1979-ben
az iráni társadalom összefogott, hogy megdöntse a sah diktatórikus hatalmát, s
egy olyan rendszert követelt magának, amelyben a jövőben nagyobb beleszólása és
rálátása lehet a politikai-hatalmi döntéshozatalba. A forradalmi hevület
közepette az iszlám köztársaság rendszerét lelkesen hagyta jóvá a lakosság, de
a kezdeti lelkesültség mára már jelentősen lecsökkent, miként a monarchia
helyébe lépő berendezkedésről kiderült, hogy az kielégítetlenül és
megválaszolatlanul hagyta az iráni társadalom demokratikus szabadságjogok
iránti igényeit.
Az
iráni forradalom legnagyobb paradoxonja, hogy az a széles néprészvétel mellett
olyan rendszert eredményezett, amely a hatalmat egyetlen, nem a nép által
választott, megkérdőjelezhetetlen személy kezébe adta. A megkötött társadalmi
szerződésben pedig az emberek továbbra is csak mint tárgyak és eszközök
jelentek meg. Az iszlám köztársaság rendszerében ugyan intézményesültek
bizonyos demokratikus elvek, de a hatalmi struktúra kettős felépítésével, a
kinevezéses pozíciók felállításával, valamint a legfőbb vallási vezetőnek
biztosított korlátlan hatalommal olyan berendezkedés született, amely
meghatározó szerepet biztosít a vallási elitnek, és csak korlátozott szerepet a
rendszer szokványos politikai elitjének. S míg a választások az elmúlt harminc
évben a rendszer fontos elemeivé váltak, addig a népszuverenitás elve továbbra
sem érvényesül a gyakorlatban. Így például a voksolásokat megelőzően az Őrök
Tanácsa („iszlámságuk és lojalitásuk szempontjából”) szelektál a jelöltek között,
és ennek köszönhetően aligha beszélhetünk valós népképviseletről.
A
demokratikus célok megvalósítása kétségkívül elmaradt, de a rendszer sok
tekintetben szabadabbá vált annál, mint amilyen Reza Pahlavi uralkodása alatt
volt. A forradalom eredményeként, különösen pedig Khomeini ajatollah halálát
követően, egy olyan berendezkedés formálódott Iránban, amelyben egyetlen
személy vagy csoport sem rendelkezhet hatalmi monopóliummal. Az iszlám
köztársaságot ezért ma már kevésbé jellemezhetjük monolitikus diktatúraként,
mint inkább az egymáshoz lazán kötődő és az egymással erőteljesen versengő
hatalmi központok bonyolult összességeként. Mindezt a választások is egyértelműen
bizonyítják, amelyek egyfelől biztosítják a forradalmi elit hatalmon maradását,
másfelől azonban teret adnak a frakciók közötti véleménykülönbségeknek és hatalmi
csatározásoknak is. A választáson való részvételt (50-60 százalék!) figyelembe véve
pedig az is megállapítható, hogy bár a szavazásoknak a hatalmi felépítményből
adódóan nincsen komolyabb tétjük, az iráni állampolgárok ennek ellenére mégis komoly
jelentőséget tulajdonítanak a voksolás intézményének. Ezáltal ugyanis, ha
korlátozottan is, de kifejezhetik a véleményüket és valamelyest
befolyásolhatják a politikai napirendet, amelyre a sah rendszerének „előre
megrendezett” választásain nem igen volt lehetőségük.
A
politikai jogok mellett a szabadságjogok más területén is megfigyelhető a fenti
kettősség: az iszlám köztársasági rendszer egyfelől erőteljesen kurtította a
polgári jogokat, másfelől azonban bizonyos intézkedéseivel meg is nyitotta a
társadalmat. Így például a forradalmi tömegképzés paradoxonjának köszönhetően
az egyetemi oktatásban ma több nő vesz részt, mint férfi, a fiatalok pediglen
elődeikkel szemben sokkalta informáltabbakká váltak. A radikálisok hatalomból
való kiszorulásával (1990-es évek eleje), majd a reformpárti Khatemi
megválasztásával (1997-ben) megkezdődött a „társadalmi liberalizáció”, amelynek
az eredményei még a neokonzervatívok alatt is megmaradtak. Az
újságbetiltásokat, koncepciós pereket és bebörtönzéseket látva ugyan kétségünk
sem lehet afelől, hogy Iránban 30 esztendővel a forradalom után még mindig
megvan a „thermidori hangulat”, de a „vörös vonalak” sok tekintetben
kitolódtak. A forradalom alapvető elveit ugyan továbbra sem lehet
megkérdőjelezni nyíltan, de az államalapító atya személyén felül szinte
mindenről lehet vitatkozni. Az iráni sajtó különösen sokszínű és igencsak
dinamikus. Nem ritkák benne a politikai kritikák, vagy a leleplező riportok.
Mindez pedig azért fontos, mert az irániak többsége a televízió mellett még
mindig a nyomtatott sajtóból tájékozódik.
A
szabadságjogokért folytatott küzdelem „ellentmondásos eredményessége” a nők
helyzetének és jogainak kapcsán tűnik a legnyilvánvalóbbnak: Amíg a
forradalomban és az iraki háborúban játszott szerepüknek, illetve a forradalmi
politikáknak köszönhetően aktív részesei lettek az új rendszernek, addig az
iszlám köztársasági berendezkedés számos diszkriminatív szabályozást is életbe
léptetett velük szemben. A nőkről alkotott tradicionális kép megváltozott: a
családi feladatok ellátása mellett immáron megjelent a nők társadalmi-politikai
szerepvállalása is, amelyet maga Khomeini ajatollah is támogatott. A forradalom
legfőbb vívmányaként pedig lehetőségük nyílt az egyetemi képzésben részt venni,
aminek hatására nem csak a tájékozódás vált lehetővé számukra, hanem a
társadalmi felemelkedés is. S míg a forradalom után az iráni nők valóban fontos
közéleti szerepeket tölthetnek be (Például orvosok, bírók, polgármesterek és
vállalati vezetők lehetnek.), addig bizonyos pozícióktól és tevékenységektől
továbbra is el vannak tiltva (A politikai vezető pozíciót nő nem töltheti be!).
Az iszlám törvények pedig sok tekintetben visszalépést hoztak a korábbi évekhez
képest, amennyiben olyan szabályozásokat léptettek életbe, amelyek nemcsak
erősítették, hanem intézményesítették is a nemek közötti egyenlőtlenségeket
(Így például a nő bírósági vallomása csak felét éri a férfiénak!).
A
szabadságjogok érvényesülése tekintetében a másik érdekes csoportot az etnikai
és felekezeti kisebbségek jelentik, akik 1979-ben szintén résztvevői voltak a
sah-ellenes egységfrontnak. Az iszlám köztársasági rendszer számukra is
felemás, bizonyos tekintetben pedig kontra-produktív eredményeket hozott. Egyeseknek
(keresztényeknek, zsidóknak és Zoroaszter-hívőknek) lehetővé tette a vallásuk
és szokásaik szabad gyakorlást, illetve közösségi intézményeik felállítását,
sőt parlamenti képviseletet is biztosított számukra, másokat (Bahai’a-hívőket és
szunnitákat) azonban teljes egészében megfosztott ezektől a lehetőségektől, és
komoly elnyomásnak vetett alá. Az egyes etnikumoknak, amelyek követelték, hogy
saját nyelvüket használhassák, ápolhassák kultúrájukat, létrehozhassák
önkormányzati szerveiket, szintén csalódniuk kellett, amikor az iszlám
köztársaság meghirdette központosító, s egységesítő politikáját. Az ország
identitását továbbra is a régi hármas („Urbánus, síita, perzsa kultúra”)
határozza meg. S noha az elmúlt évtizedben előrelépések történtek mind a
jogegyenlőség, mind pedig a területfejlesztés tekintetében, az egyes etnikumok (így
a kurdok és a beludzsiak) jogfosztottsága és elégedetlensége megmaradt. Attól
azonban továbbra sem kell tartani, hogy az iráni „etnikai mozaik” darabjaira
hullik, mivel az etnikumok kötődése a közös területhez, történelemhez, és
kultúrához még mindig erős összekötő kapcsot képez.
Az
iráni forradalom kétségkívül széles társadalmi mozgalom volt, amely a
függetlenség megszerzése mellett a szabadságjogok érvényesülését és a
demokratikus rendszer kiépítését követelte. Harminc esztendővel a forradalom
győzelme után azonban ezek a törekvések még mindig megvalósítatlanul állnak. Az
iráni társadalom többsége számára az igazságos és szabad iszlám társadalomról Khomeini ajatollah által alkotott „ábrándkép”
nem vált valóra. Az elmúlt évek intellektuális fejlődését, a választási
eredményeket és folyamatokat, valamint a társadalmi tiltakozás különböző
formáit tekintve kétségünk sem lehet afelől, hogy az iráni lakosság
elégedetlenül tekint az új berendezkedésre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése