KONFLIKTUSOK A VILÁGBAN
A 20. század az emberiség történetének legvéresebb korszaka volt. A világ kétszer feszült egymásnak globálisan, s számtalanszor regionálisan. A hidegháborút követően és a gazdasági prosperitást szem előtt tartva sokan úgy gondolták, hogy a 21. század sokkalta békésebb lesz. Napjainkban azonban a világban körültekintve, az izraeli-palesztin konfliktustól kezdve az észak-koreai nukleáris fegyverkezésen keresztül a szudáni népirtásig, még mindig számos konfliktussal szembesülünk. Jelenleg a világ lakosságának több mint egyharmada áll harcban a világ eltérő tájain. Ezek a harcok különbözőek, de sok hasonlóságot is mutatnak.
KONFLIKTUSGÓCOK NAPJAINKBAN: KÖZPONTOK ÉS PEREMVIDÉKEK
A konfliktusok jelentős része még mindig bizonyos földrajzi régiókhoz kötődik. Így elsődlegesen a Közel-Kelethez, amely három kontinens találkozásánál fekszik. A térség stratégiai fontosságú fekvését éppen ezért már korán felismerték az európai gyarmatosítók, s nem véletlen hogy a régió napjaink nemzetközi politikájában is elsődleges szereppel bír. Már csak azért is, mert a terület nélkülözhetetlen nyersanyagforrásokat rejt magában, nem is beszélve arról, hogy a világ kőolaj-kereskedelmének negyven százaléka a Perzsa-öblön fut keresztül. A három monoteista vallás szülőhelyeként pedig a felekezeti konfliktusok is állandó kísérőjelenséggé váltak a közel-keleti régióban. Gondoljunk csak az izraeli-palesztin szembenállásra, amelyet számos más tényező mellett éppen a vallási radikalizmus miatt lehetetlen felszámolni.
A
Közel-Kelet kétségkívül puskaporos hordónak számít már régóta, a
világban azonban más válsággócokkal is találkozhatunk. A Kaukázus,
Közép-Ázsia és Fekete-Afrika egyes területei szintén konfliktusos
övezetnek számítanak. Elsősorban annak köszönhetően, hogy számos törzs
és etnikum él egymás mellett az adott területeken, akik többségükben a
gyarmatosítás eredményeként kényszerültek azonos határok közé. Nagy
részüket erőszakkal próbálják meg integrálni, míg másokat igyekszenek
kirekeszteni a hatalomból. Mindezek kétségkívül szerepet játszanak a
konfliktusok kirobbanásában és eszkalálódásában. Nem véletlen tehát,
hogy napjainkban sokan az egymillió áldozatot követelő ruandai
polgárháború szörnyűségeinek megismétlődésétől tartanak, amikor a
darfúri népirtásról beszélnek. A helyzetet pedig sok esetben tovább
bonyolítja az adott területek természeti kincseinek gazdagsága is.
A világnak vannak olyan régiói is, amelyek kevésbé konfliktusosak, legalábbis első pillantásra. Így például napjainkban Latin-Amerikát szokás úgy emlegetni, mint az összeütközésektől mentes kontinens. S bár a válságok korántsem olyan erőszakosak, mint másutt a világban, valójában azonban a nyugati félteke is számos problémát rejt magában. A kolumbiai polgárháborúban már csaknem fél évszázada küzdenek egymással a kormányerők és a különböző gerillacsapatok. A kokain-termesztés pedig szinte valamennyi szomszédos országban nehézséget okoz. A szegénység és a jogfosztottság mind konstans elemei Latin-Amerikának, amely a brazíliai „favella” lázadásokban és az ecuadori indián mozgalmakban még napjainkban is megnyilvánul. Az ideológiai konfliktusok pedig még mindig nem tűntek el, holott a radikális baloldali terrorszervezeteket mindenhol háttérbe szorították a térségben. Csak példaként említhetjük a Perui Fényes Ösvény utóvédharcait az Andok-régióban.
A VÁLSÁGOK FORMÁI: RÉGI ÉS ÚJ KONFLIKTUSOK
A világ különböző régióiban megfigyelhető konfliktusok szerteágazó gyökerekkel rendelkeznek. Vannak régóta fennálló, történelmi válsággócok, mint például a közel-keleti konfliktus vagy az indiai-pakisztáni szembenállás, s vannak újonnan keletkező problémák, mint a „pária” államok (Irán és Észak-Korea) nukleáris fegyverkezése vagy a nemzetközi terrorizmus (al-Kaida) megjelenése.
A konfliktusok döntő többsége komoly múlttal rendelkezik. Sok helyütt egészen a gyarmatosításig mehetünk vissza az okokat keresve. Így például a mai iraki konfliktus esetében is, ahol a harcokban az egykori mandátumrendszer hibái köszönnek vissza. Nevezetesen, hogy a síita és szunnita arabokat, valamint a szintén szunnita, de etnikailag elkülönülő kurdokat egy mesterséges államba szervezték. A határok megvonása, illetve a dekolonizáció folyamata szinte valamennyi földrészen máig tartó konfliktusokat eredményezett. Az indiai-pakisztáni szembenállás lényegében a függetlenedés óta tart Kasmír ügye kapcsán, de hasonló cipőben jár az egykori Palesztina területe is, ahol ez idáig csak Izrael állam nyerte el a függetlenségét. Fekete-Afrikában az egymástól eltérő etnikumú és vallású törzsek mesterséges határok közé terelése mindmáig kísért. Elefántcsontpart, Nigéria és Szudán példája mindenképpen ezt bizonyítja. S persze nem feledkezhetünk meg a hidegháborús szembenállásról sem, amely országokat szakított ketté, s kényszerített elhibázott fejlődési pályára. Az észak-koreai atomfegyverkezés így akár a nagyhatalmi versengés egyfajta következményeként is felfogható, mindazonáltal újfajta fenyegetést jelent.
Napjaink konfliktusai sok tekintetben eltérnek a régiektől. Nem csupán azért, mert egyre újabb fegyvereket és technikákat használva, egyre nagyobb pusztítást végezhetnek a szembenálló felek (pl. nukleáris szembenállás Dél-Ázsiában), hanem mert a nemzetközi környezet is jelentősen átalakult. Az Egyesült Államok hegemón szerepbe kerülve sok helyütt a „legfőbb gonosz” lett, amelynek katonai dominanciájával szemben kialakult a hadviselés új formája, az aszimmetrikus háború, amely alig körülhatárolható konfliktus, és amelyben kevés a nyilvánvalóan látható csatatér. A nemzetközi porondra számos nemkívánatos szereplő lépett be, így ma már a konfliktusok szereplői nem feltétlenül az államok, hanem az olyan nem kormányzati szereplők, mint a különböző terrorista szervezetek és gerillacsoportosulások. A nemzetközi terrorizmus megjelenése kétségkívül nehéz feladat elé állította a nemzetközi közösséget. A terrorizmus ellen hirdetett háború azonban nem sok jóval kecsegtet, ha még az alapokban sincs megegyezés, és továbbra is érvényben van a szállóige, amely szerint „aki az egyik oldalon terrorista, az a másikon szabadságharcos”.
A KONFLIKTUSOSSÁG OKAI NAPJAINKBAN
A jelenleg tapasztalható válságok hátterében álló okok sokfélék, mint ahogyan maguk a konfliktusok is különbözőek. Egyes konfliktusok vallásilag motiváltak (pl. iraki polgárháború), míg másokat az autonómia törekvés, vagy etnikai szembenállás élez ki (pl. csecsen kérdés). Megint másokban a gazdasági tényező játszik domináns szerepet (pl. kongói konfliktus). Van, ahol pedig a fennálló rendszer biztosítékaként szolgáló nukleáris fegyverkezés (pl. iráni atomválság) okoz problémát. S természetesen bőven találunk olyat is, ahol az említett tényezők együttesen vannak jelen.
A fennálló konfliktusokban kétségkívül a vallás játssza még mindig a legfőbb szerepet, amely a nacionalizmushoz hasonlóan új életre kelt a poszt-bipoláris rendszerben. Különböző vallási irányzatok esnek egymásnak a világ számos pontján, s vívják erőszakos harcukat a szent céljaik elérése érdekében. A vallási indíttatású konfliktusok a teológiai megalapozottság miatt sok esetben rendkívül véres és hosszantartó szembenállásnak minősülnek. A vallások közül az iszlámnak van a leginkább rossz megítélése. Nem is alaptalanul, ha azt tekintjük, hogy húsz fegyveres konfliktus közül tizenhatban (80%) az iszlám valamilyen úton-módon érintett. Gondoljunk csak az iszlám és zsidó vallás (Izrael), vagy az iszlám és kereszténység (Indonézia), netán az iszlám és a buddhizmus (Malajzia) szembenállására. Az erőszakos cselekmények ellenére mégsem beszélhetünk azonban a civilizációk harcáról, hiszen az iszlám világ valójában maga is rendkívül differenciált. Mindezt bizonyítja a síita-szunnita szembenállás, amely közel 1400 éve okoz újra meg újra konfliktusokat a Közel-Keleten. Csak, hogy a legújabb frontokat említsük: Irak a vallási polgárháború küszöbén, a felekezeti megoszlásra épülő rendszer válsága Libanonban, vagy a Pakisztánban jelentkező sorozatos összecsapások.
A vallási indíttatás mellett az etnikai-szeparatista törekvések jelentik a másik fontos konfliktusossági tényezőt. A történelem során számtalan népcsoport került mesterséges határok közé Afrikától kezdve a Közel-Keleten át egészen Délkelet-Ázsiáig. A dekolonizáció hatásaként az etnikai konfliktusok világszerte állandósultak, és történelmi válsággócokká alakultak. A politikai ideológia kiüresedését és a hidegháború befejeződését követően, több évtizedes elnyomást követően a nemzetiségi ellentétek újult erőre kaptak. A nacionalista „reneszánsz” különösen az egykori Szovjetunió területén, az etnikailag igencsak tagolt Kaukázusban jelentkezik erőszakosan, ahol csecsenek, ingusföldiek, oszétiaiak és abházok küzdenek hol fegyverrel, hol békésen az orosz és a grúz vezetéssel a függetlenségük, autonómiájuk kivívásáért. A kurdok is ezt teszik, igaz lassan már egy évszázada. Körükben az iraki rendszerváltást követően csillant fel némi remény, a független Kurdisztán megteremtése azonban továbbra is távoli álomnak tűnik. A nacionalista reneszánsz nem hagyja érintetlenül a világ más tájait sem, elég csak Kelet-Timor esetére, vagy más szakadár törekvésekre gondolni Indonéziában
A konfliktusok nagy részében szerepet játszanak gazdasági megfontolások, vagy éppen szükségletek is. Az utóbbi évek mintegy ötven háborújának és fegyveres összecsapásának körülbelül egynegyedében a természeti erőforrások is hozzájárultak az erőszakos fellépés előidézéséhez vagy súlyosbításához, illetve a folytatásuk finanszírozásához. Az 1990-es években több mint ötmillió ember vesztette életét a gazdasági megalapozottságú konfliktusoknak a következményeként. A legismertebb esetnek a Kongói Demokratikus Köztársaságban dúló harcok számítanak, amelyeket az ország bőséges nyersanyagkincsének (arany, gyémánt stb.) ellenőrzése és kiaknázása céljából vívnak, s amelyet a résztvevő felek nagy száma miatt (többek között a ruandai, a zimbabwei és az ugandai hadsereg is beavatkozott) Afrika első világháborújaként is szoktak emlegetni. A természeti erőforrások azonban nem csupán nemzetközi vetélkedést eredményeznek, hanem az egyes országokon belül is komoly problémákat generálhatnak. Mint például Nigériában, ahol a különböző fegyveres milíciák a minél nagyobb olajbevétel megszerzéséért küzdenek egymással. A Niger-deltából még ötvenévnyi kőolaj-kitermelés után sem tűnt el a szegénység és az erőszak. A fekete arany a világ számos szegletében inkább átoknak számít, mint áldásnak.
Paradox módon, amíg a Nyugat a hidegháború utáni korszakban leértékelte az atomfegyverekre történő támaszkodást a bonyolult hagyományos technológiák alkalmazásával szemben, addig az olyan országok, mint a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és az Iráni Iszlám Köztársaság csupán a nukleáris fegyverarzenált látták – és látják továbbra is – alkalmasnak a Nyugat elrettentésére. Az atomfegyver megszerzése mindkettőjük számára mind stratégiai, mind politikai értékű, mivel elrettentést jelent a más országok részéről jelentkező fenyegetésekkel és megfélemlítésekkel szemben, valamint biztosítja a rendszer túléléséhez nélkülözhetetlen mozgásteret. Ezen országok fegyverkezése azonban elsősorban nem is azért veszélyes, mert azokkal atomháborút kezdeményeznének, hanem mert mind a Távol-, mind pedig a Közel-Keleten útjára indíthatnak egy új, nukleáris fegyverkezési versenyt, amelynek beláthatatlan következményei lennének.
A KONFLIKTUSOK JÖVŐJE: EGYELŐRE SEMMI BÍZTATÓ
Jelenleg tehát számtalan konfliktussal szembesülhetünk, amelyek közül több válsággóc még sokáig meghatározó lesz. Amíg a világon minden ötödik ember napi egy dollárnál kevesebből él, addig a radikális ideológiáknak, legyen az vallási, vagy politikai, mindig lesz támogatói bázisa. Az etnikai, törzsi kötelékek pedig még számos helyen, a globalizálódó világban is jelentős szereppel bírnak, s táplálják az önrendelkezési jogért folytatott harcokat. Az elkövetkezendő időkben pedig egyre több olyan konfliktust láthatunk majd, amelyek az erőforrások szűkössége miatt törnek ki. Kőolajért már eddig is háborúztak, gondoljunk csak a kuvaiti válságra. A jövőben azonban még több és komolyabb összetűzés várható a víz-kérdés kapcsán, amely a Közel-Keleten már most is stratégiai fontossággal bír. Az izraeli-palesztin relációban háborút is vívtak már a víz-ellátás biztosításának érdekében. S hogy a víz mennyire kényes témának számít, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy arról a közel-keleti béketárgyalásokon még mindig nem sikerült megállapodni.
Az emberiség lényegében egy ördögi körbe zárta magát. Természetének köszönhetően nem tud túllépni a konfliktusokon. Ahogyan Thomas Hobbes fogalmazott, „ember embernek farkasa”. A szomorú, hogy ezzel elúszni látszik az „örök béke” megvalósíthatósága…
A 20. század az emberiség történetének legvéresebb korszaka volt. A világ kétszer feszült egymásnak globálisan, s számtalanszor regionálisan. A hidegháborút követően és a gazdasági prosperitást szem előtt tartva sokan úgy gondolták, hogy a 21. század sokkalta békésebb lesz. Napjainkban azonban a világban körültekintve, az izraeli-palesztin konfliktustól kezdve az észak-koreai nukleáris fegyverkezésen keresztül a szudáni népirtásig, még mindig számos konfliktussal szembesülünk. Jelenleg a világ lakosságának több mint egyharmada áll harcban a világ eltérő tájain. Ezek a harcok különbözőek, de sok hasonlóságot is mutatnak.
KONFLIKTUSGÓCOK NAPJAINKBAN: KÖZPONTOK ÉS PEREMVIDÉKEK
A konfliktusok jelentős része még mindig bizonyos földrajzi régiókhoz kötődik. Így elsődlegesen a Közel-Kelethez, amely három kontinens találkozásánál fekszik. A térség stratégiai fontosságú fekvését éppen ezért már korán felismerték az európai gyarmatosítók, s nem véletlen hogy a régió napjaink nemzetközi politikájában is elsődleges szereppel bír. Már csak azért is, mert a terület nélkülözhetetlen nyersanyagforrásokat rejt magában, nem is beszélve arról, hogy a világ kőolaj-kereskedelmének negyven százaléka a Perzsa-öblön fut keresztül. A három monoteista vallás szülőhelyeként pedig a felekezeti konfliktusok is állandó kísérőjelenséggé váltak a közel-keleti régióban. Gondoljunk csak az izraeli-palesztin szembenállásra, amelyet számos más tényező mellett éppen a vallási radikalizmus miatt lehetetlen felszámolni.
A
Közel-Kelet kétségkívül puskaporos hordónak számít már régóta, a
világban azonban más válsággócokkal is találkozhatunk. A Kaukázus,
Közép-Ázsia és Fekete-Afrika egyes területei szintén konfliktusos
övezetnek számítanak. Elsősorban annak köszönhetően, hogy számos törzs
és etnikum él egymás mellett az adott területeken, akik többségükben a
gyarmatosítás eredményeként kényszerültek azonos határok közé. Nagy
részüket erőszakkal próbálják meg integrálni, míg másokat igyekszenek
kirekeszteni a hatalomból. Mindezek kétségkívül szerepet játszanak a
konfliktusok kirobbanásában és eszkalálódásában. Nem véletlen tehát,
hogy napjainkban sokan az egymillió áldozatot követelő ruandai
polgárháború szörnyűségeinek megismétlődésétől tartanak, amikor a
darfúri népirtásról beszélnek. A helyzetet pedig sok esetben tovább
bonyolítja az adott területek természeti kincseinek gazdagsága is.A világnak vannak olyan régiói is, amelyek kevésbé konfliktusosak, legalábbis első pillantásra. Így például napjainkban Latin-Amerikát szokás úgy emlegetni, mint az összeütközésektől mentes kontinens. S bár a válságok korántsem olyan erőszakosak, mint másutt a világban, valójában azonban a nyugati félteke is számos problémát rejt magában. A kolumbiai polgárháborúban már csaknem fél évszázada küzdenek egymással a kormányerők és a különböző gerillacsapatok. A kokain-termesztés pedig szinte valamennyi szomszédos országban nehézséget okoz. A szegénység és a jogfosztottság mind konstans elemei Latin-Amerikának, amely a brazíliai „favella” lázadásokban és az ecuadori indián mozgalmakban még napjainkban is megnyilvánul. Az ideológiai konfliktusok pedig még mindig nem tűntek el, holott a radikális baloldali terrorszervezeteket mindenhol háttérbe szorították a térségben. Csak példaként említhetjük a Perui Fényes Ösvény utóvédharcait az Andok-régióban.
A VÁLSÁGOK FORMÁI: RÉGI ÉS ÚJ KONFLIKTUSOK
A világ különböző régióiban megfigyelhető konfliktusok szerteágazó gyökerekkel rendelkeznek. Vannak régóta fennálló, történelmi válsággócok, mint például a közel-keleti konfliktus vagy az indiai-pakisztáni szembenállás, s vannak újonnan keletkező problémák, mint a „pária” államok (Irán és Észak-Korea) nukleáris fegyverkezése vagy a nemzetközi terrorizmus (al-Kaida) megjelenése.
A konfliktusok döntő többsége komoly múlttal rendelkezik. Sok helyütt egészen a gyarmatosításig mehetünk vissza az okokat keresve. Így például a mai iraki konfliktus esetében is, ahol a harcokban az egykori mandátumrendszer hibái köszönnek vissza. Nevezetesen, hogy a síita és szunnita arabokat, valamint a szintén szunnita, de etnikailag elkülönülő kurdokat egy mesterséges államba szervezték. A határok megvonása, illetve a dekolonizáció folyamata szinte valamennyi földrészen máig tartó konfliktusokat eredményezett. Az indiai-pakisztáni szembenállás lényegében a függetlenedés óta tart Kasmír ügye kapcsán, de hasonló cipőben jár az egykori Palesztina területe is, ahol ez idáig csak Izrael állam nyerte el a függetlenségét. Fekete-Afrikában az egymástól eltérő etnikumú és vallású törzsek mesterséges határok közé terelése mindmáig kísért. Elefántcsontpart, Nigéria és Szudán példája mindenképpen ezt bizonyítja. S persze nem feledkezhetünk meg a hidegháborús szembenállásról sem, amely országokat szakított ketté, s kényszerített elhibázott fejlődési pályára. Az észak-koreai atomfegyverkezés így akár a nagyhatalmi versengés egyfajta következményeként is felfogható, mindazonáltal újfajta fenyegetést jelent.
Napjaink konfliktusai sok tekintetben eltérnek a régiektől. Nem csupán azért, mert egyre újabb fegyvereket és technikákat használva, egyre nagyobb pusztítást végezhetnek a szembenálló felek (pl. nukleáris szembenállás Dél-Ázsiában), hanem mert a nemzetközi környezet is jelentősen átalakult. Az Egyesült Államok hegemón szerepbe kerülve sok helyütt a „legfőbb gonosz” lett, amelynek katonai dominanciájával szemben kialakult a hadviselés új formája, az aszimmetrikus háború, amely alig körülhatárolható konfliktus, és amelyben kevés a nyilvánvalóan látható csatatér. A nemzetközi porondra számos nemkívánatos szereplő lépett be, így ma már a konfliktusok szereplői nem feltétlenül az államok, hanem az olyan nem kormányzati szereplők, mint a különböző terrorista szervezetek és gerillacsoportosulások. A nemzetközi terrorizmus megjelenése kétségkívül nehéz feladat elé állította a nemzetközi közösséget. A terrorizmus ellen hirdetett háború azonban nem sok jóval kecsegtet, ha még az alapokban sincs megegyezés, és továbbra is érvényben van a szállóige, amely szerint „aki az egyik oldalon terrorista, az a másikon szabadságharcos”.
A KONFLIKTUSOSSÁG OKAI NAPJAINKBAN
A jelenleg tapasztalható válságok hátterében álló okok sokfélék, mint ahogyan maguk a konfliktusok is különbözőek. Egyes konfliktusok vallásilag motiváltak (pl. iraki polgárháború), míg másokat az autonómia törekvés, vagy etnikai szembenállás élez ki (pl. csecsen kérdés). Megint másokban a gazdasági tényező játszik domináns szerepet (pl. kongói konfliktus). Van, ahol pedig a fennálló rendszer biztosítékaként szolgáló nukleáris fegyverkezés (pl. iráni atomválság) okoz problémát. S természetesen bőven találunk olyat is, ahol az említett tényezők együttesen vannak jelen.
A fennálló konfliktusokban kétségkívül a vallás játssza még mindig a legfőbb szerepet, amely a nacionalizmushoz hasonlóan új életre kelt a poszt-bipoláris rendszerben. Különböző vallási irányzatok esnek egymásnak a világ számos pontján, s vívják erőszakos harcukat a szent céljaik elérése érdekében. A vallási indíttatású konfliktusok a teológiai megalapozottság miatt sok esetben rendkívül véres és hosszantartó szembenállásnak minősülnek. A vallások közül az iszlámnak van a leginkább rossz megítélése. Nem is alaptalanul, ha azt tekintjük, hogy húsz fegyveres konfliktus közül tizenhatban (80%) az iszlám valamilyen úton-módon érintett. Gondoljunk csak az iszlám és zsidó vallás (Izrael), vagy az iszlám és kereszténység (Indonézia), netán az iszlám és a buddhizmus (Malajzia) szembenállására. Az erőszakos cselekmények ellenére mégsem beszélhetünk azonban a civilizációk harcáról, hiszen az iszlám világ valójában maga is rendkívül differenciált. Mindezt bizonyítja a síita-szunnita szembenállás, amely közel 1400 éve okoz újra meg újra konfliktusokat a Közel-Keleten. Csak, hogy a legújabb frontokat említsük: Irak a vallási polgárháború küszöbén, a felekezeti megoszlásra épülő rendszer válsága Libanonban, vagy a Pakisztánban jelentkező sorozatos összecsapások.
A vallási indíttatás mellett az etnikai-szeparatista törekvések jelentik a másik fontos konfliktusossági tényezőt. A történelem során számtalan népcsoport került mesterséges határok közé Afrikától kezdve a Közel-Keleten át egészen Délkelet-Ázsiáig. A dekolonizáció hatásaként az etnikai konfliktusok világszerte állandósultak, és történelmi válsággócokká alakultak. A politikai ideológia kiüresedését és a hidegháború befejeződését követően, több évtizedes elnyomást követően a nemzetiségi ellentétek újult erőre kaptak. A nacionalista „reneszánsz” különösen az egykori Szovjetunió területén, az etnikailag igencsak tagolt Kaukázusban jelentkezik erőszakosan, ahol csecsenek, ingusföldiek, oszétiaiak és abházok küzdenek hol fegyverrel, hol békésen az orosz és a grúz vezetéssel a függetlenségük, autonómiájuk kivívásáért. A kurdok is ezt teszik, igaz lassan már egy évszázada. Körükben az iraki rendszerváltást követően csillant fel némi remény, a független Kurdisztán megteremtése azonban továbbra is távoli álomnak tűnik. A nacionalista reneszánsz nem hagyja érintetlenül a világ más tájait sem, elég csak Kelet-Timor esetére, vagy más szakadár törekvésekre gondolni Indonéziában
A konfliktusok nagy részében szerepet játszanak gazdasági megfontolások, vagy éppen szükségletek is. Az utóbbi évek mintegy ötven háborújának és fegyveres összecsapásának körülbelül egynegyedében a természeti erőforrások is hozzájárultak az erőszakos fellépés előidézéséhez vagy súlyosbításához, illetve a folytatásuk finanszírozásához. Az 1990-es években több mint ötmillió ember vesztette életét a gazdasági megalapozottságú konfliktusoknak a következményeként. A legismertebb esetnek a Kongói Demokratikus Köztársaságban dúló harcok számítanak, amelyeket az ország bőséges nyersanyagkincsének (arany, gyémánt stb.) ellenőrzése és kiaknázása céljából vívnak, s amelyet a résztvevő felek nagy száma miatt (többek között a ruandai, a zimbabwei és az ugandai hadsereg is beavatkozott) Afrika első világháborújaként is szoktak emlegetni. A természeti erőforrások azonban nem csupán nemzetközi vetélkedést eredményeznek, hanem az egyes országokon belül is komoly problémákat generálhatnak. Mint például Nigériában, ahol a különböző fegyveres milíciák a minél nagyobb olajbevétel megszerzéséért küzdenek egymással. A Niger-deltából még ötvenévnyi kőolaj-kitermelés után sem tűnt el a szegénység és az erőszak. A fekete arany a világ számos szegletében inkább átoknak számít, mint áldásnak.
Paradox módon, amíg a Nyugat a hidegháború utáni korszakban leértékelte az atomfegyverekre történő támaszkodást a bonyolult hagyományos technológiák alkalmazásával szemben, addig az olyan országok, mint a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és az Iráni Iszlám Köztársaság csupán a nukleáris fegyverarzenált látták – és látják továbbra is – alkalmasnak a Nyugat elrettentésére. Az atomfegyver megszerzése mindkettőjük számára mind stratégiai, mind politikai értékű, mivel elrettentést jelent a más országok részéről jelentkező fenyegetésekkel és megfélemlítésekkel szemben, valamint biztosítja a rendszer túléléséhez nélkülözhetetlen mozgásteret. Ezen országok fegyverkezése azonban elsősorban nem is azért veszélyes, mert azokkal atomháborút kezdeményeznének, hanem mert mind a Távol-, mind pedig a Közel-Keleten útjára indíthatnak egy új, nukleáris fegyverkezési versenyt, amelynek beláthatatlan következményei lennének.
A KONFLIKTUSOK JÖVŐJE: EGYELŐRE SEMMI BÍZTATÓ
Jelenleg tehát számtalan konfliktussal szembesülhetünk, amelyek közül több válsággóc még sokáig meghatározó lesz. Amíg a világon minden ötödik ember napi egy dollárnál kevesebből él, addig a radikális ideológiáknak, legyen az vallási, vagy politikai, mindig lesz támogatói bázisa. Az etnikai, törzsi kötelékek pedig még számos helyen, a globalizálódó világban is jelentős szereppel bírnak, s táplálják az önrendelkezési jogért folytatott harcokat. Az elkövetkezendő időkben pedig egyre több olyan konfliktust láthatunk majd, amelyek az erőforrások szűkössége miatt törnek ki. Kőolajért már eddig is háborúztak, gondoljunk csak a kuvaiti válságra. A jövőben azonban még több és komolyabb összetűzés várható a víz-kérdés kapcsán, amely a Közel-Keleten már most is stratégiai fontossággal bír. Az izraeli-palesztin relációban háborút is vívtak már a víz-ellátás biztosításának érdekében. S hogy a víz mennyire kényes témának számít, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy arról a közel-keleti béketárgyalásokon még mindig nem sikerült megállapodni.
Az emberiség lényegében egy ördögi körbe zárta magát. Természetének köszönhetően nem tud túllépni a konfliktusokon. Ahogyan Thomas Hobbes fogalmazott, „ember embernek farkasa”. A szomorú, hogy ezzel elúszni látszik az „örök béke” megvalósíthatósága…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése