30 éves háború az iszlám világban

SÍITA-SZUNNITA SZEMBENÁLLÁS? SZAÚDI-IRÁNI RIVALIZÁLÁSSAL A HÁTTÉRBEN?

Az iszlám világban körültekintve azt láthatjuk napjainkban, hogy a két fő felekezeti irányzat számtalan helyszínen konfrontálódik egymással. Pakisztántól kezdve Irakon át egészen Libanonig hallani síita-szunnita összecsapásokról. Vajon a közel 1400 éves vallási szembenállás újul ki ismételten a Közel-Keleten? Vagy inkább politikai okokat kell keresnünk az események magyarázatára?

Az iszlám vallás két irányzata már Mohamed próféta halála után elkülönült, miután alapvető ellentmondás támadt közöttük az utódlás kérdésében. Amíg a síiták (Shiat Ali = Ali Pártja) csakis Mohamed vejének, Alinak a vér szerinti leszármazottait fogadták el vezetőként (imamátus rendszere), addig a szunniták (Szunna = hagyomány) a hagyományokra alapozva a közösség legidősebb, illetve legbölcsebb tagját választották meg erre a pozícióra (kalifátus rendszere). S bár a síiták és a szunniták egyaránt osztják az iszlám alapelveit, a két felekezet teljesen eltérő irányba fejlődött az évszázadok során, amelynek eredménye a társadalmi szokásokban és a politikáról alkotott képekben még napjainkban is egyaránt megnyilvánul. A teológiai ellentét pedig továbbra is feloldhatatlannak látszik. Többek között azért, mert mindkettő magát tekinti az iszlám egyedüli törvényes követőjének.

Az Irakban napi rendszerességgel zajló erőszak azt a képzetet kelti, hogy az iszlám világ – keresztény analógiával élve – „harmincéves háborúját” vívja. Ahogyan egykoron Európában a katolikusok és protestánsok feszültek egymásnak, úgy a Közel-Keleten ezt teszik most a síiták és a szunniták is. Az iraki polgárháború kétségkívül vallási törésvonalak mentén kezd formálódni, a vérengzésekben azonban a vallási megosztottság mellett szerepet játszanak a történelmi sérelmek is. A Szaddám rendszer bukását követően öntudatra ébredő síita közösség igyekszik számon kérni az előző rendszer hibáit és visszaéléseit, valamint biztosítani a súlyának megfelelő politikai szerepet az újonnan formálódó iraki köztársaságban. Mindez kétségkívül vonzó lehet ott, ahol Irakhoz hasonlóan, döntően síiták laknak, de a hatalmat egy szunnita (pl. Bahreinben), netán keresztény (pl. Libanon) kisebbség gyakorolja. A síiták térnyeréséről azonban a tágabb iszlám világban továbbra sem beszélhetünk, már csak azért sem, mert a majd 1,3 milliárd muszlimnak csupán 10 százaléka síita, a többi szunnita.

Az iraki rendszer megdöntésével azonban nem csupán az iraki síiták erősödtek meg, s indult útjára valamifajta síita „ébredés” a Közel-Keleten, hanem szomszédos Irán befolyási övezete is jelentősen megnőtt. Mindez nem csupán az Egyesült Államoknak szúr szemet, hanem Szaúd-Arábiának is, amely a térségben lévő pozícióit érzi fenyegetve. Teherán és Rijád kapcsolatát a rivalizálás és az aktív együttműködés jellemzi 1979 óta folyamatosan, vagy ahogyan fogalmaznak: a felek közötti ellenségeskedés nem állandó, az érdekellentét viszont igen. Mindez egyrészről abból adódik, hogy az iszlám két egymástól lényegesen eltérő irányzatát képviselik, másrészt pedig abból, hogy mindketten a vezető szerepre törekszenek a közel-keleti régióban. Így a libanoni kormányzati válság kiéleződését, a palesztin területek frakcióharcát, valamint az iraki polgárháborút akár úgy is felfoghatjuk, mint Irán és Szaúd-Arábia „titkos háborúját” a térség feletti hatalom megszerzéséért, vagy éppen a status quo fenntartásáért.

A síita-szunnita szembenállás egyszerre két dolgot jelent tehát. Egyfelől valóban az egymással versengő teológiák háborúját, amely ha úgy tetszik magáért, az iszlám szelleméért, vagy annak tisztaságáért küzd. Másfelől azonban a törzsek, az etnikumok és az identitások jelenkori harca is. Napjaink politikai és társadalmi problémái, legalább annyira szerepet játszanak benne, mint a vallási és történelmi ellentmondások. Nem is beszélve a regionális konfliktusokról és a külföldi intrikákról. Paradox módon, ez egy rendkívül régi, de ugyanakkor modern konfliktus. S feltehetőleg még egy jó darabig kísérteni is fog.