AZ AMERIKAI-IRÁNI KAPCSOLATOK: A BIZALMATLANSÁG CSAPDÁJÁBAN
Washington
és Teherán, vagy ahogyan egymást címkézik, a „Nagy Sátán” és a
„Törvényen Kívüli”, lassan már 28 éve nem beszélnek hivatalosan
egymással. Ez év májusában ugyan sort kerítettek egy nagyköveti szintű
tárgyalásra, amelyen az iraki rendezés kérdéseiről egyeztettek. Az
amerikai-iráni kapcsolatrendszerre jellemző bizalmatlanságon azonban
ismételten nem sikerült túllépni. Sőt a vitatott iráni nukleáris program
miatt a fegyveres konfrontáció eshetősége sem zárható ki a
közeljövőben. A felek közötti viszony most legalább olyan fagyosnak
tűnik, mint annak idején 1979 novemberében, a teheráni túszdrámakor
volt.
Mi lehet vajon az oka ennek, a szűnni nem akaró szembenállásnak? Nos leginkább az, hogy az elmúlt ötven év során mindkét oldalon komoly sérelmek gyülemlettek fel, amelyek napjainkig jelen vannak a fejekben és meghatározzák a politikát is. Így iráni részről megbocsáthatatlan az, hogy az USA részt vett a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszedek kormányának megdöntésében, majd csak, hogy Irán a hidegháborús támaszpont-rendszerbe illeszkedjen, támogatta a sah önkényuralmi rendszerét. Amerikai oldalról elsősorban a teheráni követség elfoglalása és az ott dolgozó diplomaták 444 napos túszul ejtése okozott maradandó emlékeket, olyannyira, hogy a katonai vezérkarban még manapság is sokszor elhangzik: „Nem kell nekünk még egy Teherán!”
Mi lehet vajon az oka ennek, a szűnni nem akaró szembenállásnak? Nos leginkább az, hogy az elmúlt ötven év során mindkét oldalon komoly sérelmek gyülemlettek fel, amelyek napjainkig jelen vannak a fejekben és meghatározzák a politikát is. Így iráni részről megbocsáthatatlan az, hogy az USA részt vett a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszedek kormányának megdöntésében, majd csak, hogy Irán a hidegháborús támaszpont-rendszerbe illeszkedjen, támogatta a sah önkényuralmi rendszerét. Amerikai oldalról elsősorban a teheráni követség elfoglalása és az ott dolgozó diplomaták 444 napos túszul ejtése okozott maradandó emlékeket, olyannyira, hogy a katonai vezérkarban még manapság is sokszor elhangzik: „Nem kell nekünk még egy Teherán!”
A
sérelmek ellenére, a pragmatizmus, vagy még inkább a szükség hatására, a
felek között mégis sor került korlátozott együttműködésre. Így például
titkos fegyvereladásokra az iraki-iráni háború alatt, amely
„Irán-Kontra” ügy néven ívódott be a köztudatba. A törvénytelen ügylet
napvilágra kerülése mind az Iszlám Köztársaságban, mind az Egyesült
Államokban lejáratta a viszony normalizálására törekvő kísérleteket, s a
kapcsolatok további elhidegüléséhez vezetett. Enyhülést csak a
reformista Mohamed Khátami megválasztása hozott, aki az addigi
legnagyobb kihívást intézve a keményvonalas papsággal szemben,
párbeszédet kezdeményezett az Egyesült Államokkal. A kiegyezés
lehetősége azonban a Bush adminisztráció harcosságán, nevezetesen
Iránnak a „gonosz tengelyéhez” sorolásán, elúszni látszik.
Az Amerikai Egyesült Államok és az Iráni Iszlám Köztársaság kapcsolatrendszerét találóan, olyan hajókhoz lehetne hasonlítani, amelyek minden esetben az éjszaka közepén keresztezik egymás útvonalát, s minden érintkezés nélkül haladnak el egymás mellett. S valóban, amikor a teheráni vezetés keresi a kapcsolatok normalizálásának lehetőségét, akkor az USA csöndben marad, netán rossz válaszreakciót fogalmaz meg, amikor pedig az amerikai adminisztráció igyekszik párbeszédet kezdeményezni, akkor azt Teherán utasítja el élből. Nincs ez most sem másként. Az Egyesült Államok katonai gyűrűt vonva Irán köré diktálni szeretne, hogy megvalósíthassa az új Közel-Keletről szőtt álmát. Ezzel szemben az iráni vezetés, amely attól fél, hogy az amerikai fegyverek megdöntik a hatalmát, igyekszik erősnek és elszántnak mutatkozni. Hiszen tudják, az idő nekik dolgozik.
A labda így ismételten az Egyesült Államok térfelén van. De vajon lesz-e olyan amerikai „kormányos”, aki megfogadja az árbockosárban ülő tanácsát, s még időben vissza tudja fordítani az amerikai vitorlást. Vagy az örökös bizalmatlanság csapdájába esve tovább folytatódik a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” birkózása?
Az Amerikai Egyesült Államok és az Iráni Iszlám Köztársaság kapcsolatrendszerét találóan, olyan hajókhoz lehetne hasonlítani, amelyek minden esetben az éjszaka közepén keresztezik egymás útvonalát, s minden érintkezés nélkül haladnak el egymás mellett. S valóban, amikor a teheráni vezetés keresi a kapcsolatok normalizálásának lehetőségét, akkor az USA csöndben marad, netán rossz válaszreakciót fogalmaz meg, amikor pedig az amerikai adminisztráció igyekszik párbeszédet kezdeményezni, akkor azt Teherán utasítja el élből. Nincs ez most sem másként. Az Egyesült Államok katonai gyűrűt vonva Irán köré diktálni szeretne, hogy megvalósíthassa az új Közel-Keletről szőtt álmát. Ezzel szemben az iráni vezetés, amely attól fél, hogy az amerikai fegyverek megdöntik a hatalmát, igyekszik erősnek és elszántnak mutatkozni. Hiszen tudják, az idő nekik dolgozik.
A labda így ismételten az Egyesült Államok térfelén van. De vajon lesz-e olyan amerikai „kormányos”, aki megfogadja az árbockosárban ülő tanácsát, s még időben vissza tudja fordítani az amerikai vitorlást. Vagy az örökös bizalmatlanság csapdájába esve tovább folytatódik a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” birkózása?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése