Iráni sajtókörkép

A VÉLEMÉNYNYILVÁNÍTÁS LEHETŐSÉGEI: A NYOMTATOTT SAJTÓ

A teheráni utcákat járva feltűnik, hogy szinte minden sarkon van egy újságárus. A bőséges kínálaton végigtekintve pedig az emberben felvetődik a kérdés, hogy akkor most vajon van-e egyáltalán állami cenzúra Iránban? A „vörös vonalak” kétségkívül továbbra is léteznek, azt azonban senki sem tudja megmondani, hogy hol húzódnak ezek a határok valójában.

Bizonyos nézetek és gondolatok kifejezése még mindig tilosnak számít az Iszlám Köztársaságban. A szigorú sajtótörvény tételesen fel is sorolja a tabu témákat. Így például tilos az iszlámmal ellentétes, illetve annak értékeit sértő cikkek és képek publikálása, továbbá a forradalom ideológiájának és legfőbb vezetőjének bírálata, valamint a társadalmi és etnikai feszültség gerjesztése. Napjainkban pedig különösen két területen jelentkezik az állami tiltás. Egyfelől a nukleáris ügyről, másfelől pedig az ország gazdasági helyzetéről nem ajánlatos ma cikket írni az iráni sajtóban.

Az említett sajtótörvény 1995-ös hatályba lépése óta közel 100 kiadványra (ebből 41 napilapra) sújtott le az illetékes ellenőrző bizottság, s miután minden egyes sajtókiadványt még mindig az Iszlám Kultúra és Irányelvek Minisztériumánál kell bejegyeztetni, a radikális hangok kiiktatása továbbra is biztosítva látszik. A síita iszlám azonban, ha máshol nem is, de a vallási hierarchián belül elfogadja, sőt bátorítja is az eltérő vélemények és érvelések megvitatását. Így a gondolat és vélemény szabadsága lényegében alapeleme a rendszernek. Ha azonban a molláknak lehetőségük van az önkifejezésre, akkor miért éppen a modern iráni társadalomtól vonják meg a világ „felfedezésének” lehetőségét?

Iránban, sok közel-keleti országgal ellentétben nincsen előzetes cenzúra, de ha valaki mégis túlságosan éles bírálatot fogalmaz meg a fennálló rendszerrel szemben, azt később előveszik, s a fejére koppintanak. A módszerek mindazonáltal sokat változtak. Amíg a reformista sajtót az ellenség „ötödik hadoszlopának” tekintő konzervatív vezetés korábban a politikai gyilkosságoktól sem riadt vissza (pl. a Szajed Hádzsarian elleni merényletkísérlet), addig napjainkban sokkalta finomabb eszközöket alkalmaz. Így például a kritikus hangokat nem a kiadói engedélyek megvonásával, vagy a liberális újságírók börtönbe zárásával próbálják meg felszámolni, hanem a választásokat megelőzően egyszerűen elfelejtik névjegyzékbe venni a rendszert bíráló személyeket.

A korlátozások ellenére az iráni nyomtatott sajtó mégis viszonylag szabadnak tekinthető, s számos politikai nézőpontot képvisel. A közel húsz országos szintű napilap között minden politikai erőnek megvan a saját sajtóorgánuma, amelyeknek már az elnevezése is igencsak beszédes. A legfőbb vezető irodája által működtetett lap, a Kayhan (Univerzum) a mindenkori hivatalos álláspontot képviseli a hazai és nemzetközi politikában. Ali Khamenei személyéhez külön kiadvány kötődik, a Jomhuri-ye Eslami (Iszlám Köztársaság), amely a hagyományos, Khomeini ajatollah által lefektetett ideológiát követi. A hivatalos iráni műsorszolgáltató (IRIB) által kiadott Jaam-e Jam (Jam Kupája) a konzervatív megközelítés ellenére a legnagyobb példányszámban (közel 450 ezer darabban) fogyó napilapnak számít. A pragmatista erők Shargh (Kelet) című lapja, amely a politikai centrumot igyekszik képviselni, félév elteltével ismételten kapható az újságárusoknál. A reformista kiadványok pedig szintén jelen vannak a standokon, amelyek közül a Mardom Salari (Demokrácia), az Etemaad (Remény) és az Aftab-e Yazd (Jázdi Napsütés) nevét érdemes megemlíteni. Fontos azonban szólni az angol nyelvű napilapokról is, amelyekből szám szerint három van: Tehran Times, Tehran Daily és Tehran News. Emellett az Iránban megjelenő magazinok és hetilapok szinte az élet minden területét lefedik, legyen szó hobbifotózásról, autóversenyzésről, vagy női praktikákról.

A reformista Khatemi megválasztását követően majd megduplázódott a sajtókiadványok száma, megközelítőleg 1200 újság és magazin került kiadásra a „teheráni tavasz” nyomán. Mindennek eredményeként pedig maga a lakosság is átpolitizálódott, méghozzá olyannyira, hogy reggelente kisebb tömegek gyűltek össze az újságárusok bodegái előtt a friss hírekre várakozva. Ahmadinedzsád hatalomra kerülése után azonban állandósult a politikai apátia, amely a nyomtatott sajtó olvasottságát is befolyásolta. S bár az irániak közül sokan még manapság sem restek napi két órát újságolvasással tölteni, az érdeklődés kétségkívül csökkent. (Nem véletlen, hogy napjainkban a sportlapok számítanak a legnépszerűbbnek, olyannyira hogy a nemzeti tizenegy fellépését követően másnap reggel közel kétmillió példány fogy el belőlük.) A sajtókiadványok lényegében kettős szorításba kerültek, miután egyfelől a vallási vezetés igyekszik gátat szabni a tájékoztatás szabadságának, másfelől pedig az olvasók gyakorolnak nyomást a nyitottabb információközlés érdekében. A nyomtatott sajtó gondjait emellett számos gazdasági természetű nehézség is fokozza, így például az, hogy kevés a hirdető, valamint a nyomtatáshoz szükséges papíranyag.

Az iráni sajtó már közel sem élvez akkora szabadságot, mint néhány esztendővel ezelőtt, a műholdas tévécsatornáknak és az internetes naplóknak (blogoknak) köszönhetően azonban mégis megvannak azok a kiskapuk, amelyeken keresztül kijátszhatóak a szigorú állami korlátozások, és amelyeken át lényegében megvalósulhat a véleménynyilvánítás szabadsága is.