Múltbéli gyökerek: Perzsia

AZ IRÁNI IDENTITÁS ŐSI TERMÉSZETÉRŐL

Iránnak számtalan arculata van, amelyeket az országban járva úton-útfélen tapasztalhatunk is. Így elsődlegesen a vendégszeretet, amellyel fogadnak minket, bármerre is járunk az országban. A segítség automatikusan érkezik, ha elakadunk a teheráni forgatagban, vagy ha éppen hűsítőre szomjazunk az iszfaháni bazárban. A türkiz és barackvirág színű kupolák, illetve a díszes minaretek országszerte igazolják, hogy egy muszlim államban járunk. A falakról visszaköszönő propagandaképek pedig még mindig a forradalmi ideológiát sulykolják – hozzáteszem, kevés sikerrel.

Az iráni identitás természete mindazonáltal mélyebben gyökeredzik, nevezetesen az ősi perzsa múltban, amely paradox módon a mai napig erősen jelen van a mindennapokban. Az iszlám világgal ellentétben, Iránban például nem a Rámádán utolsó napja számít a legnagyobb ünnepnek, hanem a tradicionális perzsa újév tavasszal, amikor közel két hétre megáll az élet az Iszlám Köztársaságban. A kulturális paradoxonok sorába illik az is, hogy a nemzeti légitársaság emblémáján Homa, a perzsa mitológiában az utazók védőszentjének számító madár alakja díszeleg.

Amennyiben az iráni identitást meghatározó történelmi gyökereket kívánjuk szemügyre venni, úgy három momentumra kell koncentrálnunk. Először is a perzsa birodalom megszületésére Nagy Kürosz uralkodása alatt (i.e. 550), majd a síita államszervezet megalapítására Abbász sah idejében (XVI. század), s végül a „perzsa reneszánszra”, amikor is Háfiz, az iráni költészet atyja, versein keresztül megteremtette a perzsa nyelv birodalmát (XIV. század). Ezen eseményeknek a nyomon követéséhez érdemes felkeresni az ókori Perzsia központjának számító Perszepoliszt, valamint Abbász sah regnálásának iszfaháni színhelyét, illetve Háfiz sírját Sírázban.

Az első perzsa birodalom központja Pasargadae volt, ahol a birodalomalapító Nagy Kürosz sírhelye is található. Az ókori Perzsia ékszerdoboza azonban minden kétséget kizáróan maga Perszepolisz, amely a későbbiekben, I. Dareiosz uralkodása alatt vált a perzsa birodalom székhelyévé. Az ókori világ csodájaként számon tartott épületegyüttest a római kolosszeummal, a gízai piramisokkal, illetve az angkori palotákkal szokták együttesen emlegetni. A perzsák rendkívülisége, egyedisége a kívülről érkező szellemi értékek iránti nyitottságukban rejlett, és Perszepolisz e tulajdonság tökéletes megtestesítője volt. A nagyváros felépítésében számtalan mester és művész segédkezett a birodalom minden tájáról, amelynek eredménye egyedülálló stíluskeveredés lett, amely megfigyelhető az épületekben és a díszítésekben egyaránt. A monumentális lépcsősorok, a tökéletes domborművek, a mérhetetlenül hosszan sorakozó oszlopok, valamint az impozáns kapubejáratok mind-mind ámulatba ejtik a látogatókat, s büszkeséggel töltik el magukat az irániakat is.

Abbász sah az iszlám térhódítása utáni Perzsia legkarizmatikusabb és legsikeresebb uralkodójának bizonyult. Megerősítette az ország síita identitását, és azt szorosan összekapcsolta az ősi perzsa királyságfogalommal. A kétféle gondolat összeházasítása hatásosnak bizonyult, mivel tökéletesen illett az irániak gondolkozásmódjához, és csaknem ezer év után először nemzeti identitástudatot adott nekik. Irán lényegében a maga képére formálta az iszlámot, úgy hogy közben megőrizte egyedi perzsa örökségét is. Abbász uralkodása alatt az ország igazi nemzetté vált. Virágzásnak indult a művészet és a tudomány, ekkoriban épültek Irán talán legnagyszerűbb építményei, köztük számtalan ékes mecsettel és a világ második legnagyobb terének számító Imám térrel. Iszfahán mind a mai napig magán őrzi a perzsa kultúra fenséges kéznyomait. A főtéren elidőzve pedig még mindig szemmel látható a sah azon törekvése, amely a spirituális és evilági hatalom harmóniájának megteremtésére és az emberek közösségi tudatának erősítésére irányult a síitizmus által.

Háfiz az irániak számára ugyanolyan fontos, mint az angolok számára Shakespeare, vagy mint számunkra Petőfi. Költészete mélyen megérinti az olvasói lelkeket. Az irániak szemében rendkívüli humanizmusa teszi különlegessé, és az a képessége, hogy éleslátóan, őszintén tudott egyetemes igazságokra bukkanni egy-egy jelentéktelennek tűnő, hétköznapi mozzanatban. Szinte az élet minden területére tudnak mondani egy Háfiz idézetet, sőt sokan az ő írásaiból merítenek útmutatást („jövendölés Háfizből”). Sírázban található nyughelyét pedig ezrek keresik fel lelki vigasztalásért, vagy egyszerűen csak az emléke előtti tisztelgés végett. Mindenesetre a sírt körülölelő kert, és épületek, valamint a belső udvarban berendezett teázó, ahol rózsasziromból készített fagylaltot ehetünk, és vízipipából pöfékelhetünk, sok mindent elárul az irániak életfilozófiájáról. Ha a klasszikus perzsa nyelv már a múlt homályába veszett is, Háfiz tizennegyedik századi munkássága még mindig jelen van, mint ahogyan az általa képviselt pozitív életszemlélet is. Bár bort manapság már nemigen lehet inni, szerelmes versei azonban örökérvényűnek tűnnek.

Az országot járva nincs kételyem afelől, hogy Háfiz, Kürosz és Abbász továbbra is meghatározzák az irániak gondolkodását mind önmagukról, mind pedig a világról. Az viszont szinte megválaszolhatatlan kérdés számomra, hogy napjainkban az Iszlám Köztársaság miért nem alkalmazza külső és belső viszonylatban a küroszi és abbászi toleranciát?