Amerikai-iráni tengeri ütközet az öbölben?

TANULSÁGOK HÚSZ ÉV TÁVLATÁBÓL

Az Egyesült Államok külügyminisztériumának éves jelentésében az Iráni Iszlám Köztársaságot, mint a terrorizmus legfőbb állami támogatóját nevezték meg. Mindez azt jelenti, hogy bár a háborús retorika enyhült az utóbbi napokban, de az Irán elleni csapásmérés még mindig lehetséges opciónak számít a washingtoni vezetés bizonyos köreiben. A második amerikai repülőgép-anyahajó térségbe vezénylése mindenesetre komoly intő jelnek számít. Ha pediglen tényleg lesz amerikai-iráni háború, akkor az, biztosan a Perzsa-öbölben fog kibontakozni, és mindenképpen komoly haditengerészeti elemeket fog tartalmazni. Éppen ezért nem árt felidézni a húsz évvel ezelőtt történteket, amikor az amerikai és iráni haditengerészet már egyszer megmérkőzött egymással.

Húsz esztendővel ezelőtt az iraki-iráni háború utolsó évében Washington és Teherán között több évnyi retorikai háborúskodást követően tényleges konfrontációra került sor. Irán szorult helyzetében tűz alá vett minden idegen felségjelzésű olajszállító tankert a Perzsa-öbölben, amelyre válaszul az Egyesült Államok hadihajókat vezényelt a térségbe, s tengeri ütközetekbe bocsátkozott az iráni egységekkel. A harc kimenetele, s az Iraknak nyújtott támogatás fokozódása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Teherán beismerje, a nyolc éve tartó háborúnak minél előbb véget kell vetni. A katonai győzelem ellenére azonban Washingtonnak is meg kellett tanulnia egy-két leckét. S bár a két évtized alatt sok minden változott, az öböl katonai helyzete azonban még mindig rendkívül összetett, s talán ma veszélyesebb is, mint egykoron.

A húsz évvel ezelőtti és a mostani helyzet között sok a hasonlóság, az amerikai vezetésnek ezért mindenképpen szem előtt kell tartania a korábbi tapasztalatokat. Így először is azt, hogy az amerikai katonai túlerő nem tántoríthatja el az iráni vezetést, az Egyesült Államok hadseregének ezért egy elszánt és merész ellenféllel kell szembenéznie, ha harcra kerül a sor. Másodszor, hogy az aknamezők fenyegetésénél is komolyabb veszélyt jelenthetnek a kisebb csónakokkal elkövetett akciók, amelyekre bőven akadt már példa az 1980-as évek óta eltelt időszakban is. Végül harmadszor, hogy kifizetődőbb az iráni stratégiákhoz hasonló harcmodor és fegyverek alkalmazása. A mozgékony különleges erők például sikeresen állíthatják meg az iráni aknatelepítést, míg a milliódolláros és csúcstechnológiájú hadihajók nem alkalmasak az öbölbéli csatározásokra.

Az iráni haditengerészet kétségkívül komoly teljesítményekre képes, az amerikai katonai és technikai fölényt azonban előbb-utóbb siker koronázná. A kérdés eztán csupán csak az, hogy Washington mit nyerne egy Irán elleni sikeres katonai hadművelettel? Az iráni demokrácia ügyét nem lehet külső nyomással sikerre vinni, a fegyveres erő alkalmazása pedig éppen a rendszer további radikalizálódását mozdítaná elő. De nem lehet erőszakkal véget vetni az iráni nukleáris engedetlenségnek sem, amely program egy amerikai csapást követően minden bizonnyal újult erővel folytatódna tovább. S végül nem lehet azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy a világ kőolajszükségletének majd 40 százaléka a Perzsa-öblön áramlik keresztül. Irán ugyan öngólt rúgna, ha fenyegetéseit beváltva ténylegesen lezárná az öböl bejáratát, de a jelenlegi nemzetközi állapotokat tekintve az olaj árának további emelkedése komoly veszélyeket rejt magában.

Ahogyan az amerikai-iráni feszültség nő, úgy emelkedik az esélye a tragikus hibáknak is, amelyek könnyen egy fegyveres konfliktus kirobbanásához, sőt akár annak eszkalálódásához is vezethetnek. Az 1988-as amerikai-iráni konfrontáció szerencsétlen momentuma volt, hogy a pillanat hevében egy amerikai hadihajó (a USS Vincennes) tévedésből lelőtt egy iráni utasszállító gépet a Perzsa-öböl felett, a sajnálatos esetben 290 ember vesztette életét. Csak remélni lehet, hogy ha háború is lesz, hasonló szörnyűségre ezúttal nem kerül majd sor.