távozott már az országból. Ezzel szemben Khatemi megítélése sokkal kedvezőbbnek tűnik, s ahogyan fogalmaznak: „Minél rosszabbul alakul az iráni gazdaság, annál jobbak a reformista Khatemi győzelmi esélyei!”

Mohammed Khatemi, a „mosolygó” elnök, még két „sikertelen” elnöki mandátuma ellenére is igencsak népszerű, s rajta kívül másnak nemigen lehet esélye legyőzni Ahmadinezsádot a júniusi választáson. Noha elnöksége lényeges változást nem hozott a forradalmi rendszerben, de „liberális” reformjainak köszönhetően az iráni társadalom némiképpen fellélegezhetett a szigor alól (Megjelentek az ún. „kis szabadságok”!), külpolitikai nyitásának eredményeként pedig jelentősen változott az Iszlám Köztársaságról alkotott nemzetközi kép is (Így pl. enyhülés kezdődött az amerikai-iráni relációban!). Az ország olajbevételei ugyan mindvégig alacsonyak voltak, Irán mégis számottevő gazdasági növekedést produkált. Nem csoda hát, ha a jelen körülmények között sokan „vágyakozva” tekintenek vissza a Khatemi elnökségre!

Khatemi győzelme azonban korántsem tűnik olyan egyértelműnek, mint ahogyan azt sokan gondolják. A reformerek gyenge pozícióban vannak, amit a tavalyi parlamenti választáson elért eredmény is egyértelműen bizonyított (46 helyet szereztek a 290 fős törvényhozásban!). Emellett a reformtábor továbbra is megosztott, Khateminek adott esetben egy, a „liberális” táboron belüli kihívóval is meg kell mérkőznie a szavazatokért. (Mehdi Karrubi, korábbi házelnök több alkalommal is cáfolta, hogy visszalépne az ex-elnök javára.) Végül nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Khatemi gyengesége és óvatossága sokak számára csalódást hozott, így ők jogosan teszik fel a kérdést, hogy „Vajon miért támogassunk olyasvalakit, aki nyíltan beismerte, hogy tehetetlen!?” (Nem beszélve arról, hogy Khatemi többször is hatalom nélküli tisztségként írta le a köztársasági elnöki intézményt!)

Ahmadinezsád ugyan sok helyütt népszerűtlen, de korántsem esélytelen az elnöki pozícióra. Populista politikája vidéken komoly sikereket aratott, sokak számára valóban részesedést nyújtott a hatalmas olajbevételekből. (Az elnök úr egyszerű megjelenésével és nem-klerikális származásával ráadásul továbbra is olyan, mintha a nép gyermeke lenne.) S míg egyesek nevetnek külpolitikai felszólalásai kapcsán, addig mások azt látják, hogy elnöksége alatt Irán vitathatatlanul regionális hatalommá avanzsált. (A külpolitikai sikerek mellett komoly eredmények születtek a nukleáris fejlesztések és az űrkutatás területén is.) Ahmadinezsád emellett még mindig élvezi a konzervatív tábor támogatását, amely a felmerülő konfliktusok és viták ellenére aligha fogja elkövetni azt a gondatlanságot, hogy megosztottságával elősegítse a reformpárti jelölt választási diadalát.

Az elnökválasztás minden bizonnyal izgalmas versenyt fog hozni, s míg alacsony részvétel mellett Ahmadinezsád szinte biztosan duplázni fog, addig magas részvétel mellett könnyen megeshet, hogy Khatemi elsőként harmadszor is elfoglalhatja a köztársasági elnöki széket! De ne feledjük, hogy mindez csak vihar egy pohár vízben, hiszen az iszlám köztársaság politikai-hatalmi rendszerében az elnök csak „másodhegedűs” lehet a legfőbb vezető mellett! (Bár az elnök nevezi ki a minisztereket és befolyásolni tudja az egyes politikákat, de komolyabb kérdésekben a végső döntést mindig a legfőbb vezető mondja ki.)

TUDNIVALÓK AZ IRÁNI KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKVÁLASZTÁSRÓL

Az Iszlám Köztársaság elnökét a választásra jogosult iráni polgárok közvetlenül választják meg (A választási korhatár jelenleg 18 év, így közel 44 millióan szavazhatnak majd júniusban!), az Őrök Tanácsa által előzetesen jóváhagyott jelöltek közül (Alapvető követelmény, hogy a jelölt muzulmán legyen, valamint hogy a forradalmi rendszer iránt megkérdőjelezhetetlen lojalitással viseltessen!).

Az iráni köztársasági elnököt négy éves időtartamra választják. Az iszlám köztársaság alkotmánya az elnöki megbízatást két egymást követő ciklusban maximalizálja, de a négy éves „kihagyást” követően ismételten lehetséges az elnökválasztáson való indulás. (A legutóbbi, 2005-ös elnökválasztáson, a pragmatistaként számon tartott Hásemi Rafszandzsáni próbálkozott meg az „elnöki” visszatéréssel.)

A köztársasági elnökválasztást abszolút többségi rendszerben bonyolítják le, vagyis amennyiben az első körben egyetlen jelölt sem tud abszolút többséget (50% plusz egy szavazatot) szerezni, úgy a két legtöbb szavazatot szerzett jelölt között második fordulót tartanak. (A 2005-ös elnökválasztáson fordult elő először az iszlám köztársaság történetében, hogy második fordulót kellett rendezni.)

Elnökválasztás Ali Khamenei ajatollah szemszögéből

ELSZIGETELŐDÉST, AVAGY NYITÁST VÁLASZT AZ IRÁNI LEGFŐBB VEZETŐ?

Irán elnökválasztására készülődik, amelyet odahaza és külföldön egyaránt nagy figyelemmel kísérnek. Sokan pedig egyenesen arról beszélnek, hogy a júniusi szavazás jelentőségét tekintve a novemberi amerikai elnökválasztáshoz hasonlítható! Noha az iráni voksolás kétségkívül izgalmas versenyt fog hozni, de vajon mit számít az, hogy ki lesz az Iszlám Köztársaság soron következő tízedik elnöke? Az iráni politikai rendszerben a legfőbb autoritás birtokosa ugyanis nem a köztársasági elnök, hanem a legfőbb vezető.

Az iszlám köztársaság rendszerében a végső döntést – legyen szó biztonsági, külpolitikai, igazságügyi vagy bármilyen kérdésről – a legfőbb vezető hozza meg. Az alkotmány értelmében a legfőbb vezető nem foglalhat állást nyíltan az elnökjelöltek versenyében, a gyakorlatban mégis csupán abból az aspiránsból lehet köztársasági elnök, akit maga a legfőbb vezető is támogat. Az elnökválasztás pedig más szavazásokhoz hasonlóan fontos eszköz lehet a vezetőnek a közvélemény szondázásában és alakításában, így például az ügyek napirendre vételében.

Érdemes a kérdést ezért úgy feltenni, hogy miként vélekedik maga a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah? Vajon ismét lojális protezsáltját, Mahmúd Ahmadinezsádot választja, aki nyilatkozataival növekvő elszigeteltséget, illetve háborús feszültséget teremtett, ugyanakkor a nagyobb társadalmi nyíltságot követelőkkel szemben védelmet is nyújtott a legfőbb vezetőnek, vagy pediglen Mohammed Khatemi mellett teszi le a voksát, aki a rendszer további liberalizálására, valamint a Nyugattal való dialógusra és kooperációra fog törekedni?

A reformer ex-elnök jelöltsége azt bizonyítja, hogy „zöld utat” kapott a legfőbb vezetőtől, de mindez még korántsem jelenti azt, hogy Khatemi lenne Ali Khamenei választása! Számtalan oka van annak, hogy miért nem valószínű ez a kapcsolat. Ahmadinezsád ugyan több területen is rosszul teljesített, de sikeresen hallgattatta el a rendszer ellenzékét, és zárta el a társadalmat a külső befolyásoktól, az amerikai kardcsörtetésre pedig hasonlóan erős retorikával válaszolt. Khatemi visszatérésével mindez könnyen visszájára fordulhat.

A konzervatív forradalmi elit akárcsak Khatemi 1997-es megválasztása után, most ismételten attól tart, hogy a társadalom megnyitása könnyen ellenőrizhetetlen és irányíthatatlan folyamatokat válthat ki, amelyek instabilitást okozva alapjaiban veszélyeztethetik az iszlám köztársaság politikai-hatalmi berendezkedését. A washingtoni őrségváltást követően az amerikai nyitási szándék a reformer ex-elnök Nyugattal való párbeszédre törekvésével párosulva még inkább felgyorsíthatja a liberalizálási folyamatokat. A dolgok pediglen így megint csak könnyen kontrollálhatatlanná válhatnak odahaza!

Mindezek ellenére mégsem elképzelhetetlen, hogy a legfőbb vezető Mohammed Khatemit válassza. Az Ahmedinezsád által alkalmazott politikai és társadalmi nyomásgyakorlás ugyanis több okból sem folytatható tovább. Egyfelől növekszik az elégedetlenség a társadalom körében, amely már nem csak politikai jogait kívánja gyakorolni, hanem a gazdasági előnyökből is részesülni szeretne! Másfelől az amerikai hangnemváltást követően egyre nehezebb lesz a konfrontatív külpolitikát fenntartani, amely a rendszer legitimációs alapját képezi. Ráadásul a párbeszédet és békés megoldást kereső pillanatban gyakorolt erőszakos nyomás könnyen kiszámíthatatlan társadalmi nyugtalanságot eredményezhet.

A legfőbb vezető tehát nincs könnyű helyzetben az elnökjelöltek, vagy ha úgy tetszik az alternatívák közötti választást illetően. Khamenei ajatollah az elszigetelődés és a nyitás közül választhat, amelyek egyaránt tartogatnak előnyöket és hátrányokat. A rendszer stabilitása érdekében az elszigetelődés kifizetődőbbnek tűnik rövidtávon, de a társadalom elégedetlenségét hosszútávon a forradalmi rendszer politikai és gazdasági liberalizálása, valamint a kapcsolatok normalizálása oldaná fel a leginkább. A választás kimenetelét jelentősen befolyásolja majd az is, hogy milyen Irán-politikát követ majd végül az Obama-adminisztráció!?

Egy valami azonban biztosnak tűnik, bárki is nyerje meg az elnökválasztást, a júniusi voksolás csak akkor hozhat érdembeli változást – valós nyitást – ha az Egyesült Államok még azt megelőzően egyértelművé teszi Teherán számára, hogy nincsen szándékában rendszert váltani, s hogy az Iszlám Köztársaságot úgy kezeli, mint Indiát, avagy mint Oroszországot. Egyenrangú partnerként attól függetlenül, hogy politikai rendszere mennyire demokratikus, avagy diktatórikus! Az egyértelmű garanciák elősegíthetik, hogy mind Irán, mind pedig a világ számára kedvezően alakuljanak a júniusi események…

AHMADINEZSÁD ÉS KHAMENEI REJTÉLYES KAPCSOLATRENDSZERE

Miközben az iszlám köztársaság politikai-hatalmi felépítményében továbbra is a legfőbb vezető számít a legbefolyásosabb szereplőnek (Sőt Ali Khamenei ajatollah talán most még erősebb, mint amilyen húsz éves regnálása alatt bármikor is volt!), Ahmadinezsád több ponton is igyekezett erősíteni az elnöki pozíción, s mindamellett komoly támogatói bázist is gyűjtött maga köré. Mindez kérdéseket vet fel azt illetően, hogy vajon az elnök továbbra is lojális támogatója lesz-e a legfőbb vezetőnek, avagy Ahmadinezsád, mint az önálló életre kélő marionett baba komolyabb kihívást intéz majd a forradalmi elit felé, s igyekszik átformálni az iráni hatalmi viszonyokat.

Tavaly nyáron az elnök úr egészen odáig merészkedett, hogy korrupcióval és gazdasági indíttatású gyilkosságokkal vádolja meg a síita klérus vezető beosztású, Khamenei ajatollahhoz közelálló tagjait. Erre válaszul a legfőbb vezető a rendelkezésére álló széles eszköztárt felhasználva azon nyomban ellentámadásba lendült. (Így például Khamenei ajatollah külügyi tanácsadója a francia Liberation című napilapban ostorozta a köztársasági elnököt!) Ahmadinezsád politikai ambíciói minimum közvetlen kihívást jelentenek a régi vezetésnek, maximum pedig egyfajta lassított felvételű, „csöndes” puccsot, amelyben egyre több hatalom kumulálódik a köztársasági elnöki pozícióban.

Mindezek tekintetében látható, hogy Ali Khamenei ajatollah két oldalról is szorongatva vagyon. A baloldalról Khatemi jelenthet kihívást, aki a vezetőt ismételten háttérbe szoríthatja a „civilizációk párbeszédével”, a jobboldalról pedig Ahmadinezsád éles (Izrael- és Amerika-ellenes) retorikája és elnöki „reformtörekvései” okozhatnak problémákat. Így a legfőbb vezetőnek, ha úgy tetszik, két rossz közül kell majd kiválasztania a számára legkevésbé rossz alternatívát. Az elnökválasztás kimenetelétől függetlenül azonban továbbra is Ali Khamenei ajatollah lesz az, aki meghatározza majd az iráni kül- és belpolitikát!

30 éves az iráni forradalom: Hogyan s merre tovább?

Lesz-e újabb rendszerváltás Iránban?

Az Iszlám Köztársaság harmincéves fennállása alatt paradoxonok sorozatát produkálta. Széles társadalmi mozgalom eredményeként született meg, rendszerében azonban a polgárok nem jutottak valós szerephez. A sah uralma ugyan megbukott, de a rendszer diktatórikus jellege nem sokban változott. A szegénység csökkent, de az egyenlőtlenségek továbbra is megmaradtak a társadalomban. Az „iszlám kormányzás” megvalósult ugyan, de közben „szekularizálódott” a társadalom. Mindezen ellentmondásokat, valamint a jelenlegi gazdasági nehézségeket figyelembe véve, a forradalom harmincéves évfordulóján az iráni társadalmat a csalódottság és az elégedetlenség jellemzi. A jelenlegi helyzet ráadásul ironikus módon sok tekintetben az 1979-es állapotokat idézi.

Az 1979-es forradalomhoz hasonlóan a társadalom ismételten „viharos korszakát” éli, amennyiben elégedetlen vezetőinek teljesítményével. A forradalmi rendszert a társadalom szinte minden csoportjából érik bírálatok, így a gazdaságilag ellehetetlenített középosztály, a szabadságaitól megfosztott ifjúság, az elhallgattatott reformista értelmiség, a több szempontból hátrányosan megkülönböztetett nők, valamint a politika és vallás összekapcsolását bíráló síita papság mind-mind komoly kritikával illeti a jelenlegi vezetést. Elégedetlenkednek a társadalom alsóbb osztályai is, akiknek a helyzete ugyan sokat javult a forradalom óta, de a gazdasági jólétről és társadalmi igazságosságról szőtt álmaik mégsem váltak valóra. Sokan nem látnak különbséget a sah monarchiája és az iszlám köztársaság között, ahogyan fogalmaznak: „Amíg a sah rendszerében a Pahlavi-család korrupciója emésztette fel az olajból befolyó bevételeket, addig napjainkban azokat a befolyásos családok és a vallási alapítványok kaparintják meg.” A szociális elégedetlenség pediglen újra életre keltette a munkaügyi tiltakozásokat, mint ahogyan kiújultak az ország határvidékének erőszakos kormányzat-ellenes cselekményei is. A vallási vezetés pedig a sah korához hasonlóan képtelen gátat vetni a kritikus hangoknak. Mint ahogyan a forradalom előtt lehetetlen volt a másolt magnókazetták elterjedésének a megakadályozása, úgy napjainkban, a világháló és a műholdas tévécsatornák korában is megvalósíthatatlan feladatnak tűnik az állami cenzúra. Az egyetemek pedig, akárcsak a sah idejében, most is a rendszert bíráló erők gyűjtőhelyeivé váltak. S míg a 70-es évek végén az Aryamehr Egyetemnél csaptak össze a rendőrök és a diákok, addig manapság a Teheráni Egyetem vált a tiltakozások középpontjává. De vajon megismétlődhet-e történelem, vagyis a társadalmi elégedetlenség és csalódottság eredményezhet-e bármiféle változást az iszlám köztársaság fennálló rendszerében?

Khomeini ajatollah anno egy tanácsadójának inflációval kapcsolatos aggodalmaira válaszul mondotta, hogy „az iszlám forradalom nem a dinnye árának meghatározásáért folyt”, mostanság azonban éppen a gazdaság helyzetének alakulása határozhatja meg a forradalom jövőjét. A reformista kudarcot követően a konzervatívok úgy nyerték vissza pozíciójukat a rendszerben, pontosabban a választott intézményekben, hogy gazdasági jólétet és fejlődést ígértek. A vezetés legitimációja a lakosság körében (és a rendszer túlélése) éppen ezért most erősen függ attól, hogy vajon képesek lesznek-e ígéreteiket beváltani a jövőben. A feladat nem lesz könnyű, ha a rekordmagasságokban járó inflációt (30%) és munkanélküliséget (16%), valamint az élelmiszer árak növekedését (35%), és az olajár-csökkenésből adódó költségvetési deficitet (50 milliárd USD) tekintjük. Az iráni polgárok számára jelenleg a gazdasági kérdések számítanak a legfontosabbaknak, amit a parlament 2008 nyarán Teheránban végzett közvélemény-kutatása is igazolt: a megkérdezettek 90 százaléka az inflációt és a magas árakat, 83 százaléka a lakhatási gondokat, 78 százaléka a munkanélküliséget, 72 százaléka pedig az igazságtalan és aránytalan jövedelmeket nevezte meg legégetőbb problémának. Amennyiben a vezetés továbbra is elszalasztja kihasználni az országban rejlő lehetőségeket, úgy a társadalom frusztráltabbá fog válni, a demográfiai változásokat figyelembe véve pedig előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor majd komolyabb változtatásokra lesz szükség. Az Iszlám Köztársaság kétségkívül nehéz helyzetben van, miután a társadalom „megfiatalodását” és „szekularizálódását” követően már nem tud visszatérni a 1980-as évek szigorához, ráadásul a gazdasági problémák és kulturális különbségek miatt a „kínai modell” sem tűnik járható útnak.

Ne feledjük azonban, hogy az Iszlám Köztársaság nagy „túlélőnek” számít, miként fennállása óta számos válságot vészelt már át sikeresen, így a forradalom utáni bizonytalanságot, a nyolc éven át pusztító iraki háborút, a hosszú nemzetközi elszigeteltséget, a határozott reformpárti adminisztrációt, az alulról szerveződő demokratikus mozgalmat, a diákzavargások és egyéb társadalmi tiltakozások sorozatát, valamint két amerikai háborút az ország közvetlen szomszédságban. Mindez pedig azt bizonyítja, hogy a rendszernek viszonylag racionális döntéshozatali mechanizmusa van. A helyzet kétségkívül az 1979 előtti társadalmi elégedetlenséget idézi, ráadásul a forradalmi elit hatalmának lényeges pillérei a demográfiai változásoknak és a gazdasági félretervezéseknek köszönhetően megrogyni látszanak, de egy újabb „állam elleni lázadásnak” és a rendszer alapvető megváltozásának kevés a valós esélye. Az iszlám forradalom a beváltatlan ígéretek ellenére is tartósnak bizonyult, továbbra is jelen van, és meghatározza a mindennapokat. Az állami elnyomás egyfajta ernyőként ereszkedik a társadalomra, kétséget sem hagyva afelől, hogy a vallási vezetés minden szinten képes érvényesíteni a szemléletmódját. Mindezt ugyanakkor úgy teszi, hogy közben igyekszik megfelelő távolságot is tartani a társadalomtól, hogy az elegendő levegőhöz jusson, és persze, hogy ne háborodjon fel oly mértékben, amely már veszélyeztethetné a vallási vezetés uralmát. A forradalmi elit kétségkívül tanult a sah rendszerének hibáiból, mindezt a módszerek „finomodása” mellett leginkább az iszlám köztársaság berendezkedésének többpilléres szerkezete bizonyítja. Nevezetesen, hogy a forradalmat követően megszülető rendszer politikailag, gazdaságilag és katonailag stabil és megbízható alapokra épült. A vezetés politikai dominanciáját az iszlám köztársaság kinevezett intézményei (például az Őrök Tanácsa) és tisztségviselői (például a legfőbb vezető által kinevezett küldöttek: „vallási komisszárok”) biztosítják, az igazságszolgáltatás központi ellenőrzése pedig a rendszer „törvényes” legitimációját is garantálja. Az Iszlám Köztársaság fegyveres pillérét nem csak a reguláris hadsereg alkotja, hanem a külön erre a célra létrejött a Forradalmi Gárda is, amely fegyveres erő minden körülmény között lojális a legfőbb vezető iránt. Végezetül a síita klérus stabil uralmát a politikai és katonai támasztékok mellett a vallási alapítványok működése teszi lehetővé, miután azok kiterjedt gazdasági üzleteik és az elszámoltathatóság hiánya révén egyfajta „gazdasági autonómiát” nyújtanak a forradalmi vezetésnek!

Miben áll tehát a rendszer stabilitása? Nos, egyfelől eléggé erős ahhoz, hogy minden ellenzéki erőt elhallgattasson, másfelől pediglen rugalmas is annyira, hogy valamelyest alkalmazkodjon a lakosság igényeihez. A rendszer továbbélésének kedvez továbbá a forradalom olyan jellegű intézményesülése is, hogy az irániak többsége a zűrzavaros forradalmi évek, az Irakkal vívott háború, valamint az 1990-es évek tiltakozó mozgalmai, illetve napjaink gazdasági megszorításai után már belefásult a folyamatos politikai csatározásokba, a kis szabadságok megtapasztalásával pedig el is kényelmesedett annyira, hogy korábban kiharcolt jogosítványait és lehetőségeit ne kockáztassa a vallási vezetéssel való esetleges konfrontációban. Amíg 1979-ben a társadalom politikailag mobilis és aktív volt, addig 30 esztendő elteltével az iráni polgárok mozdulatlanná és passzívvá váltak. A sikeres forradalomhoz pedig nem elegendő a rendszer iránti ellenszenv, hanem kell az is, hogy erőteljes mobilizáció is párosuljon hozzá, amely különféle mechanizmusok útján kikényszerítheti a hatalom megdöntését. Ráadásul mindehhez szükségeltetik egy egységes ellenzék is, amely egyfelől irányíthatja az eseményeket, másfelől pedig elfogadható alternatívát nyújthat a polgárok számára a jövőt illetően. Az iráni ellenzék azonban igencsak megosztott, és hiányzik az olyan karizmatikus vezető is, mint amilyen az 1979-es események folyamán maga Khomeini ajatollah volt. Az Internet a magnókazettákhoz hasonlóan komoly lehetőséget rejt magában, ám közel sem képez akkora erőt, amelynek birtokában lehetséges lenne a tömegek informálása és mobilizálása. Az elmúlt időszak társadalmi megmozdulásai nem öltöttek országos méreteket, a konzervatív vezetés pedig még mindig képes csatasorba állítani saját támogatóit, akikkel az utcán is sikeresen ellensúlyozhatja az ellenzéki erőket.

A forradalmakat nem lehet előre jelezni, azok mindig „mint derült égből a villámcsapás érkeznek”, s ritkán következnek be. Ráadásul az iszlám forradalom elődjével, a századelő alkotmányos forradalmával szemben igencsak stabilnak bizonyult. Az iráni társadalomban a gazdasági nehézségek kiéleződésével ugyan kétségkívül megnőtt az elégedetlenség az iszlám köztársaság berendezkedésével és politikájával szemben, a forradalmi rendszer azonban stabil lábakon áll, és éppen ezért sikeresen vet véget minden ellenzéki mozgolódásnak, a lakosság pedig már kellőképpen apátiába süllyedt ahhoz, hogy egy elhúzódó összecsapásban sikeresen harcolja ki a szabadságát. S persze azt sem szabad elfelejteni, hogy Iránban minden politikai erő ugyanannak a színdarabnak a szereplője, akik között többé-kevésbé egyensúly van. Mint láthattuk, a forradalmi elit képes zárni a sorait, ha veszélyben érzi a hatalmát, miként, ha a szükség úgy hozza, hajlik a reformokra, vagy ha úgy tetszik, az ideológiai „kiegészítésekre” és „korrigálásokra” is. Így a közeljövőben az iszlám köztársaság rendszerében bekövetkező alapvető változásnak nincs reális esélye, vagyis nem lesz forradalom Iránban, az ország azonban lassan, de biztosan továbbhaladhat a „szabadabb lét” felé.

30 éves az iráni forradalom: Szekularizációs folyamat

Szekularizálódó társadalom?

Az Iszlám Köztársaság három évtizedes fennállása alatt elmulasztotta az egyenlőség, az igazságosság és a szabadság iránti igények maradéktalan megvalósítását. Teljesítményében azonban a legnagyobb ellentmondást mégsem ez jelenti, hanem hogy amíg a vezetés képes volt a gyakorlatban többé-kevésbé megvalósítani és fenntartani az iszlám kormányzás elméletét, addig a forradalmat követő iszlamizációs törekvései sorra kudarcot vallottak, és az egyházi szigornak, a demográfiai és kulturális változásoknak, a politikai rendszer legitimitás-vesztésének, valamint egyéb külső hatásoknak az eredményeként az iráni társadalom elindult egy „szekularizációs lejtőn”.  

A forradalmat kísérő lelkesültségnek az iszlamizálási kampány hamar véget vetett, s noha az iraki háború alatt a szigorú vallási elvek hirdetésével még sikeresen lehetett mobilizálni (pl. mártíromság), addig az 1990-es évek gazdasági rekonstrukciója közepette már tarthatatlannak bizonyult a túlontúl erős erkölcsi szigor. A forradalom vívmányainak, még inkább saját hatalmának a megőrzése érdekében a vallási vezetés számára nélkülözhetetlenné vált a társadalmi „liberalizáció” valamilyen formájának és mértékének alkalmazása. Mindez a forradalmi céloktól való eltérést jelentette, amire az állampolgárok részéről 1997-ben támogató válasz fogalmazódott meg. Ahmadinezsád megválasztásával azonban konzervatív tábor rendezte sorait, és az elnök körül gyülekező „principalisták” (neokonzervatívok) most újból a forradalmi elvek gyakorlati megvalósítására tesznek kísérletet. Csakhogy a társadalomban végbement változásokat figyelembe véve ez korántsem tűnik egyszerűnek.

Az iráni társadalom az elmúlt harminc esztendőt követően nem csupán a sah előtti társadalomtól különbözik élesen, hanem jelentősen eltér attól a társadalomtól is, amit az Iszlám Köztársaság alapítója egykoron megálmodott. Az ország lakossága a forradalom óta eltelt 30 évben megduplázódott (71 millió fő), köszönhetően az egészségügyi ellátás és más alapvető szolgáltatások javulásának, valamint a családtervezési politika átideologizáltságának. De a „baby boom” korszak hamar véget ért, miként a vezetés átgondoltabb család-politikára váltott, aminek köszönhetően ma kevesebb, mint két gyermek születik családonként! Mindezeknek eredményeként deformálódott a társadalom korszerkezete. Nevezetesen: az iráni lakosság kétharmada jelenleg 30 év alatti. (Persze nem feledkezhetünk meg az iraki háború okozta veszteségekről sem!) Mindez egyfelől komoly potenciált rejt magában, másfelől azonban – mint ahogyan azt a munkahely-teremtés kapcsán láthattuk – gazdasági megterhelést is, sőt mi több, a rendszer legitimációját is veszélyezteti, hiszen ma három irániból már csak egynek van emléke és élménye az 1979-es forradalomról, s az azt megelőző korszakról!

A forradalom talán legnagyobb vívmánya az oktatás általánossá tétele volt, aminek szintén fontos szerepe volt az iráni társadalom „tudati” fejlődésében. Az Iszlám Köztársaság oktatási és nevelési politikájának köszönhetően ma a lakosság döntő többsége (85%) tud írni és olvasni. A forradalmi tömegképzés elvének köszönhetően pedig a korábbi néhány százezerrel szemben ma közel másfél millióan folytathatnak egyetemi vagy főiskolai tanulmányokat. Mindez azt eredményezte, hogy a jelenlegi fiatal generáció sokkalta képzettebb, mint a korábbiak bármelyike. A globalizálódó világ és a telekommunikációs fejlődés hatására pedig sokkalta tájékozottabbak is lettek az élet és a világ ügyeiben. A háztetőkre aggatott közel hatmillió tányérantenna majd 15-20 millió iráninak teszi lehetővé a műholdas hozzáférést, aminek köszönhetően egyfelől alternatív hírforrásokhoz, másfelől pedig szórakozási lehetőségekhez juthatnak hozzá. Az Internet népszerűségét illetően pediglen elég csak annyit megemlíteni, hogy a világon az iráni a negyedik legnagyobb „blogoló” nemzet. Mindez nem meglepő, hiszen az internetes naplóírás egyfajta privát szférát teremt, ahol lehetőség nyílik az önkifejezésre és a vélemények megfogalmazására. A naplók széles tárháza így nem másról, mint a fiatal korosztály öntudatra ébredéséről tanúskodik.

A forradalom óta eltelt 30 évben a társadalomnak nem csupán a szerkezete, hanem a magatartásformái is jelentősen megváltoztak. Ehhez elég csupán a nőkkel szembeni tradicionális korlátozások, a klasszikus szerepek lebomlását (lásd nők részvétele a közéletben), vagy az iráni fiatalok attitűdjeinek megváltozását (például a nyugati pop kultúra iránti rajongását) szemrevételezni. Ezekben a társadalmi változásokban az oktatás kiterjesztése és a világ „megnyílása” játszotta kétségkívül a legnagyobb szerepet, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a népesség megkétszereződését gyors városiasodás kísérte, aminek eredményeként az ország lakosságának jelenleg 70 százaléka városlakó. Mindent összevetve az iráni társadalom modernizálódott és nyitottabbá vált, a demográfiai és kulturális változásoknak köszönhetően pedig megjelent a lakosság „szekularizációja” is.

A rendszer drákói szigora, mely az öltözködéstől kezdve az egyetemi felvételen keresztül az ország büntetőjog-rendszeréig szinte mindenre kiterjedt, visszájára sült el, és nagyban hozzájárult a lakosságnak a vallástól való „elfordulásához”. Az erkölcsök felügyeletére létrejött intézmények (pl. Baszídzs Milícia és Törvényt Betartató Erők) ugyan továbbra is sikeresen tartják fenn a rendet és a fegyelmet, de erőszakos fellépésükkel és túlkapásaikkal mindenképpen aláásták a fiatal generáció vallásosságát. Az egyházi hatalmasságok gazdasági vállalkozásai és korrupciós ügyei, valamint más visszásságai pedig szintén elidegenítették a lakosságot az iszlámtól. Elég csupán a 2005-ös köztársasági elnökválasztás második fordulójára gondolni, mikor is a verseny a dúsgazdag és befolyásos régi forradalmár, Hásemi Rafszandzsáni hodzsatoleszlám, illetve a szegény sorsú, a nép gyermekét megtestesítő és „laikus” származású Mahmúd Ahmadinezsád között zajlott. Ahmadinezsád kétségkívül sokak számára vonzó alternatívát kínált. Így azok az irániak, akik még nem ábrándultak ki teljesen a politikából (62 százalékban) rá adták a voksukat!

A társadalmi „szekularizáció” folyamatában döntő szerep jutott a rendszer legitimációs válságának is. Az 1989-es alkotmánymódosítás, amely szétválasztotta a legfőbb vallási méltóság és a legfőbb politikai vezető pozícióját, eltávolodást jelentett Khomeini ajatollah iszlám kormányzási („az iszlám jogtudós uralmának”) elvétől. Az utód, Ali Khamenei ajatollah ugyan később „megszerezte” a legfőbb vallási „képességeket”, a forradalmi rendszer legitimációja azonban mindenképpen sérült. A Khomeini ajatollah idejében csendben háttérbeszoruló nagy ajatollahok aktívabbakká váltak, s közülük ma sokan egyre vehemensebben bírálják a vezetést, s kínálnak alternatív válaszokat. Az iszlám kormányzás elvének sérülését eredményezte továbbá a Célszerűségi Tanács felállítása is, amennyiben az a parlament és az Őrök Tanácsa közötti viták feloldását kapta feladatul, ezáltal pedig felülírhatta a nagyhatalmú tanács döntéseit. Vagyis az ÖT elveszítette végső szavát, s a nemzeti érdek előbbre került, mint az iszlám ideológia. S végezetül, nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az iszlám köztársasági rendszer nem csupán a klasszikus síita teológiával (vallás és politika szétválasztásával) ment szembe, hanem igyekezett azt uniformizálni is. Ez azonban teljesen idegen a síita iszlámtól, amelyet a klérus pluralista szerkezete, s a nézetek és gondolkodási iskolák sokfélesége jellemez.

Végezetül meg kell állapítanunk, hogy a regionális folyamatok különösen fontos szerepet játszanak napjaink iráni „szabadságharcában”. 30 évvel ezelőtt az iráni vezetés igyekezett terjeszteni forradalmi vívmányait, manapság pedig az Egyesült Államok kísérletezik valamifajta „demokrácia-exporttal”. Noha ez utóbbi komolyan nem fenyegeti az Iszlám Köztársaságot, de áttételesen mindenképpen érdekes folyamatokat indíthat meg. Az amerikai rendszerváltásnak köszönhetően a síiták újult erőre kaptak a szomszédos Irakban. Közülük is kiemelkedik a nagytekintélyű Ali Szisztani nagy ajatollah, aki a klasszikus, kvietista álláspontot képviselve, a spirituális hatalom alternatív modelljét kínálva nemcsak az iraki, hanem az iráni síiták körében is nagy népszerűségnek örvend. Egy esetleges iraki sikertörténet pedig könnyen vonzó lehet a „síita Perzsiában” is.

A társadalomban bekövetkezett változásoknak, a vezetés túlzott szigorának és legitimitás vesztésének, valamint a regionális és globális folyamatoknak köszönhetően az iráni társadalom „szekularizálódott”. A hivatalos ideológiai útmutatás és vallásértelmezés, illetve a magánvélemények és gyakorlat között egyre nagyobb lett a szakadék, ami a fiatalok vallási elvektől és gyakorlattól való elfordulásában, a magánszféra elkülönülésében, a tiltott termékek növekvő fogyasztásában, a társadalmi szolidaritás gyengülésében, valamint a politikai hatékonyság megkérdőjelezésében egyértelműen láthatóvá is vált. Amíg 1975-ben az irániak 56 százaléka látogatott el hetente legalább egyszer a mecsetekbe, addig 2000-ben már csak 40 százalék jelent meg az imádságokon. A fiatalok körében a vallási aktivitásnak ez a formája még alacsonyabb értéket mutat (31%). Az iráni lakosság vallásosságát illetően azonban nem lehet kétségünk, mivel a „perzsaság” mellett a síita iszlám az, ami továbbra is egybefűzi a nemzetet. Mindenesetre a forradalom azt a paradox helyzetet eredményezte, hogy megjelent a „rejtőzködés” („taghiye”) modernkori változta, amennyiben az iráni polgárok – a megtorlások elkerülése végett – ismételten igyekeznek a külvilág elől elrejteni a vallásos meggyőződésüket.

30 éves az iráni forradalom: Társadalmi egyenlőtlenségek

Régi és új egyenlőtlenségek?

Khomeini ajatollah a forradalom legfőbb feladatának az egyenlőség és a társadalmi igazságosság megteremtését tekintette. Noha a kérdés megoldására mind a négy „köztársaságban” figyelmet és hangsúlyt helyeztek, de a társadalmi egyenlőtlenségek és a gazdasági aránytalanságok 30 esztendő elteltével még mindig megoldatlan problémaként nehezednek a vallási vezetés vállára. Az Iszlám Köztársaság teljesítménye az „egyenlőséget” illetően, akárcsak a „függetlenség” és a „szabadság” tekintetében, igencsak ellentmondásos, és paradoxonokkal teli.

A forradalmi intézkedéseknek köszönhetően csökkent a szegénység mértéke, s megvalósult egyfajta jövedelem-újraelosztás is, de az általános életszínvonal mindeközben jelentősen leromlott. (Becslések szerint a forradalom óta minimum 30 százalékkal csökkent az egy főre eső nemzeti jövedelem!) A lakosság legszegényebb rétegei egyértelműen profitáltak a forradalomból, és sokaknak megadatott a felemelkedés lehetősége. 30 év alatt a szegénységi küszöb alatt élők aránya csökkent, ugyanakkor még mindig számottevő. Az egyenlőtlenségek pedig továbbra sem szűntek meg, így a város és vidék, a gazdagok és szegények közötti törésvonalak még mindig léteznek, de a szakadékok valamelyest szűkültek, különösen, ha az egészségügyi ellátás és oktatás kiterjesztését (lásd vidéki nők egyetemi képzését), valamint a vidéki területek alapvető szolgáltatásokhoz (ivóvízhez és villamos áramhoz) való jobb hozzáférését tekintjük. Nem beszélve a kormányzat támogatási rendszeréről, amelynek hatására nemcsak rendelők, s egyetemek nyíltak meg a tömegek számára, hanem ingyenessé vált számos más szolgáltatás (pl. közlekedés) is! A kormányzat túlzott igyekezete azonban, hogy igazságosabbá és egyenlőbbé tegye a társadalmat, gazdasági diszfunkciókat és kontra-produktív eredményeket produkált. Az állami támogatások így például egyfelől sokak életét könnyebbé tették, másfelől azonban a fogyasztás növekedésével súlyos terheket is raktak a vezetés nyakába. (A benzin állami szubvenciója évente majd ötmilliárd USD értékben terheli meg a központi költségvetést.)

A forradalmat követően az igazságosság nevében kisajátították a sahnak és családjának a vagyonát, az elkobzott pénzekből és egyéb javakból pediglen létrehozták a vallási alapítványok („bonyádok”) szövevényes hálóját. (Az aktívan működő alapítványok számát lehetetlen pontosan megbecsülni!) Az újonnan létrejövő szervezetek, mivel egyfelől valóban a szegényeket és az elesetteket támogatták, másfelől pedig „struktúráikon” keresztül a forradalmi elit legitimációját is biztosították, kezdettől fogva fontos alkotóelemeivé váltak az iszlám köztársaság rendszerének. Befolyásuk és hatalmuk az elmúlt harminc évben tovább erősödött, miként ők lettek az 1990-es évek privatizációs hullámának és az állami fejlesztéseknek, megrendeléseknek a legfőbb nyertesei. Privilégiumainak (kizárólag a legfőbb vezetőnek tartoznak elszámolással, s nem fizetnek adót) köszönhetően az alapítványok ma, mint állam az államban működhetnek, s a hajózási társaságoktól kezdve az autógyárakon keresztül az építőiparig szinte mindenhol komoly gazdasági érdekeltségekkel bírhatnak! (Egyes becslések szerint a vallási alapítványok adják az ország bruttó hazai össztermékének a 40 százalékát!)

A forradalom eredményeként azonban nem csak a „bonyádok” kerültek meghatározó pozícióba, hanem a piaci versengésbe más szereplők is aktívan bekapcsolódtak: így például a minisztériumok, a tradicionális kereskedők, a nagyhatalmú családok, valamint a Forradalmi Gárda Csapatok. Amíg a hírszerzési minisztérium saját telekommunikációs vállalatokkal rendelkezik, addig a mezőgazdasági szaktárca az agrárügyletekben van közvetlenül érintve. A konzervatív kereskedők (a „Bazár”), akik jó kormányzati kapcsolatokkal bírtak, kereskedő-hálózatokat létrehozva szintén beszálltak a versenybe. Hasonlóképpen tettek a nagycsaládok is, akik közül egyesek különösen nagy sikert futottak be. Így az ex-elnök Rafszandzsáni családja, amely ma az egyik leggazdagabbnak számít Iránban. S végül, de nem utolsósorban a Forradalmi Gárda Csapatok, amely olcsó munkaerejét és kormányzati kapcsolatait kihasználva jelentős szereplővé vált olyan iparágakban, amilyen például az építőipar. Az elmúlt három évtized lényegében egyfajta „belső kapitalizmust” eredményezett, amennyiben a hatalom belső körén belül lehetővé vált a piaci versengés, de abból a „külsősök”, a kapcsolatokkal nem rendelkező személyek továbbra is kimaradtak. A forradalom inkább elitcserét hozott, mintsem hogy alapjaiban változtatott volna a társadalmi igazságtalanságokon!

Az iszlám köztársaság talán legnagyobb ellentmondása pedig az lehet, hogy a forradalmi rendszer nem tudta kihasználni a kínálkozó lehetőségeket és az országban rejlő adottságokat. Noha a világ népességének 1 százalékát kitevő iráni lakosságnak, amely a föld ásványi és nyersanyag készletének 7 százaléka felett éli mindennapjait, komoly gazdasági esélyei lehetnének, a forradalom utáni teljesítmény mégis messze elmarad a várakozásoktól. Az ország fiskális mutatói ráadásul nem hogy javultak volna az elmúlt három évtizedben, hanem jelentősen romlottak. Mindennek hátterében az Irakkal vívott háború és a nemzetközi szankciópolitika áll, ám abban az iráni gazdaságpolitika fogyatékosságai is jelentős szerepet játszanak. Így például a rendszer iránti lojalitás fontossága, az ideológiának szánt túlsúlyos szerep, valamint a különféle frakciók rivalizálása akadályozza leginkább a gazdaság sikerességét. A forradalmi vezetés a szakértelemmel szemben a megbízhatóságra helyezte a hangsúlyt, amelynek eredményeként nem csupán a félretervezés és hozzá nem értés állandósult, hanem ez által a rendszer és annak bürokráciája is a nepotizmus és a korrupció túszává vált. Az ideológia túlzott szerepe ugyan az évek során mérséklődött, de továbbra is vannak kontra-produktív hatásai, így például az ország függetlenségére hivatkozva továbbra is elutasítják külföldi befektetőket, miközben azok a gazdaság számára nélkülözhetetlenek lennének (tőkeigény és technika-import). 30 évvel a forradalom után még mindig nem sikerült megtalálni azt a gazdasági modellt, amelyet valamennyi politikai erő egységesen támogatna!

Az Iszlám Köztársaság gazdaságpolitikájának ellentmondásosságát a kőolaj- és földgáziparban figyelhetjük meg a leginkább. A forradalmi vezetés elmulasztotta a gazdaság szerkezetátalakítását, s ezért az ország gazdasági rendszere döntően még most is a petrokémiai ágazatokon nyugszik. S míg az olajipar adja továbbra is a legfőbb bevételi forrást (Az olaj-eladások közel 80 százalékát teszik ki az iráni exportbevételeknek!), addig az ország olajtermelése csupán kétharmada a forradalom előtti időszakának. Mindez annak tudható be, hogy az olajszektor előbb áldozatául esett az Irakkal vívott háborúnak, majd a rekonstrukció során elkövetett hibáknak és visszásságoknak, végezetül pedig az Egyesült Államok által meghirdetett szankció-politikának. Így aztán ironikus módon a világ kőolaj-tartalékainak 10 százalékával rendelkező Irán az olajipar silány állapota, az új fejlesztések hiánya, a külföldi befektetések elmaradása, valamint a gigantikus méreteket öltő hazai fogyasztás és elképesztő pazarlás miatt benzin-behozatalra (40%) szorul. A „benzin mizériához” hasonlóan a földgáz ügyek tekintetében is lehangoló a helyzet. Irán, Oroszország után a második legnagyobb földgáztartalékkal bír, ennek megfelelően az évtized végére a földgázpiacon közel tíz százalékos részesedést érhet el, paradox módon azonban a félretervezéseknek és a technológiai hiányosságoknak köszönhetően képtelen lesz kielégíteni az igényeket.

Anno, 1979-ben a lakosság a sah elhibázott gazdaságpolitikájának eredményeként, s az elviselhetetlen mértékű társadalmi igazságtalanságok és egyenlőtlenségek miatt lázadt fel, és söpörte el a rendszert. Az Iszlám Köztársaság számos kísérletet tett arra, hogy a bajokat orvosolja, de az alapvető igények sok tekintetben kielégítetlenek maradtak, a régi egyenlőtlenségek helyébe pedig újak léptek. A harmincéves évfordulón ráadásul a vezetésnek nemcsak a régi problémák megoldatlanságával, hanem új kihívásokkal is szembe kell néznie. Így például a munkanélküliséggel, amely hivatalosan is kétszámjegyű (16%), s amely különösen a fiatal generációt sújtja, mivel a kormányzat képtelen a munkaerő-piacra évente belépő 800 ezer pályakezdőnek munkahelyeket biztosítani. Vagy ennek káros hozadékaként az „agyelszívás” problémájával, évente ugyanis közel 150 ezer iráni hagyja el az országot, s próbál szerencsét valahol külföldön. A kormányzatnak emellett az inflációs spirállal, az olajárak csökkenésével, és a megszorítások kapcsán jelentkező mozgalmakkal, sztrájkokkal, továbbá a csalódottság táplálta „társadalmi devianciákkal” is fel kell vennie a harcot.

30 éves az iráni forradalom: Szabadságjogok hiánya

Diktatúra után: Másik diktatúra?

1979-ben az iráni társadalom összefogott, hogy megdöntse a sah diktatórikus hatalmát, s egy olyan rendszert követelt magának, amelyben a jövőben nagyobb beleszólása és rálátása lehet a politikai-hatalmi döntéshozatalba. A forradalmi hevület közepette az iszlám köztársaság rendszerét lelkesen hagyta jóvá a lakosság, de a kezdeti lelkesültség mára már jelentősen lecsökkent, miként a monarchia helyébe lépő berendezkedésről kiderült, hogy az kielégítetlenül és megválaszolatlanul hagyta az iráni társadalom demokratikus szabadságjogok iránti igényeit.

Az iráni forradalom legnagyobb paradoxonja, hogy az a széles néprészvétel mellett olyan rendszert eredményezett, amely a hatalmat egyetlen, nem a nép által választott, megkérdőjelezhetetlen személy kezébe adta. A megkötött társadalmi szerződésben pedig az emberek továbbra is csak mint tárgyak és eszközök jelentek meg. Az iszlám köztársaság rendszerében ugyan intézményesültek bizonyos demokratikus elvek, de a hatalmi struktúra kettős felépítésével, a kinevezéses pozíciók felállításával, valamint a legfőbb vallási vezetőnek biztosított korlátlan hatalommal olyan berendezkedés született, amely meghatározó szerepet biztosít a vallási elitnek, és csak korlátozott szerepet a rendszer szokványos politikai elitjének. S míg a választások az elmúlt harminc évben a rendszer fontos elemeivé váltak, addig a népszuverenitás elve továbbra sem érvényesül a gyakorlatban. Így például a voksolásokat megelőzően az Őrök Tanácsa („iszlámságuk és lojalitásuk szempontjából”) szelektál a jelöltek között, és ennek köszönhetően aligha beszélhetünk valós népképviseletről.

A demokratikus célok megvalósítása kétségkívül elmaradt, de a rendszer sok tekintetben szabadabbá vált annál, mint amilyen Reza Pahlavi uralkodása alatt volt. A forradalom eredményeként, különösen pedig Khomeini ajatollah halálát követően, egy olyan berendezkedés formálódott Iránban, amelyben egyetlen személy vagy csoport sem rendelkezhet hatalmi monopóliummal. Az iszlám köztársaságot ezért ma már kevésbé jellemezhetjük monolitikus diktatúraként, mint inkább az egymáshoz lazán kötődő és az egymással erőteljesen versengő hatalmi központok bonyolult összességeként. Mindezt a választások is egyértelműen bizonyítják, amelyek egyfelől biztosítják a forradalmi elit hatalmon maradását, másfelől azonban teret adnak a frakciók közötti véleménykülönbségeknek és hatalmi csatározásoknak is. A választáson való részvételt (50-60 százalék!) figyelembe véve pedig az is megállapítható, hogy bár a szavazásoknak a hatalmi felépítményből adódóan nincsen komolyabb tétjük, az iráni állampolgárok ennek ellenére mégis komoly jelentőséget tulajdonítanak a voksolás intézményének. Ezáltal ugyanis, ha korlátozottan is, de kifejezhetik a véleményüket és valamelyest befolyásolhatják a politikai napirendet, amelyre a sah rendszerének „előre megrendezett” választásain nem igen volt lehetőségük.

A politikai jogok mellett a szabadságjogok más területén is megfigyelhető a fenti kettősség: az iszlám köztársasági rendszer egyfelől erőteljesen kurtította a polgári jogokat, másfelől azonban bizonyos intézkedéseivel meg is nyitotta a társadalmat. Így például a forradalmi tömegképzés paradoxonjának köszönhetően az egyetemi oktatásban ma több nő vesz részt, mint férfi, a fiatalok pediglen elődeikkel szemben sokkalta informáltabbakká váltak. A radikálisok hatalomból való kiszorulásával (1990-es évek eleje), majd a reformpárti Khatemi megválasztásával (1997-ben) megkezdődött a „társadalmi liberalizáció”, amelynek az eredményei még a neokonzervatívok alatt is megmaradtak. Az újságbetiltásokat, koncepciós pereket és bebörtönzéseket látva ugyan kétségünk sem lehet afelől, hogy Iránban 30 esztendővel a forradalom után még mindig megvan a „thermidori hangulat”, de a „vörös vonalak” sok tekintetben kitolódtak. A forradalom alapvető elveit ugyan továbbra sem lehet megkérdőjelezni nyíltan, de az államalapító atya személyén felül szinte mindenről lehet vitatkozni. Az iráni sajtó különösen sokszínű és igencsak dinamikus. Nem ritkák benne a politikai kritikák, vagy a leleplező riportok. Mindez pedig azért fontos, mert az irániak többsége a televízió mellett még mindig a nyomtatott sajtóból tájékozódik. 

A szabadságjogokért folytatott küzdelem „ellentmondásos eredményessége” a nők helyzetének és jogainak kapcsán tűnik a legnyilvánvalóbbnak: Amíg a forradalomban és az iraki háborúban játszott szerepüknek, illetve a forradalmi politikáknak köszönhetően aktív részesei lettek az új rendszernek, addig az iszlám köztársasági berendezkedés számos diszkriminatív szabályozást is életbe léptetett velük szemben. A nőkről alkotott tradicionális kép megváltozott: a családi feladatok ellátása mellett immáron megjelent a nők társadalmi-politikai szerepvállalása is, amelyet maga Khomeini ajatollah is támogatott. A forradalom legfőbb vívmányaként pedig lehetőségük nyílt az egyetemi képzésben részt venni, aminek hatására nem csak a tájékozódás vált lehetővé számukra, hanem a társadalmi felemelkedés is. S míg a forradalom után az iráni nők valóban fontos közéleti szerepeket tölthetnek be (Például orvosok, bírók, polgármesterek és vállalati vezetők lehetnek.), addig bizonyos pozícióktól és tevékenységektől továbbra is el vannak tiltva (A politikai vezető pozíciót nő nem töltheti be!). Az iszlám törvények pedig sok tekintetben visszalépést hoztak a korábbi évekhez képest, amennyiben olyan szabályozásokat léptettek életbe, amelyek nemcsak erősítették, hanem intézményesítették is a nemek közötti egyenlőtlenségeket (Így például a nő bírósági vallomása csak felét éri a férfiénak!).

A szabadságjogok érvényesülése tekintetében a másik érdekes csoportot az etnikai és felekezeti kisebbségek jelentik, akik 1979-ben szintén résztvevői voltak a sah-ellenes egységfrontnak. Az iszlám köztársasági rendszer számukra is felemás, bizonyos tekintetben pedig kontra-produktív eredményeket hozott. Egyeseknek (keresztényeknek, zsidóknak és Zoroaszter-hívőknek) lehetővé tette a vallásuk és szokásaik szabad gyakorlást, illetve közösségi intézményeik felállítását, sőt parlamenti képviseletet is biztosított számukra, másokat (Bahai’a-hívőket és szunnitákat) azonban teljes egészében megfosztott ezektől a lehetőségektől, és komoly elnyomásnak vetett alá. Az egyes etnikumoknak, amelyek követelték, hogy saját nyelvüket használhassák, ápolhassák kultúrájukat, létrehozhassák önkormányzati szerveiket, szintén csalódniuk kellett, amikor az iszlám köztársaság meghirdette központosító, s egységesítő politikáját. Az ország identitását továbbra is a régi hármas („Urbánus, síita, perzsa kultúra”) határozza meg. S noha az elmúlt évtizedben előrelépések történtek mind a jogegyenlőség, mind pedig a területfejlesztés tekintetében, az egyes etnikumok (így a kurdok és a beludzsiak) jogfosztottsága és elégedetlensége megmaradt. Attól azonban továbbra sem kell tartani, hogy az iráni „etnikai mozaik” darabjaira hullik, mivel az etnikumok kötődése a közös területhez, történelemhez, és kultúrához még mindig erős összekötő kapcsot képez.

Az iráni forradalom kétségkívül széles társadalmi mozgalom volt, amely a függetlenség megszerzése mellett a szabadságjogok érvényesülését és a demokratikus rendszer kiépítését követelte. Harminc esztendővel a forradalom győzelme után azonban ezek a törekvések még mindig megvalósítatlanul állnak. Az iráni társadalom többsége számára az igazságos és szabad iszlám társadalomról Khomeini ajatollah által alkotott „ábrándkép” nem vált valóra. Az elmúlt évek intellektuális fejlődését, a választási eredményeket és folyamatokat, valamint a társadalmi tiltakozás különböző formáit tekintve kétségünk sem lehet afelől, hogy az iráni lakosság elégedetlenül tekint az új berendezkedésre.

30 éves az iráni forradalom: Nemzetközi pozíció

Függetlenség és elszigeteltség?

Az 1979-es forradalom a korábbi évek külföldi befolyásával szakítva tényleges függetlenséget hozott az országnak, a nemzeti szuverenitás és függetlenség keresése pedig a forradalom örökségeként még mindig meghatározza az iráni politikát. A megszülető rendszer kétségkívül iszlám alapokra épült, ám benne a nacionalizmusnak továbbra is fontos szerep jutott. Az iraki-iráni háború pedig bebizonyította, hogy a tömegeket nem lehet csak a vallás által mobilizálni, hanem a sikerhez a nemzeti összetartozás kártyáját is latba kell vetni. Az irániak erős nacionalizmusa felől pedig ma sem lehet kétségünk, ha a nukleáris program jelenlegi társadalmi támogatottságát, vagy a rezsimváltásra irányuló amerikai tervek iráni fogadtatását tekintjük.

Amíg Irán valóban felszabadult a külső befolyás alól, addig a rendszer legitimációja bizonyos szempontból továbbra is szorosan kötődik az Egyesült Államokhoz. A „Nagy Sátán” képében született meg ugyanis az ellenségkép, amellyel szemben az iráni vezetés igyekezett definiálni és pozícionálni önmagát. Az Amerika-ellenesség pedig még három évtized után is a rendszer tartópilléreként szolgál. Az ország gazdasági érdekei azonban egyre inkább kikezdik a Khomeini-féle dogmát, miután egyre többen ismerik fel, hogy a gazdasági szerkezetátalakításokhoz és fejlesztésekhez szükség van nyugati befektetőkre, mint ahogyan amerikai ellenzéssel szemben aligha lehet a Világkereskedelmi Szervezethez csatlakozni, s a közép-ázsiai olajjátszmában szerephez jutni. S akkor még nem is beszéltünk a fiatalok amerikai életforma iránti rajongásáról! 

Az Iszlám Köztársaság „se nem Kelet, se nem Nyugat” politikájával a semlegességet választotta a Nyugat és a Kelet birkózásában. S noha az „el nem kötelezettség” vállalása, a „kölcsönös előnyökön alapuló kapcsolatok” propagálása, s a „világrendszer igazságosságának” megkérdőjelezése még a hidegháborút követően is meghatározó eleme az iráni külpolitikának, Khomeini ajatollah halála óta azonban, a külső fenyegetések és a belső szükségességek hatására, jelentősen diverzifikálódtak az iráni külkapcsolatok. Teheránnak ma már komoly gazdasági kötelékei vannak az európai országokkal, miközben Oroszországgal egyfajta stratégiai partnerséget épített ki. Újabban pedig Irán „Kelet felé fordulása” figyelhető meg, amennyiben az ország egyre több kereskedelmi ügyletet bonyolít le Indiával és Kínával. Kapcsolatai a távolabbi Latin-Amerikával és Fekete-Afrikával is egyre szorosabbá válnak.

Az iráni iszlám forradalom, akárcsak más forradalmi mozgalmak a történelem során, igyekezett forradalmi vívmányait exportálni a szomszédos államokba, s az egész világba. A rendszer aktivizmusa azonban az iraki háborúban, a regionális elutasítottságnak, még inkább a nemzetközi ellenállásnak köszönhetően, vereséget szenvedett. A forradalom exportálásának szándéka ezt követően lekerült a napirendről, ám a regionális hatalmiság iránti igény, amely mindig is állandó eleme volt az iráni külpolitikának, továbbra is megmaradt. Bár a forradalmi radikalizmus veszített jelentőségéből, de Teherán a korábban kialakult közel-keleti kapcsolati tőkéjét és regionális szervezeti hálóját továbbra is sikeresen fenn tudta tartani. Az USA afganisztáni és iraki rendszerváltó intervencióit követően pedig az Iszlám Köztársaság lehetőségei még inkább megnyíltak, s harminc esztendő után most úgy tűnik, hogy a vezetésnek sikerülhet végül az országot a Perzsa-öböl régiójának vezető hatalmaként elfogadtatni.

Noha a forradalmi radikalizmust követően Irán valóban mérséklődött, de „elszigeteltsége” vagy ha úgy tetszik „szalonképtelensége” továbbra is megmaradt. Harminc esztendővel a forradalom után, Irán megítélése még mindig rendkívül negatív! Ehhez elég csupán az iráni nukleáris engedetlenségre, vagy Mahmúd Ahmadinezsád Izrael-ellenes kirohanásaira gondolni. A nemzetközi elszigeteltségben Teheránnak nem sok barátja akadt, az iraki-iráni háborút követően pedig a nemzetközi szervezetekbe vetett bizalma is megrendült. A nemzetközi közösségből azonban még a legfeszültebb pillanatokban sem szakadt ki sohasem. A forradalmi paradoxonok sorába illik, hogy harminc esztendő elteltével éppen az egykoron bírált nemzetközi rendszer az, amelybe most a teheráni vezetés igyekszik belekapaszkodni, s felhasználni az általa nyújtott lehetőségeket, amikor a nukleáris programjában kételkedőkkel birkózik.

S míg a három évtizedes „páriaság” egyfelől komoly nehézségeket eredményezett, s eredményez most is, különösen, ha az Iránnal szembeni ENSZ szankciókat vesszük figyelembe, addig az másfelől lehetőségeket is teremtett, amelyeket meglovagolva az Iszlám Köztársaság sok tekintetben önállóvá és önellátóvá tudott válni. Így például a háborús szükség hatására beinduló fegyveripar ma már nem csak hazai szükségletre termel, hanem a nemzetközi piacra is, ahol Irán így már nemcsak vásárlóként, hanem fegyver-exportőrként is megjelenik. S míg a polgári repülésben az érvényben lévő embargók miatt még mindig igencsak nehézkes a szervízelés és az alkatrész-beszerzés, addig Irán távirányítású robot-repülőgépet és ballisztikus rakétákat tesztel. A Közel-Keleten pedig szinte egyedüliként komoly autóiparral rendelkezik. Az ország számos területen önellátóvá vált, így az autóipar és fegyvergyártás mellett a cementipart és az építőipar más szektorait, valamint gyógyszeripart kell megemlítenünk, mint sikerágazatokat.

Iránban az elszigeteltség „kényszere” alatt, még inkább a forradalmi törekvések és a regionális hatalmi ambíciók hatására, egyfajta tudományos forradalom vette kezdetét, amely az 1990-es évek liberális reformjainak köszönhetően felgyorsult, napjainkra pedig odáig jutott, hogy Irán nem csak a nukleáris energia területén kutat, hanem komoly sikereket ér el a nanotechnológiában, a gén- és őssejt-kutatásban, valamint a mesterséges megtermékenyítés és a szervátültetés területén is. A forradalom harmincéves évfordulójának ünnepén pedig Irán azzal ünnepelhetett, hogy önállóan, saját erőből pályára állította első műholdját. A forradalmi vezetés a technikai fejlesztésekkel és tudományos kutatásokkal egyfelől az ország függetlenségét és önerőre támaszkodását igyekszik biztosítani, másfelől pedig elismertető, vagy éppenséggel elrettentő eszközként kívánja használni azokat a forradalom ellenségeivel szemben. Az iráni tudományos forradalom a gyakorlati megfontolások mellett így ideológiai célokat is szolgál.

Röviden összefoglalva az 1979-es forradalom sikeres függetlenedési kísérlet volt, amennyiben véget vetett a külföldi dominanciának, ugyanakkor a forradalmi radikalizmus, amelyet Khomeini ajatollah képviselt egyfajta kényszerpályára állította az Iszlám Köztársaságot. A „forradalmi fanatikusok” országa elszigetelődött, amely egyfelől hozzájárult az önerőre támaszkodás megvalósulásához, másfelől azonban olyan negatív képet festett, amelynek terhe mind a mai napig behatárolja az ország nemzetközi kapcsolatait és lehetőségeit. Az a tény azonban, hogy a rendszer a nyugati ellenségesség és a regionális instabilitás ellenére fenn tudott maradni, legitimációt biztosít a forradalmi vezetésnek. 

30 éves az iráni forradalom: Ellentmondásos teljesítmény

Az iszlám köztársaság teljesítménye: Paradoxonok sorozata?

Az 1979-es iráni forradalom főbb célkitűzései („Függetlenség, szabadság és iszlám köztársaság”) az elmúlt harminc évben hellyel-közzel megvalósultak ugyan, de az iszlám nyújtotta alternatíva több tekintetben kudarcot vallott, vagy éppenséggel kontra-produktív eredményt hozott.

Az ország függetlenné vált ugyan, de radikalizmusának köszönhetően jelentősen elszigetelődött, s a „páriaság” mind a mai napig övezi az Iráni Iszlám Köztársaságot. Noha a magára hagyatottság elősegítette az ország önellátóvá válását, de ugyanakkor hozzájárult a torz gazdasági struktúrák konzerválódásához is. Az iraki háború megpróbáltatásainak és a gazdasági mellétervezéseknek köszönhetően pedig nem hogy az életszínvonal nem emelkedett, de a társadalmi egyenlőtlenségek sem oldódtak meg. S amíg a forradalom igazi tömegmozgalom volt (milliók vonultak az utcára), addig az iszlám köztársasági rendszer olyan berendezkedést eredményezett, amelyben a polgárok csak, mint „tárgyak” jelentek meg. A szabadságjogok korlátozása és a társadalomszervezési hibák pedig oda vezettek, hogy az iráni lakosság „szekularizálódott”, amennyiben jelentősen nőttek a hivatalos ideológia és a magánvélemények közötti különbségek.

Ám mindez csak a történet fele. Az iráni forradalom, akárcsak más forradalmak a történelemben, egyeseknek lehetőséget teremtett a felemelkedésre, míg másokat letaszított, s megfosztott pozícióiktól és privilégiumaiktól. Az Iszlám Köztársaság sokak számára, a legszegényebb rétegeknek, valóban lehetővé tette, hogy jobb életkörülmények között éljenek, s hogy esélyük legyen a társadalmi és gazdasági felzárkózásra. Ha pedig az egészségügyi és iskoláztatási mutatókat tekintjük, akkor azt láthatjuk, hogy a vallási vezetés sikeresen modernizálta a társadalmat, amely a szigorú szabályok ellenére, most sokkal nyitottabb és demokratikusabb, mint a Pahlavi-érában volt. A forradalom paradoxonjaként például a nők helyzete jelentősen javult: lehetőségük nyílt részt venni az egyetemi képzésben, s betölteni a közélet szinte valamennyi pozícióját. A nemzeti függetlenség visszaszerzése pedig mind a mai napig komoly legitimációt biztosít a rendszernek, mint ahogyan az is, hogy az iraki agressziót sikerült területveszteség nélkül kivédeni.

Az Iszlám Köztársaság teljesítményének és a forradalom sikerességének megítélése tehát igencsak ellentmondásos. A harmincéves forradalmi mérleg egyaránt tartalmaz sikereket és kudarcokat. Nézzük most meg közelebbről, hogy az egyes célkitűzések („Függetlenség, szabadság, egyenlőség az iszlám köntösében!”) miként realizálódtak, s hova-merre jutottak?

Mérleg: Félig tele, félig üres

Nos, a kérdés, nevezetesen hogy a forradalom óta eltelt 30 esztendőben milyen eredményt ért el a Khomeini ajatollah által javasolt iszlám köztársasági modell, nehezen válaszolható meg egyértelműen. Amennyiben a társadalmi egyenlőtlenség és a szabadságjogok változatlan hiányát, vagy a gazdaság rossz teljesítményét nézzük, akkor a forradalmi kísérlet kétségkívül kudarcot vallott. Ha viszont az ország függetlenségét, a honvédő háborúját, az ingatag régióban nyújtott stabilitását, vagy az elért technológiai és tudományos vívmányait tekintjük, úgy az elmúlt három évtized mindenképpen sikertörténetnek számít. Az 1979-es forradalom megítélése így leginkább ahhoz a pohárhoz hasonlítható, amit egyesek félig „telinek”, míg mások félig „üresnek” látnak.

30 éves az iráni forradalom: Történelmi evolúció

Az iszlám köztársaság evolúciója vagy a forradalom kisiklása?

A Khomeini ajatollah által meghirdetett „iszlám forradalom” célja nem csupán a sah rendszerének megdöntése volt, hanem az iszlám tanításait felhasználva egyben megoldást is kívánt adni az ország és a társadalom problémáira, valamint az egész muszlim világ számára. De a célkitűzés, amely szerint az élet minden területét iszlamizálni kell, a forradalmat követően számos akadályba ütközött. Így például a belső válságok, a politikai frakcióharcok, a regionális konfliktusok, a gazdasági nehézségek és a társadalmi változások mind-mind korlátozták, vagy ha úgy tetszik mérsékelték a forradalmi elveket és terveket. Ahhoz hogy megértsük, s hogy ítéletet alkothassunk a forradalom vívmányairól, meg kell vizsgálnunk azokat az Iránon belüli és nemzetközi folyamatokat, amelyek az elmúlt harminc esztendőben alakították a politikát és formálták a társadalmat.

Az Iszlám Köztársaság három évtizedes történelmében négy korszakot különíthetünk el, amelyeket szokás külön „köztársaságokként” is említeni: „Első Köztársaság” (1979-1989): Khomeini uralma és a forradalmi rendszer megszilárdulása; „Második Köztársaság” (1989-1997): Rafszandzsáni elnöksége és az ország gazdaságának újjáépítése; „Harmadik Köztársaság (1997-2005): Khatemi elnöksége és a rendszer megreformálásának kísérlete; „Negyedik Köztársaság” (2005-től): Ahmadinezsád elnöksége és a neokonzervatív fordulat.

Khomeini ajatollah uralma alatt kiépült, majd pedig megszilárdult az iszlám köztársaság hatalmi berendezkedése, amellyel párhuzamosan egyúttal megkezdődött a társadalom erőteljes iszlamizálása is (pl. csador-kampány). A rendszer célja ekkoriban nem más volt, mint „minden tekintetben teljesíteni az isteni akaratot a földön”. Csakhogy a síita klérus tagjai, akik a szekuláris ellenzékkel szemben még sikeres csatát vívtak, most egymással kerültek szembe, miként a vallási vezetés különböző frakciókra oszlott abban a tekintetben, hogy hogyan is értelmezzék az iszlám törvényeit olyan fontos kérdésekben, mint a kultúr- vagy gazdaságpolitika. Az ajatollah azonban hol egyik, hol másik tábort támogatva sikeresen tudott egyensúlyozni a frakcióharcokban. Mindeközben a vezetés továbbra is egységesen lépett fel azokkal szemben, akik kritizálni merték az új rendszert. A hatalmi berendezkedés megszilárdulását segítette elő az 1980-ban kezdődő iraki-iráni háború, amely egyfelől egységbe forrasztotta a forradalmi elitet, másfelől pedig lehetőséget kínált a radikális program legitimálásához is. Ugyanakkor a háború nyolc évig történő elhúzódása, majd pedig annak döntetlenre végződése számos deformációt is okozott: a forradalom exportálásának lehetősége kudarcot vallott, a háborús megpróbáltatások romba döntötték a gazdaságot, s mindennek tetejébe több százezer iráni vesztette életét a konfliktusban.

A „Második köztársaságot” Khomeini ajatollah halálától szokás számítani, az utódlást követően megfogalmazódó irányvonalak és problémák azonban már 1988-ban, az iraki-iráni háborút követően jelentkeztek. Az ajatollah halálát követően az utódlás viszonylag zökkenőmentesen ment végbe: a Szakértők Gyűlése Ali Khamenei ajatollahot választotta Khomeini utódjává. Az új legfőbb vezető azonban sem az államalapító karizmájával, sem pedig a legfőbb vallási kvalitásokkal nem rendelkezett. Utóbbira ugyan az 1989-es alkotmánymódosítás értelmében már nem volt szükség, ám a politikai és vallási hatalom „szétválása” mindenképpen elindított egyfajta legitimációs válságot. Mindeközben a köztársasági elnöki pozíciót Hásemi Rafszandzsáni foglalta el. Kettőjük között sajátos munkamegosztás jött létre, amely egyfelől véget vetett a korábbi évek hegemonisztikus hatalom-gyakorlásának, másfelől azonban tovább élezte a már meglévő frakcióküzdelmeket is. A radikális erők kiszorultak a hatalomból, miközben az elnök körül csoportosuló pragmatistákkal új erő jelent a politikai palettán. Történhetett mindez, mert az iraki háborút követően az iráni vezetés számára a gazdasági rekonstrukció és a nemzetközi rendszerbe történő visszaintegrálódás jelentette a legfőbb feladatot. Rafszandzsáni elnöksége alatt egyfajta bürokratikus állam létrehozására és egy realistább külpolitika folytatására (pl. konstruktív semlegesség a kuvaiti válság során) tettek kísérletet.

Mohammad Khatemi köztársasági elnökké választása jelentette a következő szakaszhatárt az Iszlám Köztársaság történetében, amennyiben személyével a rendszer megreformálásának igénye került napirendre. Noha a forradalmi aktivizmussal már Rafszandzsáni elnöksége alatt szakított a vezetés, Khatemi a korábbi konzervatív modelltől lényegesen eltérő alternatívát ígért: liberális reformokat a gazdaság, a politika és a társadalom tekintetében, valamint „civilizációk közötti” párbeszédet a nemzetközi politikában. Ám miközben a reformtábor – a fiatalok és nők szavazatával – sorra aratta a parlamenti, helyhatósági és elnökválasztási sikereit, addig a politikai-hatalmi berendezkedés főbb pozícióit (pl. Őrök Tanácsa, Szakértők Gyűlése, Forradalmi Gárda) a konzervatívok továbbra is a kezükben tartották. Mindez azt eredményezte, hogy a széles társadalmi támogatottság ellenére az iszlám köztársaság rendszerében nem került sor komolyabb változásokra. Khatemi elnöksége azonban korántsem múlt el nyom nélkül: a reformfolyamat eredményeként megszülettek a kis szabadságok, kialakult egy öntudatos, politikailag érdeklődő nyilvánosság, valamint a társadalomnak egy olyan többségi része formálódott, amely liberalizálást és demokráciát kívánt. Felemelkedése az elnöki pozícióba alapvető fordulópontot hozott a frakcióharcok tekintetében, miként létrehozta a két politikai blokk (konzervatívok és reformerek) versengő rendszerét.

A „Harmadik Köztársaság” reformkurzusa után Ahmadinezsád elnöksége konzervatív át- illetve visszarendeződést hozott: egyfelől visszatért a klasszikus khomeinista ideológiához, másfelől pedig a konzervatívok új csoportját emelte be a hatalomba. A reformista kormányzat engedményei, vagy ha úgy tetszik elfordulásuk a forradalmi elvektől, komolyan megkongatta a vészharangot a konzervatív körökben, mint ahogyan a 2001. szeptember 11. után az ország körül kialakuló amerikai katonai gyűrű is komoly aggodalmakat keltett a fejekben. Mindez pedig azt eredményezte, hogy a forradalom óta először a vezetésen belül magas fokú strukturális és ideológiai egység jött létre. A reformkorszak sikertelensége csalódottságot eredményezett, amelyet Mahmúd Ahmadinezsád populista kampányával sikeresen használt ki. Hatalomra kerülésével azonban nem csak a forradalmi elvekhez tértek vissza és a hatalmi ágak feletti irányítást szerezték ismételten meg, hanem a politikai palettán egy új irányzat is formálódott. A „neokonzervatívok”, akik ideológiájukban ugyan nem különböznek a tradicionális konzervatívoktól (az iszlám szerepét hangsúlyozzák a politika és az élet minden területén), de modern világszemléletüknek, laikus származásuknak, forradalmi szocializációjuknak, iraki katonaéveiknek, kommunikációs stílusuknak és egyetemi végzettségüknek köszönhetően mindenképpen élesen elkülönülnek tőlük. Megerősödésüknek egyértelmű jeleként az elmúlt években növekedett a Forradalmi Gárda politikai és gazdasági szerepe, ami egyben a rendszer „militarizálódását” is jelenti.

A jelenlegi képek, az iszlám értékek hangsúlyozása és a nemzetközi elszigeteltség, kétségkívül az iszlám köztársaság korai éveit tükrözik, de három évtizedes fennállása alatt a forradalmi rendszer jelentős változásokon ment keresztül. Vagy ha úgy tetszik, hozzásimult a kor aktuális kihívásaihoz. Forradalmi aktivizmusát az iraki háború megpróbáltatásait követően pragmatizmussal váltotta fel, ami biztosította a háború utáni rekonstrukciót, de ugyanakkor elindított egy liberalizációs folyamatot is. Amikor azonban úgy tűnt, hogy a reformok kezelhetetlenné válhatnak, a forradalmi elit zárta sorait, s egységesen válaszolt a rendszert érő hazai és nemzetközi kihívásokra. A hatalom megtartásának az ára azonban az volt, hogy a vallási vezetésnek fel kellett adnia egyes célkitűzéseiből. A forradalmi ideológia „erózióját” a háborús eredmények (forradalom nem exportálható), a gazdaságpolitikai irányváltások (magánszféra erősödése), a társadalmi változások (népességnövekedés és urbanizáció) valamint a külső-belső problémák hatására jelentkező frakcióharcok (politikai mező töredezettsége) váltották ki. Nézzük akkor, hogy a célokat és a körülményeket ismerve, vajon milyen teljesítményt nyújtott az Iszlám Köztársaság 30 esztendő alatt?