Khomeini
ajatollah a forradalom legfőbb feladatának az egyenlőség és a társadalmi
igazságosság megteremtését tekintette. Noha a kérdés megoldására mind a négy „köztársaságban”
figyelmet és hangsúlyt helyeztek, de a társadalmi egyenlőtlenségek és a
gazdasági aránytalanságok 30 esztendő elteltével még mindig megoldatlan problémaként
nehezednek a vallási vezetés vállára. Az Iszlám Köztársaság teljesítménye az
„egyenlőséget” illetően, akárcsak a „függetlenség” és a „szabadság”
tekintetében, igencsak ellentmondásos, és paradoxonokkal teli.
A
forradalmi intézkedéseknek köszönhetően csökkent a szegénység mértéke, s
megvalósult egyfajta jövedelem-újraelosztás is, de az általános életszínvonal
mindeközben jelentősen leromlott. (Becslések szerint a forradalom óta minimum
30 százalékkal csökkent az egy főre eső nemzeti jövedelem!) A lakosság
legszegényebb rétegei egyértelműen profitáltak a forradalomból, és sokaknak
megadatott a felemelkedés lehetősége. 30 év alatt a szegénységi küszöb alatt
élők aránya csökkent, ugyanakkor még mindig számottevő. Az egyenlőtlenségek
pedig továbbra sem szűntek meg, így a város és vidék, a gazdagok és szegények közötti
törésvonalak még mindig léteznek, de a szakadékok valamelyest szűkültek,
különösen, ha az egészségügyi ellátás és oktatás kiterjesztését (lásd vidéki
nők egyetemi képzését), valamint a vidéki területek alapvető szolgáltatásokhoz (ivóvízhez
és villamos áramhoz) való jobb
hozzáférését tekintjük. Nem beszélve a kormányzat támogatási rendszeréről,
amelynek hatására nemcsak rendelők, s egyetemek nyíltak meg a tömegek számára,
hanem ingyenessé vált számos más szolgáltatás (pl. közlekedés) is! A kormányzat
túlzott igyekezete azonban, hogy igazságosabbá és egyenlőbbé tegye a
társadalmat, gazdasági diszfunkciókat és kontra-produktív eredményeket
produkált. Az állami támogatások így például egyfelől sokak életét könnyebbé
tették, másfelől azonban a fogyasztás növekedésével súlyos terheket is raktak a
vezetés nyakába. (A benzin állami szubvenciója évente majd ötmilliárd USD
értékben terheli meg a központi költségvetést.)
A
forradalmat követően az igazságosság nevében kisajátították a sahnak és
családjának a vagyonát, az elkobzott pénzekből és egyéb javakból pediglen
létrehozták a vallási alapítványok („bonyádok”) szövevényes hálóját. (Az
aktívan működő alapítványok számát lehetetlen pontosan megbecsülni!) Az újonnan
létrejövő szervezetek, mivel egyfelől valóban a szegényeket és az elesetteket
támogatták, másfelől pedig „struktúráikon” keresztül a forradalmi elit
legitimációját is biztosították, kezdettől fogva fontos alkotóelemeivé váltak
az iszlám köztársaság rendszerének. Befolyásuk és hatalmuk az elmúlt harminc
évben tovább erősödött, miként ők lettek az 1990-es évek privatizációs
hullámának és az állami fejlesztéseknek, megrendeléseknek a legfőbb nyertesei. Privilégiumainak
(kizárólag a legfőbb vezetőnek tartoznak elszámolással, s nem fizetnek adót) köszönhetően
az alapítványok ma, mint állam az államban működhetnek, s a hajózási
társaságoktól kezdve az autógyárakon keresztül az építőiparig szinte mindenhol komoly
gazdasági érdekeltségekkel bírhatnak! (Egyes becslések szerint a vallási
alapítványok adják az ország bruttó hazai össztermékének a 40 százalékát!)
A
forradalom eredményeként azonban nem csak a „bonyádok” kerültek meghatározó
pozícióba, hanem a piaci versengésbe más szereplők is aktívan bekapcsolódtak:
így például a minisztériumok, a tradicionális kereskedők, a nagyhatalmú
családok, valamint a Forradalmi Gárda Csapatok. Amíg a hírszerzési minisztérium
saját telekommunikációs vállalatokkal rendelkezik, addig a mezőgazdasági
szaktárca az agrárügyletekben van közvetlenül érintve. A konzervatív kereskedők
(a „Bazár”), akik jó kormányzati kapcsolatokkal bírtak, kereskedő-hálózatokat
létrehozva szintén beszálltak a versenybe. Hasonlóképpen tettek a nagycsaládok
is, akik közül egyesek különösen nagy sikert futottak be. Így az ex-elnök
Rafszandzsáni családja, amely ma az egyik leggazdagabbnak számít Iránban. S
végül, de nem utolsósorban a Forradalmi Gárda Csapatok, amely olcsó munkaerejét
és kormányzati kapcsolatait kihasználva jelentős szereplővé vált olyan iparágakban,
amilyen például az építőipar. Az elmúlt három évtized lényegében egyfajta
„belső kapitalizmust” eredményezett, amennyiben a hatalom belső körén belül
lehetővé vált a piaci versengés, de abból a „külsősök”, a kapcsolatokkal nem
rendelkező személyek továbbra is kimaradtak. A forradalom inkább elitcserét
hozott, mintsem hogy alapjaiban változtatott volna a társadalmi
igazságtalanságokon!
Az
iszlám köztársaság talán legnagyobb ellentmondása pedig az lehet, hogy a
forradalmi rendszer nem tudta kihasználni a kínálkozó lehetőségeket és az
országban rejlő adottságokat. Noha a világ népességének 1 százalékát kitevő
iráni lakosságnak, amely a föld ásványi és nyersanyag készletének 7 százaléka
felett éli mindennapjait, komoly gazdasági esélyei lehetnének, a forradalom
utáni teljesítmény mégis messze elmarad a várakozásoktól. Az ország fiskális
mutatói ráadásul nem hogy javultak volna az elmúlt három évtizedben, hanem
jelentősen romlottak. Mindennek hátterében az Irakkal vívott háború és a
nemzetközi szankciópolitika áll, ám abban az iráni gazdaságpolitika
fogyatékosságai is jelentős szerepet játszanak. Így például a rendszer iránti
lojalitás fontossága, az ideológiának szánt túlsúlyos szerep, valamint a
különféle frakciók rivalizálása akadályozza leginkább a gazdaság sikerességét.
A forradalmi vezetés a szakértelemmel szemben a megbízhatóságra helyezte a
hangsúlyt, amelynek eredményeként nem csupán a félretervezés és hozzá nem értés
állandósult, hanem ez által a rendszer és annak bürokráciája is a nepotizmus és
a korrupció túszává vált. Az ideológia túlzott szerepe ugyan az évek során mérséklődött,
de továbbra is vannak kontra-produktív hatásai, így például az ország
függetlenségére hivatkozva továbbra is elutasítják külföldi befektetőket,
miközben azok a gazdaság számára nélkülözhetetlenek lennének (tőkeigény és
technika-import). 30 évvel a forradalom után még mindig nem sikerült megtalálni
azt a gazdasági modellt, amelyet valamennyi politikai erő egységesen támogatna!
Az
Iszlám Köztársaság gazdaságpolitikájának ellentmondásosságát a kőolaj- és
földgáziparban figyelhetjük meg a leginkább. A forradalmi vezetés elmulasztotta
a gazdaság szerkezetátalakítását, s ezért az ország gazdasági rendszere döntően
még most is a petrokémiai ágazatokon nyugszik. S míg az olajipar adja továbbra
is a legfőbb bevételi forrást (Az olaj-eladások közel 80 százalékát teszik ki
az iráni exportbevételeknek!), addig az ország olajtermelése csupán kétharmada
a forradalom előtti időszakának. Mindez annak tudható be, hogy az olajszektor
előbb áldozatául esett az Irakkal vívott háborúnak, majd a rekonstrukció során
elkövetett hibáknak és visszásságoknak, végezetül pedig az Egyesült Államok
által meghirdetett szankció-politikának. Így aztán ironikus módon a világ
kőolaj-tartalékainak 10 százalékával rendelkező Irán az olajipar silány
állapota, az új fejlesztések hiánya, a külföldi befektetések elmaradása,
valamint a gigantikus méreteket öltő hazai fogyasztás és elképesztő pazarlás
miatt benzin-behozatalra (40%) szorul. A „benzin mizériához” hasonlóan a
földgáz ügyek tekintetében is lehangoló a helyzet. Irán, Oroszország után a
második legnagyobb földgáztartalékkal bír, ennek megfelelően az évtized végére
a földgázpiacon közel tíz százalékos részesedést érhet el, paradox módon
azonban a félretervezéseknek és a technológiai hiányosságoknak köszönhetően
képtelen lesz kielégíteni az igényeket.
Anno,
1979-ben a lakosság a sah elhibázott gazdaságpolitikájának eredményeként, s az
elviselhetetlen mértékű társadalmi igazságtalanságok és egyenlőtlenségek miatt
lázadt fel, és söpörte el a rendszert. Az Iszlám Köztársaság számos kísérletet
tett arra, hogy a bajokat orvosolja, de az alapvető igények sok tekintetben
kielégítetlenek maradtak, a régi egyenlőtlenségek helyébe pedig újak léptek. A
harmincéves évfordulón ráadásul a vezetésnek nemcsak a régi problémák
megoldatlanságával, hanem új kihívásokkal is szembe kell néznie. Így például a
munkanélküliséggel, amely hivatalosan is kétszámjegyű (16%), s amely különösen
a fiatal generációt sújtja, mivel a kormányzat képtelen a munkaerő-piacra
évente belépő 800 ezer pályakezdőnek munkahelyeket biztosítani. Vagy ennek
káros hozadékaként az „agyelszívás” problémájával, évente ugyanis közel 150
ezer iráni hagyja el az országot, s próbál szerencsét valahol külföldön. A
kormányzatnak emellett az inflációs spirállal, az olajárak csökkenésével, és a megszorítások
kapcsán jelentkező mozgalmakkal, sztrájkokkal, továbbá a csalódottság táplálta
„társadalmi devianciákkal” is fel kell vennie a harcot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése