Szaúd-Arábia: még mindig a tradicionalizmus és a modernitás szorításában

A SIVATAGI KIRÁLYSÁG PROBLÉMÁI ÉS KIHÍVÁSAI NAPJAINKBAN

Szaúd-Arábia az elmúlt időszak eseményeinek, többek között az olajárak emelkedésének, valamint az amerikai-szaúdi érdekegyezésnek köszönhetően úgy tűnik, hogy sikeresen megbirkózott a 2001. szeptember 11. után előállt nehézségekkel, de a háttérben mégis komoly fenyegetések húzódnak. Az aktivista szaúdi külpolitikához egy kaotikus belpolitikai helyzet párosul. A társadalmi, gazdasági és politikai nehézségekért pedig elsősorban az uralkodó dinasztia és a vahabita iszlám között megkötetett történelmi szövetség a felelős, amely szerződésnek a felrúgása azonban egyelőre elképzelhetetlen a közeljövőben.

A szaúdi uralkodók még mindig a tradicionalizmus és a modernitás kettős szorításában kénytelenek tevékenykedni, hiszen egyfelől a fejlesztések és a modernizálás révén igyekeznek felvenni a versenyt a szomszédos és egyéb nemzetekkel, másfelől azonban meg is kell felelniük azoknak az elvárásoknak, amelyek a konzervatív vallási és a tradicionális törzsi értékek megőrzésére irányulnak. A szent helyek birtoklása és a hatalmas olajvagyon továbbra is lehetővé teszi, hogy az országot diktatórikus keretek között irányítsák, de hosszútávon ez mégsem jelenthet garanciát. A belső feszültségek figyelmen kívül hagyása könnyen a rendszer bukását eredményezheti.

A felülről vezényelt nemzetépítés sikertelennek bizonyult. Bár az uralkodó család és a vallási vezetők szerződése értelmében a szaúdi társadalmat hivatalosan a vahabita iszlám követése köti össze, de az ország régiói, törzsei és szektái a gyakorlatban mind megőrizték a kulturális különféleségüket. A síita-szunnita megosztottság regionális kiéleződésével pedig komoly feszültségek jelentkezhetnek a sivatagi királyságban is, amelynek olajban gazdag öböl menti régiójában döntő többséggel a vahabiták által eretneknek tartott síiták élnek (~75%). Az olyan „síita vezetők” pedig, mint Ahmadinezsád, vagy Naszrallah a fiatal szaúdiakat felekezeti hovatartozásuktól függetlenül is maguk mellé tudják állítani.

A felekezeti problémáknál is nagyobb veszélyt rejt az ország gazdasági berendezkedése. A bevételek jelentős része az olajiparból származik, a munkaerőt pedig döntő többségében külföldiek biztosítják. A népességnövekedésnek köszönhetően azonban egyre több fiatal kíván munkavállalóvá válni, akiknek nem sikerül elegendő és elfogadható munkahelyet teremteni (~20%). A munkaerőpiac „szaúdizálása” lassan és nehezen működik, mivel a szaúdi munkaerő drágább és képzetlenebb, mint a külföldi. Az oktatás rendszerében kevésbé a szakképzettségen van a hangsúly, mint inkább a vallási tanításokon. A munkanélküliség és kiábrándultság pedig könnyen a vallási szélsőségek térnyeréséhez vezethet.

A Világkereskedelmi Szervezethez való csatlakozás és magának a globalizációnak a folyamata nem csak az állam és a gazdaság szétválasztását, a piaci reformokat teszi szükségessé, hanem a rendszer átláthatóbbá és egyenlőbbé tételét is szorgalmazza. A politikai reformokat a terror fenyegetettségre hivatkozva a szaúdi vezetés ugyan könnyen háttérbe szoríthatja, de a társadalom köreiben jelentkező elégedetlenséget aligha tudja végérvényesen felszámolni. A feszültséget pedig tovább fokozza, hogy több ezer királyi sarj verseng egymással a hatalmi pozíciókért. S egyre többször kerül napirendre az utódlás kérdése is, hogy mi légyen a Szudeiri-klán kihalását követően.

Az amerikai terrorcselekmények súlyosan megrendítették a sivatagi királyság presztízsét, a terror elleni háború pedig ledöntötte az Iránnal szembeni ütközőzónákat, nem véletlen tehát, hogy az utóbbi időben Szaúd-Arábia aktívabb külpolitikát kezdett el követni. A szaúdi külpolitika azonban, akárcsak az ország maga, kettős szorításban van. A washingtoni érdekekkel való túlzott egyezés könnyen az Egyesült Államok lakájaként tűntetheti fel, mindezzel párhuzamosan megkérdőjeleződhet az iszlám világon belüli vezető pozíciója is. Az Iránnal való hatalmi rivalizálás pedig könnyen kiélezheti az iszlámon belüli törésvonalakat, amelyeknek komoly következményei lehetnek odahaza is.

A szaúdi uralkodók hatalmát mindenkoron a szélsőségesen konzervatív vahabita vezetőkkel kötött szerződés határozta meg. Most azonban éppen ez a történelmi szövetség jelenti a szaúdi rendszer gazdasági és politikai reformjának a kerékkötőjét. A királyságban jelentkező felekezeti törésvonalak, a szaúdi társadalmi szerkezet átalakulása, az elképesztő méreteket öltő dinasztikus korrupció, valamint az egyértelmű amerikai külpolitikai orientáció mind-mind az identitásválság fokozódásához vezethetnek, illetve a rendszer továbbélése ellen hathatnak. A szaúdi vezetésnek éppen ezért előbb vagy utóbb felül kell majd vizsgálnia a történelmi szövetséget.