Az iráni fegyveres erők

MEKKORA ÉS MIKÉNT MŰKÖDIK AZ IRÁNI HADIGÉPEZET?

Irán napról-napra egyre komolyabb katonai fejlesztéseket folytat, olykor pedig erőfitogtató tengeri hadgyakorlatokat tart a Perzsa-öbölben, vagy éppen a Kaszpi-tengeren. Ezeknek a hátterében az ország köré vont amerikai katonai gyűrűvel szembeni válaszlépés, a perzsa nacionalizmus és az iszlám univerzalizmus összefonódása és konkurálása, valamint a regionális hatalmiság elismertetésének igénye áll. De vajon hogyan is néz ki a helyzet valójában? Milyen erőt képvisel, és hogyan működik az iráni hadigépezet, illetve mekkora szerepet játszik a hadsereg a politikai folyamatok alakításában?

Az iráni biztonsági intézményrendszer rendkívül összetett és bonyolult, mint ahogyan maga az Iszlám Köztársaság is az. A politikai és gazdasági berendezkedéshez hasonlóan itt is megfigyelhető egyfajta kettősség. Nevezetesen, hogy a fegyveres erőknek két szárnya van: egyfelől a reguláris hadsereg, másfelől az Iszlám Forradalmi Gárda. A vallási vezetés ez utóbbit azért hozta létre a forradalom győzelmét követően, hogy a hadsereg korlátok közé szorítása mellett a belső stabilitás és hatalmának megőrzése érdekében saját fegyveres erővel is rendelkezzen. Irak 1980-as inváziója után a Forradalmi Gárda fokozatosan megerősödött, és fejlesztve szárazföldi, légi és tengeri erejét önálló hadsereggé vált. Ezáltal lényegében Iránban egy kettős felépítésű haderő jött létre, amelynek koordinálása rettentő nehéz feladatnak tűnik. Már csak azért is, mert a különböző haderőnemek mellett az eltérő katonai eszközök (pl. a légierő kötelékében F14 Tomcat-ek és MIG 29-esek egyaránt hadrendben állnak) összehangolása is lehetetlen vállalkozásnak tűnik.

A hatásköröket ugyan az alkotmány szabályozza, amely szerint a reguláris hadsereg felelős Irán határainak a megvédéséért, a Forradalmi Gárda pedig a rendszer fenntartásáért, a gyakorlatban azonban a feladatok szétválasztása nem ilyen világos. S míg a hagyományos hadsereg nagyobb létszámmal és fejlettebb fegyverzettel rendelkezik, valójában a Forradalmi Gárda sokkalta kiterjedtebb kapcsolatrendszerrel bír, s jelen van olyan intézményekben is, mint például a hírszerzési minisztérium, a rendőrség, valamint ellenőrzése alá tartoznak a tömegpusztító fegyverprogramok (pl. nukleáris kísérletek és ballisztikus rakétafejlesztések), illetve az olyan paramilitáris egységek is, mint a Bászídzs Milícia, vagy a Törvényt Végrehajtó Erők. A forradalmi elittel ápolt különleges kapcsolatnak köszönhetően pedig befolyást gyakorolhatnak a reguláris hadsereg magasabb rangú tisztjeinek szakmai fejlődésére és előmenetelére is. Nem is beszélve az átlagpolgárokról, akiknek a szabadságát éppen ezen intézmények korlátozzák.

Irán az iszlám világban azon kevés országok egyike, amelyben a biztonsági szektor a „polgári vezetés” (jelen esetben a vallási elit) ellenőrzése alatt áll. Ennek eredményeként a politikához hasonlóan itt is konzervatív túlsúly érvényesül, s lényegében a szálak a legfőbb vallási vezető, Ali Khamenei ajatollah kezében összpontosulnak. A vezető a fegyveres erők főparancsnoka, dönt háború és béke kérdésében, valamint rendelkezik a hadsereg mozgósításáról. Az összes katonai vezetőt ő nevezi ki, akik ezért feltétlen lojalitással tartoznak neki. A reformok lassúsága, valamint a növekvő társadalmi elégedetlenség miatt azonban megfigyelhetővé vált, hogy a fegyveres erők bizonyos elemei átpolitizálódtak. Tanúsítja ezt a Forradalmi Gárda huszonnégy parancsnokának Khatemi elnökhöz írt nyílt levele az 1999-es diákzavargások kapcsán, amelyben puccsot helyeztek kilátásba, ha a reformista elnök nem fogadja el követelésüket a tiltakozások erőszakos elfojtására. De bizonyítja ezt az is, hogy a 2004 februárjában tartott parlamenti választásokon – az Iszlám Köztársaság történetében először – több korábbi Gárda parancsnok is jelöltként indult, s került be a törvényhozásba (közel 90 fő). Az Iszlám Köztársaság természetéből adódóan azonban nem áll fenn annak a valószínűsége, hogy a biztonságpolitika kikerüljön a civil ellenőrzés alól, és teljesen függetlenné váljon a fő politikai szereplőktől, mint ahogyan például Törökországban vagy Pakisztánban történik. A fegyveres erők átpolitizálódása mindazonáltal komoly kérdéseket vet fel. Többek között azt, hogy egy esetleges társadalmi elégedetlenségi mozgalom esetén a hadsereg milyen magatartást tanúsítana a fennálló rendszert megdönteni igyekvő lakossággal szemben. Semleges maradna vagy beavatkozna?

A biztonsági intézményrendszer összetettsége és a döntéshozatal bonyolultsága mellett mindenképpen érdemes szót ejteni az iráni fegyveres erők tényleges állapotáról. A háborús tapasztalatoknak és a geopolitikai változásoknak a hatására Irán folyamatosan arra törekszik, hogy olyan erős és korszerű hadsereget hozzon létre, amely egyszerre biztosíthatja az ország védelmét és igazolhatja az Iszlám Köztársaság regionális hatalmi státuszát. S bár Irán kétségkívül modern fejlesztéseket hajt végre a hadiiparban (pl. éjjel-látó rendszereket, lézer detektorokat, és radarberendezéseket állítanak elő), s emellett komoly fegyvervásárlási üzleteket kötnek Oroszországgal (pl. föld-levegő rakéták és védelmi rendszerek megvételéről), a sorozatos modernizálási kísérletek ellenére azonban az iráni hadsereg az ország méretét és biztonsági problémáinak nagyságát szem előtt tartva még mindig gyengének tekinthető. Támadó és védelmi képességeiben nem következett be lényeges változás. A katonai képességek korlátozottsága pedig kérdésessé teszi azt, hogy vajon mennyiben érvényesülhet az elrettentés a gyakorlatban és vajon képes lenne-e Irán megvédeni magát egy esetleges amerikai katonai akcióval szemben?