Tana Toradzsa: a celebeszi látványosság

RANTEPAO: KÜLÖNLEGES KULTÚRA ÉS LENYŰGÖZŐ TÁJAK

Az indonéziai Celebesz, vagy ha úgy tetszik Szulaveszi szigetét több okból is érdemes felkeresni. A szigeten egyfelől a népek és a kultúrák különleges mozaikjával, másfelől pedig a tájak és a természetes élővilágok elképesztő gazdagságával találkozhatunk.

Az Ázsiát Óceániától elválasztó Wallace-vonaltól keletre fekvő Celebeszen mind a flóra, mind pedig a fauna különlegesen nagy értéket képvisel, erről tanúskodnak a szigeten lévő nemzeti parkok is. Szulaveszi északi részének partjai, de különösen a Togeán-szigetek híresek a színes tengeri élővilágukról és korallzátonyaikról, no meg természetesen kietlenségükről és vakítóan fehér homokjukról. Közép-Celebeszt a különböző felföldi kultúrák vendégszeretete és tradicionalitása teszi vonzó turista célponttá. Makasszar, a sziget déli csücskében fekvő város pedig koloniális kikötőjéről és halpiacairól, valamint hajóépítő múltjáról nevezetes. Szó mi szó, sokféle látnivaló akad a szigeten.

A látványosságok és természeti csodák közül is kiemelkedik azonban a Szulaveszi szigetének középső részén elterülő Toradzsa föld („Tana Toradzsa”), középpontjában egy kicsiny Rantepao nevű városkával. Az ezerméteres hegyek között megbúvó terület különleges kultúrája és lenyűgöző tájai miatt számít a legnépszerűbb attrakciónak egész Celebeszen.

A toradzsa kultúra, amely a kereszténységet ötvözi az ősi hiedelmekkel, messze földön elhíresült szokatlan és véres temetkezési szertartásairól. Halottaikat ugyanis nem temetik el azonnal, hanem egészen a száraz évszak hónapjaiban esedékes temetési időszak kezdetéig bebalzsamozva otthonaikban tartják. Végül a nyár beköszöntével a holtakat a temetkezési célra használt barlangokban, sziklafalakban, vagy éppenséggel hatalmas fák törzseiben helyezik végső nyugalomra. A sírhelyek mellett pedig ún. „tau-tau babákat”, az elhunytakat ábrázoló életnagyságú szobrokat helyeznek el tisztelgésül. A halotti tor alkalmával pediglen különösen véres áldozattételre kerül sor. Minél gazdagabb volt ugyanis az illető, annál több mitikus jelentőségű vízi bivalyt áldoznak fel a tiszteletére.

Toradzsa föld azonban nemcsak erről híres, hanem a különleges építkezési szokásairól is. A helyiek számára a ház nem egyszerűen lakhely, hanem egyben a tradicionális rítusok része is, a halottaknak itt külön házat építenek. A cölöpökön álló tradicionális faházak („tongkonan”) és az újonnan épülő modern lakóépületek mind-mind észak-déli tájolásúak, formájuk pedig egyfajta csónakot szimbolizál, sokak szerint azért, mert az ősök anno hajóval érkeztek a szigetre. Mások viszont úgy vélik, hogy ezek a házak inkább a vízi bivaly szarvára emlékeztetnek, amely egyébként a ház dekorálásában is szerepet játszik, s felfedi tulajdonosának gazdagságát. A toradzsa építészet egyedülálló alkotásait és a helyi kézműves remekeket a Rantepao körüli tradicionális falvakban ismerhetjük meg közelebbről.

S ha a toradzsa kultúra nem is nyűgözne le minket, a táj szépsége mindenképpen meg fogja tenni azt. A szállások többségén hozzáférhető fénymásolt térképpel a zsebünkben, Rantepao-ban motort bérelve, vagy egy helyi iránytaxit („bemo”) fogva könnyedén bebarangolhatjuk, a teraszos rizsföldekkel, bambuszligetekkel, valamint zöld fenyvesekkel tarkított dimbes-dombos vidéket. A túrázást kedvelőknek különösen paradicsomi hely lehet Tana Toradzsa, ahol az érdeklődők számos könnyebb és nehezebb útvonal közül választhatnak.

A toradzsai különlegességek sorába tartozik még egy dolog, amit minden arra járónak feltétlenül ki kell próbálnia, a sült banánt reszelt sajttal és csokoládé öntettel, amely akárcsak maga Toradzsa föld bizarrul hangzik és néz ki, mégis rettentően finom és élvezetes.

HASZNOS INFORMÁCIÓ

Az átlagos celebeszi szállásokhoz képest Toradzsa földön nagyobb a választék, a szobák árai azonban a nyári (temetkezési) szezonban az egekbe szöknek, de szerencsével még ekkor is lehetséges olcsóbb szállásokat találni (10-20 dollár körül). Makasszar városa repülővel Jakartából és Surabayából is megközelíthető, a repülőjegyek ára az időszaktól és a légitársaságtól függően 100-200 dollár között mozoghat. Innen távolsági busszal 7-10 dollárért, bérelt autóval pedig lényegesen drágábban juthatunk el Rantepao-ba. Akit kevésbé hajt az önálló felfedezés vágya, az a helyi utazási irodáknál komplett túrákra is befizethet. Egy 8-10 napos program mindennel együtt 100-150 dollárba kerülhet.

Egy újabb libanoni polgárháború küszöbén!?

VÉSZJÓSLÓ BARIKÁDOK A LIBANONI UTCÁKON

Libanonban az egymással versengő politikai frakciók között a politikai merényleteket, az időleges fegyverropogtatásokat, a verbális sárdobálásokat, valamint az alkotmányos mechanizmusok folyamatos gyengülését leszámítva egészen ez idáig nem került sor komolyabb konfrontációra. A síita Hezbollah kommunikációs hálózatának felszámolására és a bejrúti repülőtér biztonsági főnökének leváltására irányuló kormányzati döntés azonban egy olyan több napig tartó fegyveres konfliktust eredményezett, amelynek következtében a cédrusok országa veszélyesen közel sodoródott egy újabb polgárháború valóságos rémképéhez.

A mostani fegyveres konfliktus azonban sokban különbözik a 70-es és 80-as években zajló libanoni polgárháborútól. Jelenleg nem a muzulmán közösség áll szemben a keresztény többséggel, hanem a Nyugat-barát kormányzatot támogató szunniták, drúzok és keresztények birkóznak az ellenzékben lévő síitákkal. A hatalmi pozíciók arányosabb elosztásáért most az iszlám két felekezete igyekszik összemérni az erejét. A harcok helyszíne is megváltozott, amíg a polgárháborúban a „zöld vonal” a fővárost egy nyugati muzulmán és egy keleti keresztény részre osztotta, addig ma ez a vonal a gazdagabb északi szunnita és a szegényebb déli síita negyedek között húzódik már.

Az Izrael elleni háború komoly változásokat indított el Libanonban. A nyári „győzelmet” követően Hasszan Naszrallah lett az arab és iszlám világ hőse, amelyből aztán a Hezbollah vezetője igyekezett odahaza is politikai tőkét kovácsolni magának. S hogy mennyire sikeresen tette mindezt, azt jól bizonyítja, hogy az általa irányított frakció majd 18 hónapja sikeresen akadályozza a kormányzat működését. Mindeközben a másik oldal is radikalizálódott. A libanoni szunnita csoportok körében egyre jobban terjed az ultrakonzervatív szalafita doktrína, amely eretnekként tekint a síitákra, emellett körükben egyre több, az iraki harcmezőt is megjárt lázadó bukkan fel és nyújt nekik kiképzést.

A libanoni konfliktus akárcsak korábban, most is többről szól, mint egyszerűen a piciny ország hatalmi pozícióinak igazságos elosztásáról. De míg egykoron az izraeli-palesztin szembenállás játszott szerepet, addig manapság az amerikai-iráni rivalizálás áll leginkább a háttérben. Washington mérsékelt arab szövetségeseivel, többek között Szaúd-Arábiával, a szunnita-keresztény kormányzatot támogatja, ezzel szemben Teherán és Damaszkusz a libanoni ellenzéki csoportokat igyekszik felkarolni. Ahogyan ebben a rivalizálásban Irak egyre kaotikusabb helyzetbe kerül, úgy éleződik ki a konfliktus cédrusok országában is. Egy esetleges külső háború pedig minden bizonnyal csak olaj lenne a libanoni tűzre.

Nyugat-Bejrút lerohanásakor a Hezbollah hasonló taktikát követett, mint tavaly júniusban a Hamasz a Gázai-övezetben. A libanoni szervezet vezetése azonban úgy tűnik, hogy tanult palesztin kollégájának hibáiból, és nem igyekszik véglegesen megszállás alatt tartani a most elfoglalt területeket, amelynek eredményeként minden bizonnyal egy izraeli válaszcsapással is számolnia kellene. S azért sem, mert nem idegenítheti el magától a társadalmat, amelynek szemében ellentetszést szülhet, ha a szervezet az amúgy deklaráltan Izrael ellen irányuló fegyvereit magával a libanoni lakossággal szemben használja fel. S természetesen nem hagyhatja figyelmen kívül a hadsereggel való konfrontáció lehetőségét sem.

A kormányzat által követett politika mindazonáltal kudarcot vallott, és ezáltal úgy tűnik az amerikai külpolitika is vereséget szenvedett Libanonban. A hadsereg közvetítésének köszönhetően ugyan véget vetettek a harcoknak, de hogy mi lesz a konfliktus jövője az, mint egykoron most is elsősorban attól függ, hogy a katonaság meg tudja-e majd őrizni a felekezeten kívüliségét, vagy a szektariánus törések ismételten felemésztik az erejét. Az erőszak eszkalálódását egyelőre meg lehet még akadályozni, de az alacsony intenzitású összecsapások száma növekedni fog, miután a felek mindkét oldalon úgy vélik, hogy kifizetődőbb saját hatalmukat önállóan erősíteni, mintsem a működő kormányzatban részt venni.

Irán, Irak és az Egyesült Államok

VAJON KINEK AZ OLDALÁN ÁLL A TEHERÁNI VEZETÉS?

Irakban Szaddám Huszein rendszerének megdöntése óta folyamatosan növekszik a szomszédos Iráni Iszlám Köztársaság befolyása, mindazonáltal ennek a befolyásosságnak a mértékét és az irányát aligha lehet egyértelműen meghatározni. Teherán lényegében azt mondhatjuk, hogy egyszerre „okozója” és „megoldója” az iraki konfliktusoknak és bizonytalanságoknak. Egyfelől szorgosan igyekszik részt vállalni az arab ország újjáépítésében, illetve a közrend és a biztonság megteremtésében, miközben másfelől a különböző ellenzéki csoportok támogatásával és felfegyverzésével megpróbálja az iraki konfliktusosságot is napirenden tartani.

A bászrai összecsapásokat követően ugyan enyhült a helyzet, de a Szadr városban zajló események továbbra is azzal fenyegetnek, hogy az USA által támogatott iraki kormányzat és az Irán által pénzelt síita milíciák közötti harcok ismételten kiújulhatnak. Irak ugyanis, ha tetszik, ha nem, ütközőzónává vált az Egyesült Államok és Irán között, ahol már most is komoly birkózás folyik a pozíciókért. Az amerikai-iráni szembenállás kiéleződésével, pedig még komolyabb összecsapásokra kell számítani. Irán számára Irak komoly lehetőségeket rejt, hiszen az ottani kaotikus helyzettel egyfelől lekötheti és gyengítheti az amerikai erőket, másfelől pedig a frontvonalat az ország határain kívülre helyezheti.

Az Irakot illető iráni szándékokat mindazonáltal rettentően nehéz pontosan feltérképezni. Senki sem tudja ugyanis pontosan megmondani azt, hogy Teherán mekkora és milyen befolyással rendelkezik a főbb politikai erőket illetően, így például a Muktada asz-Szadr vezette radikális Mehdi Seregére. Mint ahogyan az sem világos, hogy miért tűnnek fel iráni fegyverek a síita militánsok kezében, mikor azok erőszakos tevékenységükkel éppen azt a központi kormányzatot ássák alá, amelynek megerősítésében maga az Iszlám Köztársaság is érdekelt lenne. Ha másért nem is, azért biztosan, hogy megakadályozza a kurdok autonómiatörekvését és biztosítsa a síita vezetés dominanciáját az arab országban.

Irak kapcsán az iráni dilemmát jól szemlélteti asz-Szadr személyének és támogatásának a kérdése. A síita közösség töredezettségét és belső rivalizálását jól ismerő Teherán igyekszik valamennyi frakciót a szárnyai alá venni, hiszen ez által mindenkoron biztosíthatja az iraki befolyását. Asz-Szadr támogatása pedig különösen fontos, mivel a radikális hitszónok rendkívüli népszerűséggel bír az iraki szegények körében. Ő az „iraki Hasszan Naszrallah”. Ugyanakkor a radikális elemekkel szembeni fellépés, mint ahogyan azt a bászrai eset is bizonyította, egyre nagyobb egységet teremt a kurd, a szunnita, illetve a síita erők között, Teherán éppen ezért nem engedheti meg, hogy a radikális csoportokkal azonosítsák.

Harapófogóban szorult tehát az iráni vezetés, amely azonban a negatív visszhangok és a létező ideológiai ellentétek ellenére sem valószínű, hogy a közeljövőben változtatni fog az iraki taktikáján. Aligha fognak elfordulni Muktada asz-Szadrtól, még ha erre mindkét oldalon megvannak a jelek. Nevezetesen az iráni kritika, amit a síita hitszónokkal szemben megfogalmaznak, valamint az erős nacionalizmus, ami a radikális iraki csoportok körében jelentkezik. Az sokasodó ellentétek mellett azonban továbbra is összeköti őket az Egyesült Államokkal szembeni ellenségesség. Teherán az iraki erőszak gázlángját felcsavarva továbbra is komoly fenyegetést jelenthet az iszlám köztársaság rendszerét megreformálni igyekvő Washington számára.

Izrael: 60 éves a zsidó állam

SIKEREK BIRTOKÁBAN - PROBLÉMÁK ELŐTT

Izrael az elmúlt nap ünnepelte fennállásának hatvanadik évfordulóját. A hatalmas örömbe azonban ürüm is vegyül. Izrael hatvanévesen ugyan olyan gazdag és olyan erős, amennyire azt korább álmodni sem merte senki, de a jövő mégiscsak komoly bizonytalanságokkal terhelt. Az izraeli politika és társadalom töredezettsége, valamint a megoldatlan palesztin-izraeli konfliktus jelentik a legnagyobb kihívásokat, de emellett a gazdaság sérülékenységével, a térségben jelentkező fenyegetésekkel, s természetesen a globalizáció káros hatásaival is fel kell vennie a harcot a tel-avivi vezetésnek a jövőben.

Az egyre reménytelenebb izraeli-palesztin konfliktus dacára a folyamatos fenyegetettséget sikerült az elmúlt időszakban leredukálni. Így például jelentősen csökkent az öngyilkos merényletek száma. S bár a biztonsági fal felhúzása rövidtávon mindenképpen biztonságot nyújthat, hosszútávon azonban a politikai iszlámot nem tudja feltartóztatni, mint ahogyan a szélsőségesek térnyerésének sem tud gátat szabni. Mindeközben egyre romlik az izraeli hadsereg önfeláldozó erkölcsi világképe, s egyre több fiatal igyekszik valamilyen úton-módon meglógni a kötelező katonai szolgálat alól. S bár az ország ellenfeleinek technikai fejlődése komoly veszélyeket rejt magában, Izrael biztonsága továbbra is garantált a modern hadseregnek köszönhetően. A terrorfenyegetettségnél pedig ma már sokkalta nagyobb problémát jelent a közbiztonság és a bűnözési statisztikák romlása. Mindez nem is csoda, hiszen a világon talán a zsidó államban a legnagyobb a gazdagok és szegények közötti szakadék.

A gazdasági növekedés nemhogy csökkentette volna a szegénységet, hanem még inkább kiélezte a társadalmi különbségeket. S mindez folytatódni is fog, hacsak nem javítanak a súlyos szerkezeti gyengeségeken, mint például a sérülékeny oktatási rendszeren, az alacsony munkaerő aktivitáson, a bürokrácia rövidlátó tervezésén, és az olykor túlságosan domináns állami szektoron. Az izraeli gazdaság gyenge lábakon áll ugyan, de mégis erős és jól teljesít. Az éves gazdasági növekedés az elmúlt időszak fegyveres konfliktusai ellenére is eléri a 3-5 százalékot. A sikerességet pedig jól bizonyítja, hogy a zsidó állam rendelkezik a térség legfejlettebb gazdaságával. Hatvan év alatt a szikes és kietlen tájból virágzó paradicsomot varázsoltak, a szó szoros értelmében, miközben az egy főre jutó hazai össztermék már elérte a nyugati színvonalat. Éppen ezért a bevándorlók egyre növekvő hányada a zsidó kötelékekkel szemben a pénzszerzési lehetőségeket szem előtt tartva érkezik Izraelbe.

A klasszikus nyugati(askenázi)-keleti(szefárd) szembenállás mellett még mindig jelen van a vallásos-világi megosztottság is, az utóbbi húsz esztendő migrációs hullámai pedig további, új társadalmi problémákat hoztak a felszínre. A bevándorlás eredményeként megszülető multikulturalizmus ugyan sok tekintetben gazdagította az országot, de miután az egyes betelepülő csoportok (pl. az orosz immigránsok) megőrizve kultúrájukat és nyelvüket nem integrálódtak a társadalomba, ezáltal a zsidó identitás egyre inkább válságba került. Ma egyre többen érzik erősebbnek az Izraelhez való tartozást, mintsem hogy magával a zsidó vallással és kultúrával azonosulnának. A társadalom annyira töredezett, hogy annak tagjait lényegében csak a közös állampolgárság fogja össze. A polgári jogokból és állami juttatásokból azonban nem mindenki részesül. Az ország lakosságának egyötödét kitevő izraeli arabok például még mindig gazdaságilag és politikailag elnyomottak.

Végeredményében az elmúlt hat évtized izraeli nemzetépítése sikeres volt, de a háborúk továbbra sem értek véget. Az arab-izraeli, illetve a palesztin-izraeli szembenállás ma éppen annyira fenyegető mint amilyen egykoron az államalapításkor volt. A közel-keleti béke előtt legfőbb akadályként pedig továbbra is négy nagy probléma tornyosul, amelyekről az eddigi béketárgyalások során egyetlen egyszer sem sikerült megegyezni. Először is Jeruzsálem városának helyzete jelent komoly vitatémát, mivel arra mindkét fél igényt tart valamilyen formában. Másodszor a vízkérdés, amely miatt 1967-ben már háborúztak is a felek egymással. Harmadszor a palesztin menekültek sorsának ügye, nevezetesen hogy mi légyen a külföldre menekült és táborokba kényszerült palesztinok millióival. S negyedszer, a végleges határok meghúzásának és a zsidó telepeknek a kérdése, vagyis hogy pontosan mely területek tartozzanak a palesztin, illetve az izraeli fennhatóság alá.

S miközben Izrael ünnepel, nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy mi mindent hozott, illetve nem hozott ez a hatvan év a palesztinoknak. Amíg Izrael felvirágzott, addig Palesztina elsorvadt. Önálló palesztin állam mind a mai napig nem jött létre. Az izraeli államalapítás ünneplése pedig minden évben emlékezteti a palesztinokat az 1948-as katasztrófára, amelyet követően sokaknak távozniuk kellett a szülőföldjükről, miközben mások kisemmizettekké váltak a saját hazájukban. Így például a gázai menekülttáborokban jelenleg közel másfélmillió ember kényszerül úgy élni, mint egy börtönben. Körükben az iszlamista szervezetek népszerűségét aligha lehet letörni fegyveres akciókkal, helyette a megegyezés és a segélyezés szükségeltetik. Ráadásul az elmúlt évek fegyveres konfliktusai a palesztin területeken és Libanonban rámutattak arra, hogy a könnyű katonai győzelmek időszaka lezárult. Úgy tűnik, hogy a zsidó államnak felül kell majd vizsgálnia eddigi politikáját, s váltania kell.

Izrael hatvanéves fennállása kétségkívül sikertörténet a világtörténelemben, hiszen annyi szenvedés és megpróbáltatás, fegyveres és ideológiai konfliktus után még mindig létezik és működik. A sikerek után azonban most mégis úgy tűnik, hogy a zsidó államnak az állandósult palesztin konfliktus mellett a közeljövőben számos társadalmi, gazdasági és kulturális problémával is szembe kell majd néznie. Így például, hogy milyen kapcsolat épül majd ki az ország arab kisebbségével, hogy melyik biztonsági stratégia diadalmaskodik majd a jövőben, hogy hogyan s miként őrizheti meg zsidó identitását az izraeli társadalom, valamint hogy milyen szerepet játszik majd a vallás a mindennapokban. Mindezekre csak az idő adhat majd választ, és arra is, hogy vajon tovább folytatódik-e a hatvanéves izraeli sikersorozat.

IZRAEL HATVAN ÉVE A SZÁMOK TÜKRÉBEN

Az államalapítás hatvanadik évfordulójakor Izrael lakossága több mint 7,2 millió főt számlál, ami pontosan kilencszerese a bibliai területen 1948-ban élő 800 ezer fős közösségnek. Csak a legutóbbi függetlenségi évforduló óta majd 1,8 százalékkal nőtt a népesség száma köszönhetően a születéseknek és a bevándorlásnak. Ez utóbbi mértéke az elmúlt évek során csökkent, 2007-ben például alig érte el a 20 ezret. A megszállás következményeként közel négymillió palesztin él még mindig Izrael állam területén, miközben majd félmillió zsidó telepes rendezkedett be a palesztinoknak szánt területeken.

Az Izrael állam területén élő népességnek csupán csak kétharmada zsidó származású, miközben a társadalom 20 százalékát a majd másfél milliónyian lévő arabok (keresztények és muszlimok) teszik ki. A zsidók 69 százaléka már itt született, ez az arány 1948-ban csak 35 százalék volt. A lakosság földrajzi megoszlását illetően pedig továbbra is jellemző, hogy a többség Tel-Aviv környékén él, de ez az arány a hatvan évvel ezelőtti 71 százalékról 53 százalékra esett vissza, miközben az ország déli és északi részén élők száma az 1948-as 19 százalékról 31 százalékra emelkedett.

Az elmúlt hat évtized folyamán a társadalom sokkalta képzettebbé vált, amit egyértelműen bizonyít, hogy az iskolázatlanok aránya a hat évtizeddel ezelőtti 16 százalékról 3 százalékra esett vissza, míg a 13 vagy több évig tanulók száma az egykori 9 százalékról 42 százalékra emelkedett. Amíg 1948-ban csupán csak 208 ember szerzett diplomát a területen működő két egyetem valamelyikében, addig két esztendővel ezelőtt az ország 62 főiskoláján és egyetemén majd 53 ezren jutottak hozzá valamilyen oklevélhez.

A lakástulajdonlás is emelkedett. Az 1950-es évek 54 százalékához képest most az izraeliek 71 százaléka rendelkezik saját lakással. A sikeres gazdaságpolitikát jól szemlélteti, hogy az egykori jegyrendszerrel szemben ma már az egy főre jutó hazai össztermék eléri a nyugati szintet, miközben az ország nem szorul már komolyabb élelmiszer behozatalra. A növekvő jómódot mutatja az is, hogy az izraeli családok kiadásaikból az 1950-es évek 40 százalékával szemben most csak 16 százalékot fordítanak élelmiszer-vásárlásra.

Pakisztán: demokraták, iszlamisták, katonák birkózása

EGY ORSZÁG A KETTŐSSÉGEK ÉS A KÉNYSZERHÁZASSÁGOK SZORÍTÁSÁBAN

Pakisztán a megalakulása óta eltelt hatvan évben folyamatosan a demokratikus kormányzás (27 év) és a katonai diktatúra (33 év) között ingadozott. Az elmúlt hónapok fejleményeit követően úgy néz ki, hogy az ország most ismételten egy demokratikusabb korszakát éli, de a tényleges demokrácia megvalósulása még mindig igencsak hiú ábrándnak tűnik. Az etnikailag és vallásilag rendkívül tagolt államban egymást követik a különféle erőszakos cselekmények, a három főbb politikai erő, a katonák, az iszlamisták és a demokraták még mindig komoly csatározásokat folytatnak egymással a hatalomért, miközben a pakisztáni államberendezkedést továbbra is az alapvető gyengeség jellemzi.

Hatvan év távlatából is eldöntetlen még az a kérdés, hogy milyen identitás jellemezze Pakisztánt: egy liberális demokrata, avagy egy mélységesen iszlamista? Mindez elsősorban abból ered, hogy az ország az iszlám mérsékeltebb és konzervatívabb irányzatának találkozáspontján fekszik, valamint hogy anno felekezeti alapon került sor az államalapításra, miközben a politikai intézményrendszer kiépítése során bizonyos liberális alapelveket is igyekeztek beemelni. A két világnézet birkózásából az idők folytán a katonaság profitált a legjobban, amely mindkét oldalon megvetette a lábát, és igyekezett egyensúlyt teremteni a versengő felek között, közben pedig domináns pozíciót harcolt ki magának a rendszerben.

Ennek megfelelően nem mindegy, hogy most milyen viszony jön létre a demokratikus kormányzat és a befolyásos hadsereg között. Ez ügyben azonban a katonaságnak a legnagyobb kormányzó párttal, a Pakisztáni Néppárttal szembeni ellenérzése nem sok jóval kecsegtet. A párt ugyanis retorikájában erősen hadsereg-ellenes, és igyekszik a fegyveres erőket minden baj okozójaként feltüntetni, miközben vezetőinek többsége sohasem szolgált a seregben, és kapcsolatokkal sem rendelkezik a tisztikaron belül. A terrorizmus elleni háborúban való részvétel, valamint az országot fenyegető törzsi villongás és etnikai szeparatizmus mindazonáltal továbbra is nélkülözhetetlen szerepet juttat a fegyveres erőknek.

A hadsereg politikai aktivizmusa mellett az iszlamisták fokozott térnyerése veszélyezteti leginkább az újonnan formálódó demokratikus rendszert. A szélsőséges iszlám terjedése, Pakisztán talibanizációja már régóta komoly fenyegetésként jelentkezik, az Egyesült Államok terrorizmus ellenes fellépésének köszönhetően azonban az iszlamisták még befolyásosabbá váltak az országban, amit az iszlámábádi vörös mecset tavaly nyári elfoglalása is egyértelműen bizonyított. Az iszlamizmus erősödésében természetesen szerepet játszik az is, hogy a központi kormányzat továbbra sem képes ellátni a közoktatási és közegészségügyi feladatokat, amelyeket így az iszlamista csoportok oldanak meg.

A fegyveres erők és az iszlamisták mellett a pakisztáni demokrácia sikerét veszélyeztetik azon egyéni sérelmek, személyi rivalizálások és ideológiai ellentétek is, amelyek napjainkban, a választási győzelem okozta eufóriát követően kerülnek felszínre a koalíciós kormányzatban. Így például a korábban felmentett bírák újbóli kinevezését valamennyi kormánypárt támogatja, annak mikéntjében, valamint alkotmányos jogkörüket illetően még sincsen egyetértés közöttük. Komoly feszültségforrás magának Pervez Musarraf elnöknek a személye is, akinek a szerepét eltérően ítélik meg a politikai pártok vezetői: amíg Navaz Sarif (Pakisztáni Muszlim Liga) teljes egészében igyekszik elhatárolódni tőle, addig Aszif Zardari (Pakisztáni Néppárt) hajlik a pragmatikus együttműködésre.

Pakisztán nehéz helyzetben van tehát, hiszen a hosszú távú stabilitást csak úgy lehet elérni, ha olyan megegyezés születik, amely valamennyi politikai szereplő számára elfogadható. Mindez azonban az érdekek sokfélesége, illetve egymással való versengése miatt aligha képzelhető el. Az ország etnikai és vallási tagoltságát, a társadalom jelenlegi töredezettségét, valamint a korábbi demokratikus kísérletek sikertelenségét szem előtt tartva nem valószínű, hogy Pakisztánban egyhamar valódi demokratikus rendszerváltásra kerül sor. Helyette minden bizonnyal tovább folytatódhat a három hatalmi központ birkózása.

Vajon borulhat-e a terror elleni koalíció?

AZ AMERIKAI-PAKISZTÁNI KÉNYSZERHÁZASSÁG JÖVŐJE

Az Egyesült Államok és Pakisztán viszonyát mindig a kényszerházasságok jellemezték. Így volt ez a Szovjetunió afganisztáni bevonulásakor, s így van ez most is, amikor Washington a terrorizmus elleni háborúját folytatja Közép-Ázsiában. A pillanatnyi érdekazonosság azonban, mint a múltban, most is számos feszültséggel és problémával terhelt: Pakisztánban növekszik az Amerika-ellenesség (az USA jelenleg népszerűtlenebb, mint az ősi rivális India), és emellett egyre jobban terjed az iszlámizmus, az Egyesült Államokban pedig fokozódik az elégedetlenség és a bizalmatlanság az iszlámábádi vezetéssel szemben, miközben a demokrácia támogatásának dilemmájával is szembe kell nézniük a washingtoni döntéshozóknak. A demokratikusan megválasztott pakisztáni kormányzat új terror ellenes stratégiája pediglen megmutatta azt is, hogy az amerikai-pakisztáni szövetségen belül komoly ellentétek vannak az iszlám szélsőségesekkel szemben folytatott küzdelem mikéntjét illetően.

A március hónapban hivatalát elfoglaló Juszuf Raza Gilani miniszterelnök programjában elsődleges prioritásként a béke és a biztonság megteremtését nevezte meg, véleménye szerint ugyanis csak ezáltal lehet biztosítani az ország gazdasági fejlődését, amely gyógyír lehet Pakisztán összes problémájára. Ennek megfelelően az iszlámábádi vezetés a klasszikus lázadás elleni taktikát tette a magáévá, vagyis miközben továbbra is fegyveres csapatokat állomásoztat a kritikus tartományokban, addig igyekszik segélyekkel és tárgyalásokkal megnyerni a régiók törzsi vezetőit is a radikálisokkal szemben vívandó háborúhoz. Ehhez hasonló megállapodások ugyan a Musarraf-korszakban is születtek, de ezúttal úgy tűnik, hogy az újjáépítési és fejlesztési programoknak sokkalta fontosabb szerep jut majd, mint a hagyományos katonai szerepvállalásnak. Az Amerikával szembeni ellenérzések és a szélsőségesek erejének letörése érdekében a stratégia egyben igyekszik az USA mozgásterét is szűkíteni, amely ezután a korlátozások fényében aligha tevékenykedhet majd önállóan a pakisztáni területeken.

S éppen ez az, ami fejtörést okoz az amerikai vezetésnek, amely elutasítja a tálib szimpatizáns erőkkel való megegyezést, és a határozottabb fellépést pártolja a radikális csoportokkal szemben. Washington ahelyett, hogy a demokratikus erőket venné pártfogásba, mint már annyiszor a korábbi években, most is egy erősen centralizált és diktatórikus pakisztáni rendszerben érdekelt, amely erős annyira, hogy a meglévő Amerika-ellenes érzelmek ellenére is kiszolgálja Washington térségbeli érdekeit. Mindezt jól szemlélteti a Pervez Musarraf elnökkel köttetett történelmi szövetség. A pakisztáni hadsereg az évek során az iszlám egyenlősítő erejét és a szomszédos India jelentette háborús fenyegetést kihasználva meghatározó szerepet vívott ki magának az országban, emellett pedig szoros kapcsolatot épített ki a különféle iszlamista csoportosulásokkal is. Ennek fényében nem meglepő, hogy az Egyesült Államok továbbra sem hajlandó elengedni Musarraf elnök kezét, aki a hadseregen belül még mindig komoly befolyással rendelkezik, ráadásul elszánt támogatója a militánsokkal szembeni katonai akcióknak is.

Az amerikai-pakisztáni szövetségnek tehát számos buktatója van, a különleges kapcsolat azonban továbbra is fennáll, és aligha valószínű, hogy komolyabb szakításra kerül majd sor a terrorizmus elleni koalícióban. A felek túlságosan fontosak egymás számára, mintsem hogy felrúgják az együttműködést, még ha annak kellemetlen elemei is vannak. Pakisztán nem tudja önállóan felvenni a harcot a vallási szélsőségesekkel szemben, ehhez mindenképpen szüksége van az amerikai segélyekre és támogatásokra, bármekkora is legyen az országban tapasztalható Amerika-ellenesség mértéke. Az Egyesült Államok szintén nem nélkülözheti Pakisztánt, amely stratégiai fekvése miatt főszereplője a terrorizmus elleni háborúnak, kaotikus belpolitikai helyzetének és nukleáris fegyverarzenáljának köszönhetően pedig komoly bizonytalansági forrás is a térségben. Éppen ezért előbb vagy utóbb Washington alkalmazkodni fog az új pakisztáni irányvonalhoz, s talán a történelem során első ízben a demokratikus erők mellett kötelezi el majd magát a pakisztáni politikai erők csatározásában.

Amerikai-iráni tengeri ütközet az öbölben?

TANULSÁGOK HÚSZ ÉV TÁVLATÁBÓL

Az Egyesült Államok külügyminisztériumának éves jelentésében az Iráni Iszlám Köztársaságot, mint a terrorizmus legfőbb állami támogatóját nevezték meg. Mindez azt jelenti, hogy bár a háborús retorika enyhült az utóbbi napokban, de az Irán elleni csapásmérés még mindig lehetséges opciónak számít a washingtoni vezetés bizonyos köreiben. A második amerikai repülőgép-anyahajó térségbe vezénylése mindenesetre komoly intő jelnek számít. Ha pediglen tényleg lesz amerikai-iráni háború, akkor az, biztosan a Perzsa-öbölben fog kibontakozni, és mindenképpen komoly haditengerészeti elemeket fog tartalmazni. Éppen ezért nem árt felidézni a húsz évvel ezelőtt történteket, amikor az amerikai és iráni haditengerészet már egyszer megmérkőzött egymással.

Húsz esztendővel ezelőtt az iraki-iráni háború utolsó évében Washington és Teherán között több évnyi retorikai háborúskodást követően tényleges konfrontációra került sor. Irán szorult helyzetében tűz alá vett minden idegen felségjelzésű olajszállító tankert a Perzsa-öbölben, amelyre válaszul az Egyesült Államok hadihajókat vezényelt a térségbe, s tengeri ütközetekbe bocsátkozott az iráni egységekkel. A harc kimenetele, s az Iraknak nyújtott támogatás fokozódása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Teherán beismerje, a nyolc éve tartó háborúnak minél előbb véget kell vetni. A katonai győzelem ellenére azonban Washingtonnak is meg kellett tanulnia egy-két leckét. S bár a két évtized alatt sok minden változott, az öböl katonai helyzete azonban még mindig rendkívül összetett, s talán ma veszélyesebb is, mint egykoron.

A húsz évvel ezelőtti és a mostani helyzet között sok a hasonlóság, az amerikai vezetésnek ezért mindenképpen szem előtt kell tartania a korábbi tapasztalatokat. Így először is azt, hogy az amerikai katonai túlerő nem tántoríthatja el az iráni vezetést, az Egyesült Államok hadseregének ezért egy elszánt és merész ellenféllel kell szembenéznie, ha harcra kerül a sor. Másodszor, hogy az aknamezők fenyegetésénél is komolyabb veszélyt jelenthetnek a kisebb csónakokkal elkövetett akciók, amelyekre bőven akadt már példa az 1980-as évek óta eltelt időszakban is. Végül harmadszor, hogy kifizetődőbb az iráni stratégiákhoz hasonló harcmodor és fegyverek alkalmazása. A mozgékony különleges erők például sikeresen állíthatják meg az iráni aknatelepítést, míg a milliódolláros és csúcstechnológiájú hadihajók nem alkalmasak az öbölbéli csatározásokra.

Az iráni haditengerészet kétségkívül komoly teljesítményekre képes, az amerikai katonai és technikai fölényt azonban előbb-utóbb siker koronázná. A kérdés eztán csupán csak az, hogy Washington mit nyerne egy Irán elleni sikeres katonai hadművelettel? Az iráni demokrácia ügyét nem lehet külső nyomással sikerre vinni, a fegyveres erő alkalmazása pedig éppen a rendszer további radikalizálódását mozdítaná elő. De nem lehet erőszakkal véget vetni az iráni nukleáris engedetlenségnek sem, amely program egy amerikai csapást követően minden bizonnyal újult erővel folytatódna tovább. S végül nem lehet azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy a világ kőolajszükségletének majd 40 százaléka a Perzsa-öblön áramlik keresztül. Irán ugyan öngólt rúgna, ha fenyegetéseit beváltva ténylegesen lezárná az öböl bejáratát, de a jelenlegi nemzetközi állapotokat tekintve az olaj árának további emelkedése komoly veszélyeket rejt magában.

Ahogyan az amerikai-iráni feszültség nő, úgy emelkedik az esélye a tragikus hibáknak is, amelyek könnyen egy fegyveres konfliktus kirobbanásához, sőt akár annak eszkalálódásához is vezethetnek. Az 1988-as amerikai-iráni konfrontáció szerencsétlen momentuma volt, hogy a pillanat hevében egy amerikai hadihajó (a USS Vincennes) tévedésből lelőtt egy iráni utasszállító gépet a Perzsa-öböl felett, a sajnálatos esetben 290 ember vesztette életét. Csak remélni lehet, hogy ha háború is lesz, hasonló szörnyűségre ezúttal nem kerül majd sor.

Irán Kelet felé kacsintgat

GAZDASÁGI ÜGYLETEK DÉL-ÁZSIÁBAN: INDIA, IRÁN, PAKISZTÁN

Folyamatosan arról hallani, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság hogyan nyomul előre Szaddám bukását követően Irakban, valamint a Talibán trónfosztása nyomán Afganisztánban, s persze arról is, hogy miként formálódik egy síita félhold a Perzsa-öböltől egészen Libanonig. Mindeközben kevés szó esik arról, hogy milyen befolyással rendelkezik a teheráni vezetés Dél-Ázsiában. Az iráni elnök elmúlt napokban tett körútja azonban mindenképpen beszédes, és jól példázza, hogy Irán miként használja ki az energiahordozók gazdagságát a „Kelettel” folytatott gazdasági és politikai kapcsolataiban.

Reza Pahlavi sah egykoron az Indiai-óceán térségének vezető hatalmává kívánta tenni országát, ilyen irányú ambíciói természetesen a jelenlegi teheráni vezetésnek is vannak, de az ország „kelet felé tekintő” kül- és gazdaságpolitikáját ma inkább a realitások és szükségszerűségek határozzák meg, mint sem a nagyhatalmi ambíciók. Az Egyesült Államok és Európa tevékenységének köszönhetően Irán egyre inkább elszigetelődik, az erősödő szorításból pedig úgy tűnik, hogy csak a keleti gazdasági nagyhatalmakkal való kapcsolat jelenthet kiutat. Az indiai és kínai politikusok aligha firtatják az iráni rendszer demokratikusságát, miközben kemény valutával, esetleg kifizetődő csereüzletekkel fizetnek a gazdaságuk számára nélkülözhetetlen energiaforrásokért. A csővezeték politika sikerességét követően pedig egyre több vállalkozó dönt úgy, hogy valamilyen üzletbe kezd a perzsa államban, mindez adott esetben technikai fejlődést is eredményezhet.

Ahmadinezsád dél-ázsiai körútjának elsőszámú célja is az volt, hogy egyezség szülessen a Pakisztánon át Indiába történő földgáz-szállításokról, de emellett megállapodás köttetett a sri lankai olajfinomító és vízi erőmű projekt támogatásáról is. A kereskedelmi kapcsolatok kétségkívül kibővültek, bizonyítja mindezt az is, hogy a kétoldalú indiai-iráni kereskedelem majd 55 százalékkal növekedett az elmúlt évhez képest. Az Indiában tett elnöki látogatás pedig emellett a Washington és Újdelhi között fennálló viszony erőpróbája is volt egyben, miután az indiai vezetés látványosan utasította el az amerikai iránymutatást Iránnal szemben, helyette pedig a fontos nemzeti érdekek kaptak hangsúlyt. Irán nem csupán kőolaj- és földgázszállító partnere Indiának, hanem befolyással rendelkezik Afganisztánban, amelyet Újdelhi a regionális stabilitásra nézve a legnagyobb bizonytalansági tényezőnek tart. Nem is beszélve továbbá a hindu államban élő síita közösség befolyásos szerepéről.

A pakisztáni-indiai csővezeték megépítése tehát, mint látható nem csak üzleti haszonnal jár Teherán számára. Először is előmozdíthatja a térség biztonságának javulását. Az olaj- és gázellátás ugyanis mindkét dél-ázsiai állam számára létfontosságú, az együttműködés pediglen komolyabb eredményeket érhet el a jövőben a biztonsági kérdések terén is, adott esetben pedig Pakisztán stabilizációjához és konszolidációjához is hozzájárulhat. Az iráni szerepvállalás másrészről kedvezőbb színben tűntetheti fel az iszlám köztársaságot is, amely a konfliktusos dél-ázsiai térségben egyfajta közvetítő szerepet játszva igyekszik békét és barátságot teremteni. S végül egyértelműen megmutatja azt is, hogy az ajatollahok vezette Irán, geopolitikai fekvése és természeti gazdagsága miatt megkerülhetetlen játékos a régióban, bekapcsolása az olyan egyéb válságok rendezésébe, mint például Irak, vagy Afganisztán, ezáltal sokkalta kifizetődőbb eredményekkel járhat, mintha parkoló pályára kényszerítenék Teheránt.

Az Iráni Iszlám Köztársaság „Kelet felé való nyitása” tehát egyszerre kényszer és lehetőség. A keleti kapcsolatok az ország elszigetelésével párhuzamosan egyre nagyobb jelentőséget nyernek, miközben egyre jövedelmezőbbekké is válnak, mindeközben pedig egyfajta zsarolási potenciált is jelenthetnek az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal szemben. A regionális szinten minden irányban aktív szerepet játszó Iránt aligha lehet majd figyelmen kívül hagyni a közeljövőben, az esetleges nemzetközi katonai fellépés pedig igencsak nehézkessé válhat.

Gazdasági sikerek és problémák a Perzsa-öbölben

VAJON SIKERÜL-E EZÚTTAL HATÉKONYAN MEGLOVAGOLNI AZ OLAJVÁLSÁGOT?

A világ legtöbb országa találékonyságának és kemény erőfeszítéseinek eredményeképpen tesz szert gazdagságra, az Arab-félsziget monarchiái azonban földtani szerencséjüknek köszönhetik mindezt. Az öböl menti arab államok gazdasági eredményessége nem mástól függ ugyanis, mint a kőolaj világpiaci árának mindenkori alakulásától. Az olajárakhoz való kötöttség természetesen komoly veszélyeket is rejt magában, de az elmúlt évszázad olajválságaitól eltérően most úgy tűnik, hogy az érintett államok bölcsebben, illetve sikeresebben lovagolják meg a folyamatosan emelkedő olajárakat. Természetesen problémák továbbra is léteznek.

Az elmúlt időkben az olajdollárokat fegyverek vásárlására, külföldi beruházásokra, meggondolatlan fejlesztésekre, valamint fényűző építkezésekre fordították. Most azonban az öböl menti gazdasági tervezők átgondolt stratégiákat követnek, és megpróbálják hatékonyan visszaforgatni a megemelkedett bevételeket. A nemzetközi trendet követve igyekeznek tartalékokat felhalmozni, miközben kísérletet tesznek a komolyabb gazdasági szerkezetátalakításra is. Az Egyesült Arab Emírségek a turizmusban és a szolgáltatóiparban látja a megoldást, míg Szaúd-Arábia és Omán az ipari parkok, és városok létrehozását tekinti válaszlehetőségnek. Az öböl piciny államaiban pedig már az olajkorszak végére készülődve, most komoly figyelmet fordítanak a megújuló energiák kutatására és felhasználására.

A korábbi szemlélettel szemben az öböl menti vezetők az olajdollárokat most nem külföldön, hanem odahaza igyekeznek elkölteni, s emellett megkísérlik a külföldi tőkét is az országba csalogatni. A korábbi évekhez képest egyre nagyobb szerephez jut a magántők is, mindazonáltal még mindig az állam a legfőbb gazdasági szereplő. Így például Szaúd-Arábiában liberalizálták a pénzügyi rendszert, valamint privatizálták a légitársaságokat és a távközlést, de az állam továbbra is kézben tartja a főbb beruházásokat. Sok helyen a szociális béke fenntartása érdekében megmaradt a nagylelkű állami támogatás rendszere is, nélküle ugyanis lehetetlen feladat elé néznének ezen államok, munkahelyet kellene biztosítaniuk több százezer ember számára, amelyre jelenleg nincsenek felkészülve.

A helyzet azonban nemcsak a társadalmi nyugalom megőrzése miatt nehézkes. Ugyanis már most sokan várakoznak arra, hogy a munkaerőpiacra léphessenek, de a vendégmunkások alkalmazása még mindig kifizetődőbbnek és hatékonyabbnak számít. A munkaerőpiac nacionalizálása pedig alááshatja a munkamorált. De gondot okoz a források szűkössége is, nevezetesen hogy bizonyos készítményekből (például építőanyagokból) hiány van. A nemzetközi tendenciáknak megfelelően itt is emelkedtek a fogyasztási cikkek, különösen az élelmiszerek árai, nem kis fejfájást okozva ezzel az országok politikusainak. A dollár mélyrepülése szintén kedvezőtlenül hat a térség gazdaságaira, miután a kuvaiti dínár kivételével valamennyi valuta árfolyamát az amerikai dollárhoz kötik.

A Perzsa-öböl arab monarchiáinak gazdasági problémáit leginkább a diabéteszhez lehet hasonlítani. A térség államai azért küzdenek, hogy lekössék az olajdollárokat, úgy ahogyan a glükóz felhalmozódik a véráramban. Ha az orvosi terminológiánál maradunk a rizikó, amivel szembesülhetnek, nem más, mint a veseelégtelenség, vagyis az infláció, a nem olajipari szektorok elhanyagolása és a fiatal munkaerő munkaerőpiacon kívül rekedése. Az öböl menti államoknak mindemellett a kaotikus iraki helyzet, a felekezeti megosztottság, valamint az amerikai-iráni rivalizálás jelent még komoly fenyegetést. S bár a világ legkonfliktusosabb régiójában a sejkek nem igen válthatják meg pénzzel a tökéletes biztonságot, ugyanakkor mindenképpen megéri nekik befektetni Irak, valamint az egész közel-keleti térség stabilizálásába, még mielőtt lángba borulnának az olajmezők.

Szaúd-Arábia: még mindig a tradicionalizmus és a modernitás szorításában

A SIVATAGI KIRÁLYSÁG PROBLÉMÁI ÉS KIHÍVÁSAI NAPJAINKBAN

Szaúd-Arábia az elmúlt időszak eseményeinek, többek között az olajárak emelkedésének, valamint az amerikai-szaúdi érdekegyezésnek köszönhetően úgy tűnik, hogy sikeresen megbirkózott a 2001. szeptember 11. után előállt nehézségekkel, de a háttérben mégis komoly fenyegetések húzódnak. Az aktivista szaúdi külpolitikához egy kaotikus belpolitikai helyzet párosul. A társadalmi, gazdasági és politikai nehézségekért pedig elsősorban az uralkodó dinasztia és a vahabita iszlám között megkötetett történelmi szövetség a felelős, amely szerződésnek a felrúgása azonban egyelőre elképzelhetetlen a közeljövőben.

A szaúdi uralkodók még mindig a tradicionalizmus és a modernitás kettős szorításában kénytelenek tevékenykedni, hiszen egyfelől a fejlesztések és a modernizálás révén igyekeznek felvenni a versenyt a szomszédos és egyéb nemzetekkel, másfelől azonban meg is kell felelniük azoknak az elvárásoknak, amelyek a konzervatív vallási és a tradicionális törzsi értékek megőrzésére irányulnak. A szent helyek birtoklása és a hatalmas olajvagyon továbbra is lehetővé teszi, hogy az országot diktatórikus keretek között irányítsák, de hosszútávon ez mégsem jelenthet garanciát. A belső feszültségek figyelmen kívül hagyása könnyen a rendszer bukását eredményezheti.

A felülről vezényelt nemzetépítés sikertelennek bizonyult. Bár az uralkodó család és a vallási vezetők szerződése értelmében a szaúdi társadalmat hivatalosan a vahabita iszlám követése köti össze, de az ország régiói, törzsei és szektái a gyakorlatban mind megőrizték a kulturális különféleségüket. A síita-szunnita megosztottság regionális kiéleződésével pedig komoly feszültségek jelentkezhetnek a sivatagi királyságban is, amelynek olajban gazdag öböl menti régiójában döntő többséggel a vahabiták által eretneknek tartott síiták élnek (~75%). Az olyan „síita vezetők” pedig, mint Ahmadinezsád, vagy Naszrallah a fiatal szaúdiakat felekezeti hovatartozásuktól függetlenül is maguk mellé tudják állítani.

A felekezeti problémáknál is nagyobb veszélyt rejt az ország gazdasági berendezkedése. A bevételek jelentős része az olajiparból származik, a munkaerőt pedig döntő többségében külföldiek biztosítják. A népességnövekedésnek köszönhetően azonban egyre több fiatal kíván munkavállalóvá válni, akiknek nem sikerül elegendő és elfogadható munkahelyet teremteni (~20%). A munkaerőpiac „szaúdizálása” lassan és nehezen működik, mivel a szaúdi munkaerő drágább és képzetlenebb, mint a külföldi. Az oktatás rendszerében kevésbé a szakképzettségen van a hangsúly, mint inkább a vallási tanításokon. A munkanélküliség és kiábrándultság pedig könnyen a vallási szélsőségek térnyeréséhez vezethet.

A Világkereskedelmi Szervezethez való csatlakozás és magának a globalizációnak a folyamata nem csak az állam és a gazdaság szétválasztását, a piaci reformokat teszi szükségessé, hanem a rendszer átláthatóbbá és egyenlőbbé tételét is szorgalmazza. A politikai reformokat a terror fenyegetettségre hivatkozva a szaúdi vezetés ugyan könnyen háttérbe szoríthatja, de a társadalom köreiben jelentkező elégedetlenséget aligha tudja végérvényesen felszámolni. A feszültséget pedig tovább fokozza, hogy több ezer királyi sarj verseng egymással a hatalmi pozíciókért. S egyre többször kerül napirendre az utódlás kérdése is, hogy mi légyen a Szudeiri-klán kihalását követően.

Az amerikai terrorcselekmények súlyosan megrendítették a sivatagi királyság presztízsét, a terror elleni háború pedig ledöntötte az Iránnal szembeni ütközőzónákat, nem véletlen tehát, hogy az utóbbi időben Szaúd-Arábia aktívabb külpolitikát kezdett el követni. A szaúdi külpolitika azonban, akárcsak az ország maga, kettős szorításban van. A washingtoni érdekekkel való túlzott egyezés könnyen az Egyesült Államok lakájaként tűntetheti fel, mindezzel párhuzamosan megkérdőjeleződhet az iszlám világon belüli vezető pozíciója is. Az Iránnal való hatalmi rivalizálás pedig könnyen kiélezheti az iszlámon belüli törésvonalakat, amelyeknek komoly következményei lehetnek odahaza is.

A szaúdi uralkodók hatalmát mindenkoron a szélsőségesen konzervatív vahabita vezetőkkel kötött szerződés határozta meg. Most azonban éppen ez a történelmi szövetség jelenti a szaúdi rendszer gazdasági és politikai reformjának a kerékkötőjét. A királyságban jelentkező felekezeti törésvonalak, a szaúdi társadalmi szerkezet átalakulása, az elképesztő méreteket öltő dinasztikus korrupció, valamint az egyértelmű amerikai külpolitikai orientáció mind-mind az identitásválság fokozódásához vezethetnek, illetve a rendszer továbbélése ellen hathatnak. A szaúdi vezetésnek éppen ezért előbb vagy utóbb felül kell majd vizsgálnia a történelmi szövetséget.