30 éves az iráni forradalom: Nemzetközi pozíció

Függetlenség és elszigeteltség?

Az 1979-es forradalom a korábbi évek külföldi befolyásával szakítva tényleges függetlenséget hozott az országnak, a nemzeti szuverenitás és függetlenség keresése pedig a forradalom örökségeként még mindig meghatározza az iráni politikát. A megszülető rendszer kétségkívül iszlám alapokra épült, ám benne a nacionalizmusnak továbbra is fontos szerep jutott. Az iraki-iráni háború pedig bebizonyította, hogy a tömegeket nem lehet csak a vallás által mobilizálni, hanem a sikerhez a nemzeti összetartozás kártyáját is latba kell vetni. Az irániak erős nacionalizmusa felől pedig ma sem lehet kétségünk, ha a nukleáris program jelenlegi társadalmi támogatottságát, vagy a rezsimváltásra irányuló amerikai tervek iráni fogadtatását tekintjük.

Amíg Irán valóban felszabadult a külső befolyás alól, addig a rendszer legitimációja bizonyos szempontból továbbra is szorosan kötődik az Egyesült Államokhoz. A „Nagy Sátán” képében született meg ugyanis az ellenségkép, amellyel szemben az iráni vezetés igyekezett definiálni és pozícionálni önmagát. Az Amerika-ellenesség pedig még három évtized után is a rendszer tartópilléreként szolgál. Az ország gazdasági érdekei azonban egyre inkább kikezdik a Khomeini-féle dogmát, miután egyre többen ismerik fel, hogy a gazdasági szerkezetátalakításokhoz és fejlesztésekhez szükség van nyugati befektetőkre, mint ahogyan amerikai ellenzéssel szemben aligha lehet a Világkereskedelmi Szervezethez csatlakozni, s a közép-ázsiai olajjátszmában szerephez jutni. S akkor még nem is beszéltünk a fiatalok amerikai életforma iránti rajongásáról! 

Az Iszlám Köztársaság „se nem Kelet, se nem Nyugat” politikájával a semlegességet választotta a Nyugat és a Kelet birkózásában. S noha az „el nem kötelezettség” vállalása, a „kölcsönös előnyökön alapuló kapcsolatok” propagálása, s a „világrendszer igazságosságának” megkérdőjelezése még a hidegháborút követően is meghatározó eleme az iráni külpolitikának, Khomeini ajatollah halála óta azonban, a külső fenyegetések és a belső szükségességek hatására, jelentősen diverzifikálódtak az iráni külkapcsolatok. Teheránnak ma már komoly gazdasági kötelékei vannak az európai országokkal, miközben Oroszországgal egyfajta stratégiai partnerséget épített ki. Újabban pedig Irán „Kelet felé fordulása” figyelhető meg, amennyiben az ország egyre több kereskedelmi ügyletet bonyolít le Indiával és Kínával. Kapcsolatai a távolabbi Latin-Amerikával és Fekete-Afrikával is egyre szorosabbá válnak.

Az iráni iszlám forradalom, akárcsak más forradalmi mozgalmak a történelem során, igyekezett forradalmi vívmányait exportálni a szomszédos államokba, s az egész világba. A rendszer aktivizmusa azonban az iraki háborúban, a regionális elutasítottságnak, még inkább a nemzetközi ellenállásnak köszönhetően, vereséget szenvedett. A forradalom exportálásának szándéka ezt követően lekerült a napirendről, ám a regionális hatalmiság iránti igény, amely mindig is állandó eleme volt az iráni külpolitikának, továbbra is megmaradt. Bár a forradalmi radikalizmus veszített jelentőségéből, de Teherán a korábban kialakult közel-keleti kapcsolati tőkéjét és regionális szervezeti hálóját továbbra is sikeresen fenn tudta tartani. Az USA afganisztáni és iraki rendszerváltó intervencióit követően pedig az Iszlám Köztársaság lehetőségei még inkább megnyíltak, s harminc esztendő után most úgy tűnik, hogy a vezetésnek sikerülhet végül az országot a Perzsa-öböl régiójának vezető hatalmaként elfogadtatni.

Noha a forradalmi radikalizmust követően Irán valóban mérséklődött, de „elszigeteltsége” vagy ha úgy tetszik „szalonképtelensége” továbbra is megmaradt. Harminc esztendővel a forradalom után, Irán megítélése még mindig rendkívül negatív! Ehhez elég csupán az iráni nukleáris engedetlenségre, vagy Mahmúd Ahmadinezsád Izrael-ellenes kirohanásaira gondolni. A nemzetközi elszigeteltségben Teheránnak nem sok barátja akadt, az iraki-iráni háborút követően pedig a nemzetközi szervezetekbe vetett bizalma is megrendült. A nemzetközi közösségből azonban még a legfeszültebb pillanatokban sem szakadt ki sohasem. A forradalmi paradoxonok sorába illik, hogy harminc esztendő elteltével éppen az egykoron bírált nemzetközi rendszer az, amelybe most a teheráni vezetés igyekszik belekapaszkodni, s felhasználni az általa nyújtott lehetőségeket, amikor a nukleáris programjában kételkedőkkel birkózik.

S míg a három évtizedes „páriaság” egyfelől komoly nehézségeket eredményezett, s eredményez most is, különösen, ha az Iránnal szembeni ENSZ szankciókat vesszük figyelembe, addig az másfelől lehetőségeket is teremtett, amelyeket meglovagolva az Iszlám Köztársaság sok tekintetben önállóvá és önellátóvá tudott válni. Így például a háborús szükség hatására beinduló fegyveripar ma már nem csak hazai szükségletre termel, hanem a nemzetközi piacra is, ahol Irán így már nemcsak vásárlóként, hanem fegyver-exportőrként is megjelenik. S míg a polgári repülésben az érvényben lévő embargók miatt még mindig igencsak nehézkes a szervízelés és az alkatrész-beszerzés, addig Irán távirányítású robot-repülőgépet és ballisztikus rakétákat tesztel. A Közel-Keleten pedig szinte egyedüliként komoly autóiparral rendelkezik. Az ország számos területen önellátóvá vált, így az autóipar és fegyvergyártás mellett a cementipart és az építőipar más szektorait, valamint gyógyszeripart kell megemlítenünk, mint sikerágazatokat.

Iránban az elszigeteltség „kényszere” alatt, még inkább a forradalmi törekvések és a regionális hatalmi ambíciók hatására, egyfajta tudományos forradalom vette kezdetét, amely az 1990-es évek liberális reformjainak köszönhetően felgyorsult, napjainkra pedig odáig jutott, hogy Irán nem csak a nukleáris energia területén kutat, hanem komoly sikereket ér el a nanotechnológiában, a gén- és őssejt-kutatásban, valamint a mesterséges megtermékenyítés és a szervátültetés területén is. A forradalom harmincéves évfordulójának ünnepén pedig Irán azzal ünnepelhetett, hogy önállóan, saját erőből pályára állította első műholdját. A forradalmi vezetés a technikai fejlesztésekkel és tudományos kutatásokkal egyfelől az ország függetlenségét és önerőre támaszkodását igyekszik biztosítani, másfelől pedig elismertető, vagy éppenséggel elrettentő eszközként kívánja használni azokat a forradalom ellenségeivel szemben. Az iráni tudományos forradalom a gyakorlati megfontolások mellett így ideológiai célokat is szolgál.

Röviden összefoglalva az 1979-es forradalom sikeres függetlenedési kísérlet volt, amennyiben véget vetett a külföldi dominanciának, ugyanakkor a forradalmi radikalizmus, amelyet Khomeini ajatollah képviselt egyfajta kényszerpályára állította az Iszlám Köztársaságot. A „forradalmi fanatikusok” országa elszigetelődött, amely egyfelől hozzájárult az önerőre támaszkodás megvalósulásához, másfelől azonban olyan negatív képet festett, amelynek terhe mind a mai napig behatárolja az ország nemzetközi kapcsolatait és lehetőségeit. Az a tény azonban, hogy a rendszer a nyugati ellenségesség és a regionális instabilitás ellenére fenn tudott maradni, legitimációt biztosít a forradalmi vezetésnek.