30 éves az iráni forradalom: Iszlám forradalom & Iszlám köztársaság

Az 1979-es forradalom kifutása és következménye

Az 1979-es iráni forradalom minden kétséget kizáróan széles tömegmozgalom volt, de a nézetek és a háttérben álló érdekek tekintetében komoly különbségek mutatkoztak az egyes osztályok és csoportok között. A sah rendszerének megdöntése érdekében vállvetve harcoltak, de a jövőbeli berendezkedést illetően már eltérő szemlélettel rendelkeztek: a síita klérus megosztott volt ugyan abban, hogy milyen mértékben, de mindenképpen szerepet kívánt szánni az iszlámnak a politikában, a baloldaliak és a liberálisok ezzel szemben a köztársasági elemeket állították volna előtérbe, míg a köztársasági formát egyedüliként elutasító royalisták valamiféle alkotmányos monarchiában gondolkodtak.

A forradalom legfőbb céljának megvalósulását, a sah távozását követően, így azonnal megkezdődött a politikai erők közötti csatározás, amelyből végül jobb szervezettségének és lényegesen nagyobb támogatottságának köszönhetően a síita klérus került ki győztesen. Khomeini ajatollah pedig ezt követően hozzáláthatott ahhoz, hogy a gyakorlatban is megvalósítsa az „iszlám kormányzásról” szőtt elméletét. A forradalmi lelkesültség közepette szinte korlátozások nélkül érvényesültek az ajatollah által megfogalmazott elvek, aminek eredményeként megszületett az „iszlám köztársaság” politikai-hatalmi rendszere, valamint megfogalmazódott a „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitikai doktrína, az „igazságos és erkölcsös társadalom” tekintetében pedig az iszlám törvények („Sária”) nyújtottak útmutatást.   

Az 1979-es forradalom eredményeként megszülető iszlám köztársaság nem csupán a több évezredes monarchikus berendezkedéssel szakított véglegesen, hanem élesen eltávolodott attól a klasszikus síita szemlélettől is, amely a vallás és a politika szétválasztása mellett foglalt állást. Khomeini ajatollah elmélete az „iszlám jogtudós uralmáról” (velájat-e fakíh) a világi és spirituális hatalmat a legfőbb vezető pozíciójában vonta össze, s sikeresen győzte meg az irániak többségét, hogy vessenek véget a kormányzattal szembeni, tanokra alapozott bojkottjuknak. Mindeközben a szekuláris intézményeket, mint például a köztársaságot, az alkotmányt, vagy a parlamentet átértékelte olyanokká, amelyeket iszlámnak kell tekinteni. Az Iszlám Köztársaság ez által lényegében olyan egyházi kormányzattá vált, ahol a politikai tényező nyert elsőbbséget a vallással szemben.

A forradalom győzelmét követően alapjaiban módosult az iráni külpolitika, amely most a „se nem Kelet, se nem Nyugat” doktrínával a domináns hatalmakkal szembeni el nem kötelezettséget választotta. Az Iszlám Köztársaság független diplomáciára törekedett. Az államférfiak kötelezettségeit etikai kódexbe foglalták: egyfelől hangsúlyozva az önbizalmat, az önellátásra való törekvést, az abszolút integritást és szuverenitást, a független kultúrát, másfelől pedig visszautasítva az idegen-imádatot, ellenezve a szövetséget bármelyik szuperhatalommal. Az iráni külpolitikát ezután az idealizmus, az ideologizálás, az igazság utáni vágyakozás, az igazságtalan világrend megkérdőjelezése jellemezte. Olyan felfogást képviselt, amely támogatta a közösség-központúságot, a felelősség vállalását a muzulmánok felé, amely buzdította az iszlám ébredést, az iszlám értékek és erkölcsök fontosságának hangsúlyozását a muzulmán világban, valamint amely világszerte felkarolva az elnyomottak és a szabadságmozgalmak támogatását harcot hirdetett a „globális elnyomás” ellen.

Az Iszlám Köztársaság – akárcsak más forradalmi rendszerek – célul tűzte ki, hogy ideológiáját minél szélesebb körben exportálja. Az iráni forradalom sikerét kétségkívül kedvezően fogadták az iszlám világban, mivel az egyfelől véget vetett a sah népszerűtlen uralmának, másfelől pedig győzelmet aratott a nyugati hegemónia felett, amennyiben a monarchia megdöntésével az amerikai támaszpont-rendszer központi eleme bukott meg. Khomeini „iszlám kormányzásról” alkotott elmélete pedig, különösen mivel Iránban alkalmazásra is került, támogatást nyújtott a politikai iszlám tézisének. A forradalom sikere az iszlamisták számára azt jelentette, hogy egy iszlám forradalom valós lehetőség, nem csak erőltetett vágyálom. A forradalom hatása azonban a síita-szunnita, illetve az arab-perzsa törésvonalak miatt korlátozott volt, különösen pedig azért, mert olyan pillanatban kísérletezett ún. „harmadik úttal”, amikor a hidegháborús szembenállás éppen elmélyülőben volt.

Miről szólt akkor tehát az iráni forradalom? A sah diktatórikus hatalomgyakorlásának, elhibázott modernizációs programjának, illetve eltúlzott nyugati orientációjának eredményeként 1979 folyamán a társadalom valamennyi rétege és osztálya fellázadt a rendszer ellen. A történelmi múltnak és az adott helyzetnek köszönhetően a sah-ellenes mozgalom vezető ereje a síita egyház lett, amely a széles társadalmi felhatalmazást és a szembenálló ellenzék megosztottságát kihasználva hozzáláthatott ahhoz, hogy a gyakorlatban is igazolja sajátos államépítési és társadalomszervezési koncepcióját. (Fontos megjegyezni, hogy mindez népszavazásokon keresztül társadalmi támogatást is kapott!)