Nukleáris energia, mint kényszerű választás?

AZ IRÁNI NUKLEÁRIS PROGRAM MÖGÖTT HÚZÓDÓ GAZDASÁGI OKOKRÓL

Irán bizonyítottan a világ második legnagyobb földgáz- és negyedik legnagyobb kőolaj-tartalékával rendelkezik. „Miért hát neki atomenergia?” – teszi fel a kérdést mindenki, amikor gyanújának ad hangot, hogy miért is akar nukleáris energiát szerezni egy olyan ország, amely dúskál a hagyományos energiahordozókban.

Hogy választ kapjunk erre a kérdésre, s többek között, hogy megértsük az iráni határozottságot, a regionális hatalmiság deklarálásának igénye, az amerikai katonai gyűrűvel szembeni védekezés szükségessége, a perzsa nacionalizmus és „fejlődés-mentalizmus” befolyása mellett a háttérben húzódó gazdasági okokat is figyelembe kell venni. Nevezetesen, hogy milyen megfontolások és számítások játszanak szerepet Teherán álláspontjában, hogy a teljes nukleáris fűtőanyag-kört kiépítse.

Az 1979-es forradalom új fejezetet nyitott Irán történelmében, de egyvalamihez nem nyúlt, az iráni gazdaság szerkezetéhez, amelyben az olajipar – az iráni exportbevételek közel nyolcvan százalékát adva – továbbra is meghatározó szektor maradt. A strukturális reformok elmaradása mellett azonban az ágazat rekonstrukciójára sem került sor, amelyet még az iraki-iráni háború döntött romokba. Az olajár-bevételeket nem forgatták vissza a fejlesztésekbe, s az újrainvesztálás mind a mai napig hiányzik. A helyzet kezd kísértetiesen hasonlítani az 1970-es évekre, amikor az olajválság hatására felgyülemlő olaj-dollárokat a Pahlavi-rendszer korrupciója vitte el, egy fillért sem juttatva az egyszerű polgároknak. Az intézményes korrupció ma is jellemzője az iráni rendszernek, ahol a vallási alapítványok („bonyádok”) közel negyven százalékát adják az ország GDP-jének, de valójában, mint állam az államban működnek.

Irán a világ negyedik legnagyobb kőolaj-exportőre, de ironikus módon benzinbehozatalra (kb.40%) szorul. Mindez elsősorban a rossz tervezésnek és a tőkehiánynak köszönhető. Az olajszektor állapota éppen hogy csak meghaladja a forradalom előtti szintet, amelyben erősen szerepet játszanak a nyugati – döntően amerikai – szankciók is. Másodsorban az állami szerepvállalás és a növekvő fogyasztás okoz gondot. Miután az állam erősen dotálja az üzemanyag árát, az elmúlt években közel tíz százalékon állandósult a benzin-fogyasztás éves növekedése. Az állami támogatás pedig majd ötmilliárd dollárjába kerül a kormányzatnak évente.

Mindezekre válaszul fogalmazzák meg napjainkban, és fogalmazta meg maga a sah is, hogy a kőolaj túlságosan értékes nyersanyag ahhoz, hogy elpazarolják vagy elégessék. S valóban a Pahlavi-korszakhoz hasonlóan most is energia-politikai megfontolások állnak a háttérben. Azonban míg annak idején az iráni gazdaság fejlődési üteme indokolta a nukleáris kutatásokat, manapság az energiaellátás biztonsága játszik inkább szerepet. A nukleáris program lényegében egy kényszer szülte választás eredményének tekinthető, mivel a kőolaj- és földgáz-ipar teljes felújításánál lényegesen olcsóbb alternatívának tűnik a teljes nukleáris fűtőanyag-kör kiépítése, amelyhez ráadásul az országnak minden adottsága is megvan. Elég csak a Jázd körüli uránbányák magas érctartalmára gondolni. S persze ne felejtsük el azt sem, hogy Moszkva igen kedvező áron kínálja Iránnak a nukleáris együttműködést.

Teherán más, könnyebb, jobb alternatíva híján választotta tehát a nukleáris opciót. Az iráni atomprogramnak azonban további gazdasági vonatkozásai is vannak, amelyek mind ebbe az irányba terelik az iráni vezetést. Az atomprogram ugyanis megrendeléseivel felfuttatja a hazai iparágakat, legyen szó akár polgári vagy katonai irányultságú fejlesztésekről. Ennél is fontosabb azonban, hogy munkahelyeket teremt egy olyan országban, ahol az emberek közel húsz százaléka a létminimum alatt él, és ahol a munkanélküliség rátája hivatalosan eléri a 15 százalékot, a gyakorlatban azonban bőven e felett van. A megújuló energiák korában, illetve a teheráni levegőszennyezettséget (A széndioxid-kibocsátás az elmúlt negyed évszázadban majd 240 százalékkal nőtt: 33-ról 85 millió tonnára!) tekintve nincs is mit csodálkozni azon, hogy Irán atomenergiát szeretne. A kérdés csak az, hogy milyen áron, s hogy vajon megéri-e?

Az egymással szemben álló iráni frakciók komoly vitát folytatnak arról, hogy miként lehetne a legjobban érvényesíteni az ország nemzeti érdekeit. De vajon meddig lehet feszíteni a húrt, ahonnan már túlzottan drága lenne a nemzetközi közösséggel való szembeszegülés? A forradalmi vezetést lehet félelmetesnek tekinteni, de a döntés megszületésében kétségkívül szerepet játszanak majd a józan gazdasági megfontolások is. Irán üzlet-orientált elitje, vagy ha úgy tetszik a „bazár modern változata” továbbra is tudja és teszi a dolgát.