Irak & Irán

VÉRENGZÉS A SÍITÁK KÖRÉBEN IRAKBAN & VÁRAKOZÁS A REJTŐZKÖDŐ IMÁM ELJÖVETELÉRE IRÁNBAN

Az elmúlt napokban síiták ezrei sereglettek az iraki Kerbalába, hogy megünnepeljék a „rejtőzködő imám” születésnapját. Az ünnepi ceremóniát azonban fegyveres összecsapások zavarták meg, amelyekben eddig már több mint ötvenen vesztették életüket. A polgárháborús iraki helyzetet látva megszoktuk, hogy vallási ünnepeken egymásnak esik az iszlám két domináns irányzata. De most mintha másról lenne szó, mint a síiták és szunniták szűnni nem akaró konfliktusáról. Talán a libanoni, de még inkább a palesztin eseményekhez hasonlóan, Irakban is kezdetét veszi valamifajta hatalmi harc a síiták körében?

ÖSSZECSAPÁSOK A KERBALAI ÜTKÖZETTŐL NAPJAINKIG

A Szaddám rendszer megdöntését követően kibontakozó polgárháborús helyzet kétségkívül egy újabb véres felvonása az Irak területén élő síiták és szunniták majd 1400 éves hadakozásának. Az iszlám vallás egyházszakadására egyébként éppen itt, Kerbalában került sor, amikor a síiták vezetője, Husszein imám vereséget szenvedett a szunnita hadaktól. (Az imám halálára emlékezve rendezik meg a síiták minden évben az asúra ünnepét.) A hitszakadásra azért került sor, mert a szemben álló felek nem értettek egyet abban, hogy Mohamed próféta halála után ki vezesse a muzulmánok közösségét. Erről ugyanis Allah hírnöke elfeledkezett még életében állást foglalni.

Amíg a síiták csakis Mohamed vejének, Alinak a vér szerinti leszármazottait fogadták el vezetőként (imamátus rendszere), addig a szunniták a hagyományokra alapozva a közösség legidősebb, illetve legbölcsebb tagját választották meg erre a pozícióra (kalifátus rendszere). S bár a síiták és a szunniták egyaránt osztják az iszlám alapelveit, a két felekezet teljesen eltérő irányba fejlődött az évszázadok során, amelynek eredménye a társadalmi szokásokban és a politikáról alkotott képekben még napjainkban is egyaránt megnyilvánul. A teológiai ellentét pedig továbbra is feloldhatatlannak látszik, mivel mindkettő magát tekinti az iszlám egyedüli, törvényes követőjének.

SÍITÁK ÉS SZUNNITÁK HARCA, AVAGY BELSŐ VITA A SÍITA KÖZÖSSÉGBEN

Az iraki polgárháború kétségkívül vallási törésvonalak mentén kezd formálódni, a vérengzésekben azonban a vallási megosztottság mellett szerepet játszanak a történelmi sérelmek is. A Szaddám rendszer bukását követően öntudatra ébredő síita közösség igyekszik számon kérni az előző rendszer hibáit és visszaéléseit, valamint biztosítani a súlyának megfelelő politikai szerepet az újonnan formálódó iraki köztársaságban. Mindezzel párhuzamosan vívják küzdelmüket az északi kurdok is, akik szívük szerint egy önálló államban gondolkodnának, valamint a szunnita arabok, akik pedig egykori befolyásukból igyekeznek még valamicskét megtartani.

A mostani összecsapást boncolgatva pedig mindenképpen látható, hogy többről van itt szó, mint egy síita-szunnita vallásháborúról. A kerbalai incidensben lényegében az egymással rivalizáló síita mozgalmak konfrontálódtak egymással, nevezetesen a Muktada asz-Szadr vezette Mahdi Serege és az Iraki Legfelsőbb Iszlám Tanácshoz kötődő Badr Szervezet. Ez a két mozgalom alkotja az iraki síita közösség két meghatározó erejét. Viszonyuk azonban korántsem barátságos. A háttérben számtalan sérelem húzódik, no meg személyi és ideológiai rivalizálás is. Konfrontációjuk nem most kezdődött, az ellentét azonban tovább fokozódhat a tartományi választások közeledtével.

SÍITA IRÁNYZATOK ÉS A REJTŐZKÖDŐ IMÁM

A síiták közössége rendkívül differenciált, számtalan irányzatra és áramlatra tagolódik. Így például különböznek abban, hogy hány imámot – az emberiség vezetésére isteni rendeltetésénél fogva (kijelölt) alkalmas vezetőt – fogadnak el. Ennek alapján a következő főbb irányzatokról beszélhetünk: az „ötösök” (zeiditák), a „hetesek” (iszmáiliták), valamint a leginkább elterjedt „tizenkettesek” (imámiták). Utóbbi az évszázadok folyamán Perzsiában fejlődött ki a legerőteljesebben, mivel az mindig is az arab kalifátus ellenzékének számított. S bár államvallásként továbbra is csak Iránban van jelen, a közel-keleti síita közösségek nagy része mégis a „tizenkettes imamátus” követője.

Szerintük Alit fiain és unokáin át még tizenegy jogos imám követte, a tizenkettedik azonban nyolcéves korában egy Kerbala közeli barlangból eltűnt. (Egyesek szerint politikai gyilkosság áldozata lett.) Ő Mahdi, akit a síiták messiásként tisztelnek, s akit visszavárnak, hogy igazságot, egyenlőséget és békét tegyen a világban. Születésnapja nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb vallási ünnepnek számít a síiták körében. A jövendölés szerint ő akkor fog visszatérni, amikor az iszlám közösség a legnagyobb veszélyben van, megjelenését követően pedig az apokaliptikus csatában diadalmaskodik majd a gonosz felett, amelynek legyőzése után megvalósítja a tökéletes kormányzást és spiritualitást.

Ez a rejtőzködő imám „gondolata”, amely ugyan némiképpen eltér a különböző irányzatokban, de központi eleme valamennyi síita vallási világképnek. (A síitizmus mélyen messianisztikus vallás, s mint ilyen, rokon vonásokat mutat a kereszténységgel.)

MAHDIZMUS AZ IRÁNI ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN

Iránban, az 1979-es forradalmat követően egészen Mahmúd Ahmadinedzsád hatalomra kerüléséig, a rejtőzködő imám eljövetelébe vetett hit, a mahdizmus (mahdaviat) csak vallási doktrína és tradíció volt, s nem politikai megnyilatkozás. Ruhollah Khomeini iszlám kormányzásról alkotott elméletének központi gondolata éppen az volt, hogy vessenek véget a tizenkettedik imám eljövetele utáni időtlen várakozásnak, s helyette a jelenre koncentrálva, a gyakorlatban érvényesítsék az iszlám jogtudós uralmának elméletét. Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy a forradalmi éveket követően sokan úgy vélekedtek, hogy éppen Khomeini ajatollah személyében tért vissza az elrejtőzött imám.

Ő maga azonban nem nyilatkozott erről egyetlen egyszer sem. Nem úgy, mint a jelenlegi elnök, aki úton-útfélen messianisztikus történeteket költ maga köré, többek között azt állítva, hogy kapcsolatban áll a mindenhatóval, valamint biztosan előre megmondva, hogy a Mahdi az elkövetkező két évben visszatér. Ez utóbbira a hagyományok szerint egyébként senki sem képes. Ahmadinedzsád elnök úr azonban már konkrét lépéseket is tett a rejtőzködő imám visszatérésének meggyorsítására. A vallási központnak számító Kum városában lévő Dzsamkaran Mecset renoválására több mint tízmillió dollárt fordítottak, amely a hiedelmek szerint a Mahdi eljövetelének színhelye – de a konzervatív vallási vezetés ez idáig nem tulajdonított jelentőséget neki.

AHMADINEZSÁD BEFOLYÁSÁNAK KORLÁTOZOTTSÁGA

Ahmadinedzsád elnöksége óta minden kétséget kizáróan számos korábban elfelejtett, vagy éppen tudatosan negligált hagyomány éledt újra. Sőt a messianisztikus küldetéstudat olyan területeken is megjelent, mint az ország külpolitikája, ahol a korábbi évekhez képest sokkalta élesebb retorikával találkozhatunk. Ehhez elég csupán az elnök Izrael-ellenes beszédeire, vagy a Holokausztot megkérdőjelező állításaira gondolni. A nyugati médiában és vezetői fejekben pedig eztán nem meglepő, hogy a nukleáris fegyverek előállításán szorgoskodó Iszlám Köztársaságot egy fenyegető veszélyként értelmezik.

A rejtőzködő imám eljövetelének felgyorsításán tevékenykedő Ahmadinedzsádnak komoly pártfogói vannak az iráni rendszerben, így a konzervatív körökben is radikálisnak számító Meszbáh-Jázdi ajatollah, akinek veresége azonban az elmúlt évi Szakértők Gyűlése választáson, már jelezte az elnök támogatottságának csökkenését. S valóban, a gazdasági nehézségek és a politikai kiábrándultság miatt elképesztő csalódottság fogalmazódik meg a társadalomban. A vallási vezetés tagjainak nagy része pedig ódzkodik a messianisztikus doktrína átpolitizálásától, mivel úgy gondolja, hogy az a közösség spirituális meggyengüléséhez vezetne.

Mindazonáltal a Mahdi eljövetelébe vetett hit, a minden oldalról szorongatott Ahmadinedzsádnak egy újabb szalmaszálat jelenthet, a külső fenyegetettség érzetének folyamatos fenntartása mellett. Így megpróbálhatja vallási síkon is elterelni a közvélemény figyelmét a mindennapi megpróbáltatásokról, kérdéses azonban, hogy az egyszerű irániak is így gondolják majd?

ÖSSZEFÜGGÉSEK, MESSIANISZTIKUS TÖREKVÉSEK

Vajon lehetséges-e hogy a messianisztikus nézetek és törekvések elterjedjenek más területeken is? Irakban már tapasztalhattuk annak jelét, hogy a mahdizmus megjelenőben van, amikor a legutóbbi asúra ünnepen Nedzsefben csatározások robbantak ki a különböző síita milíciák és a biztonsági erők között. Ekkor hallatott magáról ugyanis az Ahmed bin al-Hasszan által vezetett „Mennyország Katonái” nevű csoportosulás, amely az iráni elnökhöz hasonlóan hisz rejtőzködő imám közelgő eljövetelében. Napjainkban mindez azért lehet érdekes, mert az iraki síiták körében kibontakozó hatalmi harcban létrejöhetnek autonóm csoportok, amelyek nemcsak fogékonyak lesznek az ideológiára, hanem a gyakorlatban is hajlandóak lesznek alkalmazni azt.

Drogkérdés Iránban

KOMOLY PROBLÉMA, DE BÍZTATÓ KEZDEMÉNYEZÉSEK…

A különböző kábítószerek élvezete, legyen szó ópiumról vagy hasisról, mindig is komoly problémát jelentett Iránban. Az 1979-es forradalmat követően a vallási vezetés igyekezett is mindent megtenni annak érdekében, hogy felszámolja, vagy legalábbis eltitkolja ezt a „nyugati devianciát”. A drogkérdés azonban szűnni nem akaró fenyegetésként jelentkezik mind a mai napig. Az ország hetvenmilliós népességének körülbelül 5 százaléka (több mint hárommillió fő) drogfüggő. Az elmúlt években az ópium helyét pedig átvette az abból finomított heroin, s megjelentek a különböző szintetikus anyagok is. Közel kétszázezren vannak már az intravénás drogfogyasztók.

Mindez nem meglepő egy olyan országban, amely több mint 900 kilométeren keresztül közvetlenül határos Afganisztánnal, a világ első számú ópiumtermelőjével. Nem is beszélve arról, hogy az afgán kábítószer legrövidebb útja az európai piacokra éppen Iránon keresztül vezet. (Az elmúlt esztendőben az afgán ópiumtermés 53 százaléka az Iszlám Köztársaságon keresztül jutott el Európába.) S bár az iráni hatóságok komoly erőfeszítéseket tesznek a csempészek lefülelésére, többek között ellenőrző pontokat hoztak létre Kerman, Koraszan, Szisztán és Beludzsisztán tartományokban, a kábítószer-kereskedelemnek szinte lehetetlen gátat szabni a hegyes és sivatagos vidékeken, ahol ráadásul az általános szegénység miatt a drogüzlet igencsak kifizetődőnek is számít. Az állami korrupciónak köszönhetően pedig az sem ritka, hogy a lefoglalt szállítmányok ismételten a kábítószerpiacon kötnek ki. Így a hivatalos szervek az impozáns adatok ellenére, csak közel 15 százalékát foglalják le a valóságos kábítószer mennyiségnek, a maradékból aztán bőven jut a hazai szükségletek kielégítésére is. (A szállítmányok 40 százaléka az országban marad, míg a többi 60 Irakban, Törökországban és a Kaukázusban, lényegében Európában köt ki. )

A 2007-es hivatalos drogjelentés szerint a világon Iránban nőtt leginkább a kábítószer-használók száma, amelyet az iráni egészségügyi források is igazolni látszanak, állításuk szerint ugyanis évi 90 ezerrel nő a fogyasztók száma az országban. Mindez egyfelől valóban Afganisztán közelségének köszönhető, mivel így elképesztően olcsón lehet hozzájutni a tiltott szerekhez, az egyre népszerűbb heroinnak grammja például „csak” öt dollár körül van. Másfelől azonban a kábítószerek élvezetének elterjedése mögött az ország társadalmi problémáit és gazdasági nehézségeit kell látnunk. A lakosság közel kétharmada 25 év alatti, akiknek a munkaerőpiacra való beléptetése szinte lehetetlen feladatnak tűnik. Ehhez a rendszernek évente majd egymillió munkahelyet kellene teremtenie, amire nincsen valós esély. Csalódottságukban ezért a munkanélküli fiatalok közül sokan a drogokhoz nyúlnak. (Egy kormányzati felmérés szerint az irániak 80 százaléka gondolja úgy, hogy a munkanélküliség és kábítószerezés között közvetlen összefüggés van.) S akkor még nem is ejtettünk szót arról, hogy a szórakozási lehetőségek korlátozottsága mennyiben járul hozzá a drogfogyasztás elterjedéséhez. Míg a módosabbak megtehetik, hogy alkoholt igyanak, addig a szegényebbeknek csak a drog marad. (Iránban az embernek könnyebb a droghoz menekülnie, mint jól leinnia magát!)

A társadalmi devianciákat ugyan a lakosság továbbra is mély apátiával szemléli, a teheráni kormányzat azonban egyre eltökéltebbnek tűnik a probléma kezelésében. A kezdeti habozást követően az iráni vezetés felismerte a kábítószer-kérdés veszélyességét, s ma már kiterjedt drogmegelőzési programot folytat odahaza. A több mint 50 állami rehabilitációs központban, illetve a sok száz magánvállalkozásként működő – sok esetben központi támogatásban is részesülő – ambulancián évente tízezreket kezelnek. A teheráni Persepolis Fájdalomcsillapító Klinikákon például naponta közel 500 függőt látnak el. A leszokás és a normális életbe való visszakerülés megkönnyítésére egyes helyeken metadon-kúrát is ajánlanak. S a „sikerrel” teljesítőknek nemritkán állást is biztosítanak az intézmény keretein belül. Sok helyütt pedig tűcsere-programokba kezdetek a fertőzések elkerülése végett, hiszen az intravénás kábítószer-használathoz párosulva Iránban is megjelent az AIDS problémája. (A fecskendőt használók közül ma már minden negyedik személy HIV vírussal fertőzött.)

A kábítószer elleni háborúra fordított dollármilliók (850 millió éves szinten) és emberi veszteségek (3600 fő az 1979 és 2006 közötti időszakban) mindazonáltal kevésnek bizonyulnak, s külső támogatás nélkül Irán aligha lenne képes megbirkózni a drogfogyasztás jelentette problémával, ahogyan a legfőbb ügyész fogalmazott: „Az Afganisztánból kiinduló kábítószer áradat a külső támogatás fokozása nélkül nagyobb károkat okozhat az országban, mint a szökőár Délkelet-Ázsiában.” Európának pedig legalább ennyire szüksége van az Iszlám Köztársaságra, ugyanis az iráni védvonal elestét követően már sokkalta nehezebb dolga lenne a drogcsempészek feltartóztatásában és kézre kerítésében. Az iráni nukleáris válság árnyékában a drogkérdés újabb bizonyíték arra, hogy a mindennapi problémák kezelésében igenis lehetséges a szembenálló felek közötti együttműködés.

Gyorshír: Felelősségre vonások Irakban

AZ IRAKI LEGFELSŐBB BÍRÓSÁG MEGKEZDTE A SÍITA FELKELÉS ÜGYÉNEK TÁRGYALÁSÁT

A mai nap folyamán Bagdadban kezdetét vette az 1991-es dél-iraki síita felkelés leverésében szerepet játszó baathista vezetőknek (szám szerint tizenötnek) a bírósági pere. A vádlottak padján ül többek között Szaddám Huszein unokatestvére, Ali Haszan al-Madzsid, ismertebb nevén „vegyész Ali”, aki a kurd falvak elleni vegyi-fegyver támadások elrendelőjeként kapta ezt a nevet. A Dudzsail-ügyet és az Anfal-hadműveletet követően, a mostani már a harmadik esetnek számít, hogy az előző rendszer vezetőit a múltban elkövetett rémtetteikért vonják felelőségre.

Az első öbölháborút követően felkelések bontakoztak ki a síiták által lakott dél-iraki területeken. Azt követően ugyanis, hogy a szövetségesek kiverték az iraki erőket Kuvaitból, sokan úgy gondolták, hogy a rendszer biztonsági apparátusa kellőképpen sérülékeny ahhoz, hogy a hosszas kormányzati elnyomásért és a két értelmetlenül megvívott háborúért elégtételt vegyenek a Szaddám-féle rendszeren. A tiltakozások kezdetben spontán szerveződtek, majd futótűzként terjedtek el a dél-iraki városokban, így például Hillában és Bászrában, valamint az olyan vallási szenthelyeken is, mint Kerbala és Nedzsef. Miután azonban nem rendelkeztek olyan szervezett erővel, mint az északi kurdok, ráadásul sem Washington, sem Teherán nem volt érdekelt az ország szétforgácsolódásában, így az Iraki Köztársasági Gárda könnyedén véget vethetett a síiták lázongásának, meggyilkolva közben több tízezer ártatlan embert. Azt követően pedig tovább folytathatta a véres leszámolást, mint ahogyan azt a rendszer megdöntését követően feltárt tömegsírok is bizonyították (közel százezren vesztették életüket).

Az ügyész az iraki nép ellen elkövetett „legcsúfabb humanitárius bűnnek” nevezte a biztonsági erők 1991-es mészárlását. A bűnösök minden kétséget kizáróan elnyerik majd büntetésüket, a kérdés csak az, hogy a főkolomposok elítélését követően meddig tart még az ellenségeskedés, s hogy vajon a mostanihoz hasonló bírósági tárgyalások véget vethetnek-e egyáltalán a történelmi sérelmeknek Irakban?

Irán Irakban

MEKKORA BEFOLYÁSA VAN AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGNAK IRAKBAN?

A washingtoni vezetés a napokban vette fel a külföldi terrorista csoportokat tartalmazó listájára az Iráni Forradalmi Gárda Csapatokat, az indoklás szerint azért, mert ez a fegyveres szerveződés olyan terrorista csoportokat támogat katonai kiképzéssel, eszközökkel és pénzzel, mint amilyen a libanoni Hezbollah vagy a palesztin Hamasz, továbbá azért, mert ez az iráni alakulat áll az iraki síita milíciák felfegyverzése és a polgárháborús feszültségek szítása mögött. S bár a Forradalmi Gárda kétségkívül számos erőszakos akciót követett már el, Irakban játszott szerepe azonban korántsem akkora, mint azt sokan gondolják. Hasonlóképpen pedig a teheráni vezetés lehetőségei is igencsak korlátozottak a szomszédos arab országban. Mennyire van tehát akkor jelen Irán az iraki konfliktusban?

Mivel az ország közvetlen szomszédságában jelentkező válságról van szó, amely adott esetben magára az Iszlám Köztársaságra is átterjedhet, ráadásul az iraki síitákat történelmileg is szoros szálak fűzik Teheránhoz, nincsen semmi meglepő abban, hogy az iráni vezetés igyekszik jelen lenni, és befolyását érvényesíteni az újonnan formálódó Irakban. Irán érdekeltsége Irak stabilitásában és az ott élő síita közösség politikai sikerességében nyilvánvaló, s már csak ezért is elképzelhetetlen, hogy az iráni vezetés a bagdadi kormányzat ellen cselekedjék. Ehelyett igyekszik felsorakozni a mérsékelt politikai erők mögött, s ironikus módon a hazaival szemben a demokratikus intézményrendszert támogatva biztosítani Irak területi integritását, s egyben decentralizáltságából eredő gyengeségét. Az iraki demokrácia sikerében paradox módon az Egyesült Államok és Irán egyaránt érdekelt.

A politikai pártok pénzügyi támogatásával és a síita milíciák fegyverrel történő ellátásával Teherán mindenképpen befolyásos intézményrendszert épített ki, a nyugati híresztelésekkel ellentétben azonban korántsem játszik felforgató tevékenységet a szomszédos Irakban. A washingtoni vezetés közszemlére tette ugyan az Irakban talált, Iránból származó fegyverek gyűjteményét, de a hivatalos iráni érintettségre utaló konkrét bizonyítékok mind a mai napig nem kerültek elő. (A közel tízezer letartóztatott gyanúsított között pedig nincsen egyetlen egy iráni állampolgár sem.) Az iraki felkelők többsége valamely szunnita csoportból származik, vagy éppenséggel külföldről érkezik harcolni az amerikai megszállókkal szemben, akikre az iráni vezetésnek cseppnyi ráhatása sincsen, mint ahogyan vannak radikális iraki síiták is, akik nem hallgatnak Ali Szisztani ajatollah békéltető szavaira (pl. a radikális síita hitszónok Muktada asz-Szadr és hívei).

Mindazonáltal elképzelhető hogy iráni fegyverek kerültek illetéktelen kezekbe Irakban. A hosszú iraki-iráni határ remek lehetőséget kínál a fegyvercsempészethez, amely akár az érintett kormányzatok tudta nélkül is végbemehet. Az iráni hatalmi rendszer igencsak monolitikus, a vállalkozó szellemű katonatisztek és bűnözői csoportok mégis megtalálják a kiskapukat üzérkedéseik sikerességéhez. Nem is beszélve arról, hogy a régió fegyverkereskedelmében mekkora jelentősége van a feketepiacnak. Az pediglen különösen groteszk érvelés, hogy az az ország, amelyet bonyolult tömegpusztító fegyverek előállításával vádoltak, majd ezen okból szálltak meg, nem képes előállítani az útszéli merényletekhez szükséges robbanószerkezeteket, s ahhoz a technológiát Iránból kell importálnia. A Szaddám rendszer megdöntését követően kibontakozó káoszban pedig a lázadók bőven ejthettek hadizsákmányt, és gazdag készleteket halmozhattak fel. Így aztán az iraki zűrzavarban legalább annyira nem meglepő az iráni fegyverszállítmányok felbukkanása, mint az iraki rendfenntartó erőknek szánt amerikai fegyverkészletek eltűnése sem.

S ha az iráni vezetés az iraki erőszak gázlángját nem is tudja elzárni, de felcsavarni mindenképpen képes lehet, amely a feszült amerikai-iráni viszonyrendszert figyelembe véve komoly ütőkártyát adhat az iráni teokrácia kezébe. Az iraki befolyás latba vetése ugyanis komoly tárgyalási potenciált jelenthet Teheránnak az iráni nukleáris programot övező kritikus helyzetben. Annak eshetősége, hogy az Iszlám Köztársaság iraki kapcsolatait felhasználja a koalíciós erőkkel szemben, jelen esetben talán nagyobb elrettentő erőt képvisel, mint maga a nukleáris fegyverkezés. A Libanonban már megszerzett tapasztalatok pedig minden bizonnyal hasznosak lehetnek Irakban is, ahol a társadalom vallásilag szintén töredezett, s ahol a nagyszámú síita közösség történelmileg ugyanúgy kirekesztődött a hatalomból, mint a cédrusok országában.

Irán és Irak szövevényes kapcsolatrendszere

VAJON AZ IDEOLÓGIAI SZEMBENÁLLÁST KÖVETŐEN LESZ-E SZOROS SZÖVETSÉG?

Núri al-Maliki, iraki miniszterelnök egy éven belül immáron másodszor látogatott el a szomszédos Iránba, ahol újabb egyeztetésekre került sor a felek között az iraki biztonsági helyzetről, illetve annak lehetséges megoldásairól. (Az iraki küldöttséget olyannyira szívélyesen fogadták Teheránban, hogy az egyik állami rádióban még arab stílusú hastánc zenét is játszottak a tiszteletükre.) Szaddám Huszein diktatúrájának megdöntését követően ugyan még bizonytalannak látszik az „új Irak” jövője, Bagdad és Teherán kapcsolatrendszere azonban minden kétséget kizáróan új irányt vett, s majd két évtizeddel a háborús fegyverszünetet követően lehetségesnek tűnik a valóságos megbékélés a felek között.

Irak és Irán kapcsolata csöppet sem tekinthető hétköznapinak, hiszen az rendkívül szövevényes és komplikált. Egyesek úgy érvelnek, hogy a két ország természetes ellensége egymásnak, s ezért nem várható érdemi javulás a viszonyukban. Ezt látszik alátámasztani hosszú háborúskodásuk és a Perzsa-öbölért folytatott rivalizálásuk is. A Szaddám rendszer utáni berendezkedésben döntő szerepet játszó síita közösség mindazonáltal úgy tűnik, hogy az Iszlám Köztársaság szövetségesévé igyekszik tenni az újonnan formálódó Irakot. De vajon melyik forgatókönyv érvényesülhet a jövőben? Az iraki-iráni kapcsolatrendszerben bekövetkező változások helyes megítéléséhez a kritikus történelmi fordulópontokat kell szemügyre vennünk.

Az ellentétek mindig jellemezték Teherán és Bagdad viszonyát, legyen szó területi vitákról vagy regionális ambíciókról. A konfliktusokat azonban a monarchikus berendezkedésben sikeresen lehetett kezelni, miután azok mellőztek mindenfajta ideológiai szembenállást. Emellett összekötötte őket az is, hogy ugyanazon ellenséggel küzdöttek, nevezetesen a radikális köztársasági mozgalmakkal, amelyek a nyugat-barát királyságok felszámolására tettek kísérletet. Az iraki monarchia megdöntése (1958-ban) aztán véget vetett a szívélyes kapcsolatoknak. Majd egy csapásra megváltozott minden, amikor egy évtizeddel később Bagdad csatlakozott a radikális arabizmus követőihez: Irakban a Baath párt került hatalomra (1968-ban). Az iraki vezetés ezt követően már nemcsak az iráni kormányzat legitimitását kérdőjelezte meg, hanem területi követelésekkel is fellépet a sah rendszerével szemben. A konfliktus eszkalálódását azonban ekkor még megakadályozta az algíri szerződés megkötése (1975-ben).

Az 1979-es esztendő mindkét országban meghatározó évnek számított: Irakban Szaddám Huszein, Iránban pedig Ruhollah Khomeini került hatalomra. Velük együtt két, egymástól gyökeresen különböző ideológia diadalmaskodott: egyfelől a szekuláris nacionalizmus, másfelől pedig az iszlám fundamentalizmus. Egymásnak feszülésükre nem kellett sokat várni, hiszen a területi vitákat, a regionális hatalmi ambíciókat, s más történelmi ellentmondásokat már nem lehetett az adott keretek között békésen rendezni. Így aztán 1980 szeptemberében kirobbant a közel nyolc esztendőig (1980-1988) tartó iraki-iráni háború, amely majd egymillió áldozatot követelve napjainkig a Közel-Kelet legvéresebb összecsapásának számít, s továbbra is meghatározza az iraki, illetve az iráni politikát és mindennapokat. Iránban a mártírok temetője és vértanúk szökőkútja, valamint a falakra festett propagandafestmények, Irakban pedig a győzelem kezeinek emlékműve és határon felállított – vádlón Irán felé mutató – tábornokok szobrai emlékeztetnek a véres konfliktusra.

Szaddám Huszein diktatórikus rendszerének megdöntése (2003-ban) minden kétséget kizáróan új fejezetet nyitott Irak és Irán történelmében. Megdőlt ugyanis a szunnita kisebbség uralma, amely utat nyitott a síiták politikai felemelkedésének és egyben Irán növekvő regionális hatalmiságának is. (Nem beszélve arról, hogy az Iszlám Köztársasággal határos területeken már most is élénk (30-40%) kereskedelem folyik.) S bár Teherán szoros szálakkal kötődik valamennyi síita szerveződéshez, a kurd vezetéssel pedig szintén jó kapcsolatokat ápol, befolyása mégsem korlátlan, mint ahogyan azt az amerikai kormányzat gondolja. Az iraki síiták minden kétséget kizáróan elfogadják a Teherán által nyújtott segítséget, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy automatikusan le is másolják az iráni mintát. Ahogyan fogalmaznak: sem síita, sem iszlám kormányzatot nem akarnak. Ironikus módon pedig maga a teheráni vezetés sem érdekelt ebben, mivel jobban megfelel neki egy széttöredezett és gyenge Irak, amely sem katonailag, sem ideológiailag nem jelenthet már fenyegetést a forradalmi rendszerre nézve.

Az iraki-iráni viszonyt továbbra is számos probléma terheli, így többek között még mindig nem került sor hivatalos békekötésre vagy a hadifoglyok végeleges cseréjére, a két fél kapcsolatrendszerében az ellenségesség mégis elillanni látszik. Az ideologikus szembenállást követően Bagdad és Teherán viszonyát napjainkban realitások határozzák meg. Az ideológia pedig első ízben már nem törésként jelentkezik a felek viszonyában, hanem mint a Perzsa-öböl biztonságát garantáló együttműködési törekvésként. Hiba lenne tehát, ha azt mondanánk, hogy Irak és Irán örökös ellenfeleknek ítéltettek. Kapcsolatuk igenis többről szól, mint kibékíthetetlen antagonizmusok sorozatáról.

AMERIKAI-IRÁNI PARADOXON

A Közel-Kelet történetének újabb paradoxonja, hogy az iraki rendezés körüli vitában a térség két ellenséges hatalma – az Amerikai Egyesült Államok és az Iráni Iszlám Köztársaság – ugyanazon az oldalon találja magát. Eltérő okokból ugyan, de mind Washington, mind Teherán a „demokratikus pluralizmust” tekinti a lehetséges legjobb megoldásnak Irak problémáira. Az amerikai kormányzat messianisztikus küldetésének tartja a képviseleti forma elterjesztését az arab világban, amely alapjában véve abból a megfontolásból ered, hogy a „demokráciák nem háborúznak egymással”. Az iráni vezetés pedig azért támogatja a képviseleti berendezkedést, mert ez által biztosítva látja az iraki síiták politikai dominanciáját, valamint az ország töredezettségének és gyengeségének fennmaradását egy föderatív szerkezetben. Mindezen okokból tehát az USA és Irán számára egyaránt szükséges a demokrácia sikere Irakban.

Iráni etnikai mozaik

SZŐNYEGEK ÉS NÉPEK SOKFÉLESÉGE

A teheráni nagy bazárban, vagy az iszfaháni piac utcácskáiban, és szerte az országban számtalan szőnyegárussal találkozhat az ember. A fővárosban pedig külön múzeuma is van az iráni életmódhoz oly szorosan kötődő szőtteseknek, amelyeknek a története egészen az ókori Perzsiáig nyúlik vissza. A számtalan féle és fajta szőnyeg pedig nem csupán az iráni művészet gazdagságát mutatja, hanem az ország etnikai sokféleségét is.

A hatalmas teheráni bazárban sétálva biztosan elidőzünk valamelyik szőnyegárus üzletében, ha csak másért nem, a szívélyes invitálásért és a felkínált teáért már érdemes betérni. Iszfahánban pedig azon se lepődjünk meg, ha valaki magyarul hív be minket egy kis nézelődésre. Az üzletekben aztán számos szőnyeg közül választhatunk. Találhatunk kicsit és nagyot, finomat és durvát, régit és újat, egyszerűt vagy éppenséggel komplikáltat. Az egymáson sorakozó szőnyegek színükben és mintájukban egyaránt különböznek, ezáltal alkotva különleges kollázst a piac forgatagában.

Minden egyes szőnyeg különbözik a másiktól, s mértanilag egyik sem tökéletes, hiszen a muszlimok szerint arra csak Allah lehet képes. A szőttesek mindazonáltal hűen tükrözik készítőik származását. Így a nyugat-iráni lúrok sötétkék szőnyegein piros, barack, és szürke színű elnyújtott, hatalmas hópelyheket láthatunk. A szintén nyugat-iráni bakhtiariak óriási stilizált virágokat és hajladozó ágakat ábrázolnak a szőnyegeiken. Ezzel szemben az északi kurdok a vöröset a feketével, illetve az egészen mély sötétkékkel kombinálják precíz geometriai mintákban. Az ország délkeleti régiójában élő beludzsok pedig a kietlen sivatagos vidék színeit, a homokszínt és a barnát használják a szövéshez. S akkor még nem beszéltünk a bijari halvány virágokról, a naini kék bársonyról és bézsről, a tabrizi mély színekről, valamint a bonyolult iszfaháni mintákról, s a számtalan szövési módról, illetve felhasznált anyagról.

A százféle szőnyeg valójában magát Iránt ábrázolja, mivel a perzsaszőnyegek szerteágazó motívumaihoz hasonlóan maga az ország is rendkívül összetett – nyelvileg, etnikailag és vallásilag egyaránt. A változatosság jellemző alapeleme Iránnak. Területileg és politikailag az ország legalább annyira birodalom, mint amennyire nemzet. Irán sokfélesége lényegében földrajzi elhelyezkedésének köszönhető. A terület már az ókorban is egyfajta kapocsként funkcionált Kelet és Nyugat között, a későbbiekben pedig számtalanszor esett áldozatul idegen (arab, mongol, török) hódításoknak, így az évszázadok során egy etnikailag rendkívül színes társadalom alakult ki. Az asszimilálódás folyamata ugyan mindvégig napirenden volt, a kisebbségek azonban rendre menedéket találtak az iráni sivatagokban és hegyekben, ezáltal biztosítva saját nyelvük, vallásuk és életmódjuk megőrzését és továbbvitelét, még a legviszontagságosabb időszakokban is. A történelmi és jelenlegi konfliktusokban a földrajzi központ és a peremvidékek, a síita iszlám és a kisebbségi vallások, valamint a fárszit és a törzsi nyelveket beszélők közötti szembenállás mind-mind szerepet játszik.

A perzsák, akik úgymond „eredeti” irániaknak számítanak, fársziul beszélnek és a síita iszlám követői, a lakosságnak (70 millió fő) csak közel 50 százalékát teszik ki napjainkban. Hivatalosan a perzsa nyelv és kultúra érvényesül, valójában azonban számos csoport beszéli a saját nyelvét és rendelkezik egyedi kultúrával az Iszlám Köztársaságon belül. Például a 12 millió főt számláló azeriek inkább törökül beszélnek, mint perzsául, a 6 milliós lélekszámú kurd kisebbség pedig nacionalizmusáról vált híressé. Az állami autoritást feszegetik a nagy, történelmi nomád törzsek is, amelyeknek életformáját ez idáig még senkinek sem sikerült megváltoztatni. Közel négyszáz ilyen törzs van, amelyek nem ritkán további altörzsekre oszlanak. A délkelet-iráni beludzsok majd egy millióan, a Zagrosz hegység lábánál élő lúrok közel 700 ezren, a bakhtiariak pedig szintén egy millióan vannak, s alapvetően osztják a perzsa gyökereket. Ezzel szemben a Kaszpi-tenger partján élő türkmének (1.2 millió fő) az iszlám szunnita ágához tartoznak és a török nyelv egyik dialektusát beszélik, mint ahogyan a közép-iráni qashqaiok is, akik azonban mellőznek mindenféle vallásosságot.

Az iráni emberi mozaik részeként meg kell említeni még az Irakkal határos déli területeken élő félmillió arabot is, akik az országban egyedüliként beszélik a szent Korán eredeti nyelvét. Az etnikai és nyelvi sokszínűség hátterében pedig, ha halványan is, de vallási törésvonalak húzódnak. A Zoroaszter-hívők, a keresztények, a zsidók, a szunniták és a Bahai-hit követői mind részesei az iráni nemzetnek, még ha el is törpülnek a síita iszlám dominanciája (közel 90 százalék) mellett. A Zoroasztrianizmus az iszlám előtti Irán hivatalos vallása volt, s még napjainkban is meghatározó erővel bír (például Jázd környékén). A keresztény közösségek (keleti ortodoxok, protestánsok és örmény katolikusok) egyben etnikai kisebbségnek is tekinthetők, mivel külön történelemmel, nyelvvel, irodalommal és zenével rendelkeznek. Az Iránban élő zsidóság pedig a legnagyobbnak számít a Közel-Keleten, s ironikus módon talán a legjobban integrálódott az iszlám-alapú iráni társadalomba és kultúrába. A Bahai-hit követőire azonban még mindig úgy tekintenek, mint eretnekekre, akik a legnagyobb üldöztetést voltak kénytelenek elszenvedni az iráni kisebbségek körében.

A nyelvek, etnikumok és vallások változatos keverékéből paradox módon egy erőteljes iráni identitás-tudat született meg, amelyet a kurdok kivételével valamennyi iráni népcsoport elfogad. A perzsák, az azeriek és a bakhtiariak, illetve a muszlimok, a keresztények és a Zoroaszter-hívők mind büszkék különleges iráni múltjukra, a társadalom sajátos felépítésére, a művészi alkotások kifejezésmódjára, az élet értelmét kutató kérdések megválaszolására, valamint a világról alkotott egyéni nézőpontjaikra, amelyek együttesen olyan iráni nacionalizmust eredményeztek, amely semmibe veszi a közös nyelv és vallás szükségességét, vagy legalábbis a faji homogenitáson alapuló nézeteket.

Iszlám köztársaság vs. Izrael állam

IRÁN ÉS IZRAEL KAPCSOLATA: VALÓSÁGOS GYŰLÖLKÖDÉS VAGY RETORIKAI HADVISELÉS?

Mahmúd Ahmadinedzsád iráni elnök holokausztot tagadó kijelentéseit és az Iszlám Köztársaság Izraellel szemben megfogalmazott éles retorikáját, illetve az Iránt nukleáris engedetlensége miatt katonai csapással fenyegető és az iráni elnököt Hitlerhez hasonlító tel-avivi nyilatkozatokat szemlélve sokaknak úgy tűnhet, hogy kevés olyan ország van ma a világon, amely oly mértékben tekint gyűlölettel és megvetéssel a másikra, mint ahogyan azt Irán és Izrael teszi egymással. A valóság azonban jóval bonyolultabb és árnyaltabb annál, mint ahogyan az elsőre látszik. Ahhoz, hogy a hétköznapinak csöppet sem nevezhető, sajátságos iráni-izraeli viszonyrendszert megértsük, egyfelől a történelmi eseményeket és a politikai folyamatokat, másfelől pedig az Iránban élő zsidó kisebbség helyzetének alakulását kell szemügyre venni.

Irán és Izrael története igencsak különleges, amennyiben szoros politikai szövetségeket és titkos stratégiai paktumokat, valamint éles retorikai kijelentéseket és ellenséges megnyilvánulásokat egyaránt tartalmazott. A zsidóság és a perzsák közötti kapcsolat azonban jóval messzebbre nyúlik vissza, mint az a majd ötven év, amely a zsidó állam megalakulása óta eltelt. A mai Irán területén élő zsidók, akik számarányukat tekintve (25-40 ezer fő) a legnagyobb közel-keleti zsidó kisebbséget jelentik, még az asszírokkal folytatott háborúik eredményeként kényszerültek távozásra az ígéret földjéről, s telepedtek le az ókori Perzsia területén, s élték életüket többé-kevésbé zavartalanul majd 2500 évig. (Bibliai terminológiával élve őket tekintik a „tíz elveszett zsidó törzs” egyikének.) Nagy Kürosz rendelete, melynek értelmében a babiloni fogságban lévő zsidók hazatérhettek saját földjükre, kétségkívül egy megcáfolhatatlan dimenziót nyitott Irán külső megítélésében, az arab hódítás eredményeként beköszöntő iszlám korszak azonban magával hozta a zsidósággal – valamint a többi vallási kisebbséggel – szembeni igazságtalan bánásmódot.

A vallásszabadságnak végül a síita iszlámot államvallássá tevő Szafavida-dinasztia vetett véget, amelynek regnálását (1501-1722) az emberi jogok érvényesülését figyelembe véve a legborzalmasabb periódusnak tekintik. Az alkotmányos forradalom (1905-1911) eredményeként ugyan nem szűntek meg a zsidósággal szembeni diszkriminációs gyakorlatok, de alapjában véve jelentősen javult a vallási kisebbségek helyzete. Az első világháborút követően hatalomra kerülő Pahlavi-dinasztia szakítani igyekezett az iszlámmal, s helyette az ókori perzsa tradíciókra kívánt támaszkodni. Mindez megmutatkozott az országban élő zsidósággal szembeni kedvezőbb bánásmódban és az újonnan megalakult Izrael állammal folytatott politikában is. Irán egyike volt azoknak az országoknak, amelyek elsőként ismerték el a zsidó állam megalakulását. Az iszlám világot tekintve pedig egyedüliként úgy döntött, hogy nem utasítja ki zsidó állampolgárait. Ezzel a perzsa ország lényegében Izrael legszorosabb muszlim szövetségese lett, ami több tekintetben is megmutatkozott. Így például, amikor az 1973-as arab-izraeli háború során az iszlám országok olaj-bojkottot hirdettek, Irán távol maradt a felhívástól és olajszállítmányokkal segítette Izraelt. Mindez nem volt meglepő annak a tudatában, hogy a Perzsa-öböl menti ország Mohamed Reza Pahlavi sah irányításával a bipoláris korszakban egyértelműen az Egyesült Államok mellett sorakozott fel.

Az 1979-es forradalmat követően ezért az sem volt meglepő, hogy a „Nagy Sátán” szigorú elutasítása mellett az újonnan létrejött Iszlám Köztársaság élesen elhatárolódott az Egyesült Államok elsőszámú térségbeli szövetségesétől, a „Kisebbik Sátánnak” tekintett Izraeltől is. Az Iráni Iszlám Köztársaság politikája egyik lényeges alkotóelemeként az Izraellel szembeni ellenségességet tette a magáévá Khomeini ajatollah uralma alatt. (Az iráni politikának ugyanilyen fontos eleme volt az Amerika-ellenesség és az iszlám forradalmiság is.) Irán Izraelt elpusztítandó ellenségnek tekinti, és olyan országnak, amely szent iszlám területek felett szerzett ellenőrzést és elnyomja a palesztinokat. Ezen felül Izraelt annak az Egyesült Államoknak az előőrseként fogja fel, amelynek célja az iszlám, az iszlám köztársaság megsemmisítése. Így az Izraellel való konfliktus központi és stratégiai pontja lett a Khomeini vezette Irán politikai és vallási terveinek. Irán a forradalom győzelmét követően azonnal bezáratta az izraeli diplomáciai képviseletet Teheránban, továbbá minden kapcsolatát megszakította a zsidó állammal, emellett pedig szabályos diplomáciai kapcsolatot létesített a Palesztin Felszabadítási Szervezettel. A „ma Irán, holnap Palesztina” jelszó jegyében az Iszlám Köztársaság lényegében a cionista rezsimmel szembeni harc frontországává vált. A forradalommal megszületett új külpolitika jegyében Irán támogatta az olyan függetlenségért küzdő palesztin szervezeteket, mint az Iszlám Ellenállási Mozgalom (Hamasz) és a Palesztin Iszlám Dzsihád, amelyeket Teherán saját értékelése szerint szabadságharcos csoportoknak tekintett.

Az Iszlám Köztársaság területén élő zsidó kisebbségnek – a többi vallási kisebbséghez hasonlóan – 1979 után komoly elnyomással kellett szembenéznie. Khomeini ajatollah ugyan a zsidó kisebbség tagjaira úgy tekintett, mint irániakra, az újonnan elfogadott alkotmány elismerte és tolerálta a „könyv vallásait” – az iszlám, a keresztény, a zsidó és a zoroaszter vallásokat – és biztosította a hívők számára a szabad vallásgyakorlást, az új politikai rendszer pedig képviseletet is biztosított a parlamentben a bevett vallási kisebbségeknek – az asszír és örmény keresztényeknek, a zsidóknak, valamint a zoroaszter hívőknek. A zsidó lakosság mind a mai napig egy képviselőt delegálhat az iráni törvényhozás 290 fős alsó házába, amely konkrét befolyást ugyan nem biztosít a vallási kisebbségnek, mindazonáltal szimbolikus jelentőséggel bír. A vallásszabadság azonban inkább csak papíron létezett. Az iszlám szigorú értelmezésén és az iszlám törvénykezésen alapuló új rendszerben a zsidó kisebbségnek, akárcsak a többi vallási csoportosulásnak, komoly elnyomással kellett szembenéznie. Nem voltak ritkák a koncepciós perek és a hatalmi visszaélések sem. Ezért nem meglepő az, hogy éppen az 1979-es forradalom eredményeként került sor a legnagyobb kivándorlásra Dareiosz ókori uralkodása óta, amikor 30 ezer zsidó térhetett vissza Jeruzsálembe. Útnak indulásuk azonban ezúttal nem volt olyan örömteljes, mint majd 2500 éve.

Az ellenséges viszony mindazonáltal nem jelentette azt, hogy Teherán és Tel-Aviv valóban megszakította volna minden kapcsolatát. Khomeini ajatollah irányítása alatt az erőteljes Izrael-ellenes retorika ellenére is sor került bizonyos titkos együttműködésekre. Így például az iraki-iráni háború alatt Irán titokban Izraeltől vásárolt fegyvereket közvetítőkön keresztül. A hivatalos politika azonban mit sem változott az évek során, a zsidó államot továbbra is ellenségként, az Egyesült Államok „kinyújtott karjaként” szemlélték. A Rafszandzsáni-Khamenei vezetés ebben a kérdésben mellőzött minden pragmatizmust, s kizárólag azokat az ideológiai iránymutatásokat követte, amelyeket még maga Khomeini ajatollah fogalmazott meg. Az Iszlám Köztársaság fokozta a szubverziós tevékenységét a zsidó állammal szemben. Az 1990-es évek elején Teherán nem csupán támogatta az Izrael elleni akciókat, hanem az iráni titkosszolgálat emberei révén már közvetlenül részt is vett az izraeli érdekeltségek ellen irányuló terrorista akciókban. Mindez azt jelentette, hogy Irán külpolitikájában az ajatollah halálát követően is központi elem maradt az Izrael-ellenesség. Nem történt lényeges változás az iráni zsidóság helyzetét illetően sem. A vallásszabadságot ugyan egyre kevésbé korlátozták az országban, a zsidó lakosokat azonban még mindig érték negatív megkülönböztető lépések, így például nehezebben jutottak útlevélhez mint síita vallású honfitársaik. A diszkriminatív lépések azonban sokkalta jobban érintették a szunnita lakosságot, s még inkább a bahai hit követőit.

A pragmatista kormányzat alatt megkezdődő mérséklődés és reformfolyamat új lendületet kapott a reformista Mohamed Khátami köztársasági elnökké választásával, mindez pedig – ha csekély mértékben is, de – változást eredményezett Irán és Izrael viszonyában és az iráni zsidóság helyzetében. Ugyan maga a reformista elnök is a bevett forradalmi terminológiát („cionista rezsim”) használta minden egyes esetben, amikor Izrael államról beszélt, a hazai zsidó vallási kisebbség esetében azonban már sokkalta haladóbb szellemiségű nyilatkozatokat tett. Így többek között biztonságot és védelmet ígért nekik, valamint a vallási szabadságjogok gyakorlásának biztosítását. S valóban történtek sikeres lépések ebben a tekintetben. Lehetőség nyílt a héber nyelvű oktatásra, biztosították számukra a vallási szokások gyakorlásának lehetőségét, valamint esetükben szabadabban értelmezték az erkölcsi előírásokat. De nem szűnt meg minden megkülönböztető intézkedés. A zsidóság tagjai továbbra sem tölthetnek be bizonyos kormányzati és államigazgatási pozíciókat. A reformerek és konzervatívok közötti hatalmi harcnak eredményeként pedig nem maradnak el a koncepciós perek sem. A mérséklődés azonban ebben a tekintetben is megfigyelhető. A konzervatívok ellenőrzése alatt álló igazságszolgáltatás 1999 márciusában kémkedés vádjával 13 iráni zsidót ítélt börtönbüntetésre. A néhány éves szabadságvesztés azonban igencsak enyhe ítéletnek számított, különösen, ha a hazaárulási ügyek büntetési gyakorlatát vesszük figyelembe. Mindent összevetve az iráni zsidóság továbbra is kénytelen bizonyos problémákkal szembenézni, helyzetük azonban sokat javul az elmúlt évekéhez képest. A zsidó kisebbség az 1979-es forradalmat követően ugyan jelentősen megfogyatkozott, több tekintetben azonban megerősödött.

A Khátami elnök által tolmácsolt reformista álláspont nem csupán az ország zsidó kisebbségének helyzetét illetően hozott némi változást, hanem némi mérséklődést eredményezett a hivatalos iráni politikában is. Az a kijelentés, mely szerint, ha nem is fogadják el a pillanatnyi arab-izraeli békefolyamatot, mégsem kísérlik meg annak megakadályozását, elmozdulást sejtetett a „két-állam” koncepció elfogadása felé. Ezt támasztották alá azok a lépések is, amelyek a békefolyamatot ellenző palesztin szervezetek támogatására szolgáló pénzügyi források befagyasztására irányultak. A mérséklet és pragmatizmus jeleként Irán saját béketervvel is előhozakodott. Sőt ebbe az irányba engedett következtetni az is, hogy II. János Pál pápa temetésén az iráni elnök és izraeli kollégája, Móse Kacav kezet ráztak és rövid beszélgetést folytattak – először került sor ilyen jellegű „diplomáciai kapcsolatfelvételre” a két fél között az iszlám forradalom óta. Mindennek hátterében pedig ott áll az iráni közvélemény, amely már egyre élesebben bírálja a Khomeini ajatollah által lefektetett Izraellel kapcsolatos irányelveket, valamint a kormányzat túlzottan aktív részvételét a palesztin kérdés rendezésében. „Az iráni vezetésnek több figyelmet kellene fordítania saját népének helyzetére ahelyett, hogy ennyi időt, energiát és pénzügyi forrást áldozna a bonyolult palesztin kérdésre, amiben mi nem vagyunk résztvevő felek.” – hangzik az általános iráni vélemény. Ám mivel az iráni politikai felépítménynek köszönhetően a konzervatív vallási vezetés birtokolja a hatalmat, a Khomeini ajatollah által megfogalmazott Izrael-elleneségtől még az általános külpolitikai mérséklődés és a társadalmi kritika ellenére sem tért el az ország.

Bizonyítja ezt a jelenlegi köztársasági elnök, Mahmúd Ahmadinedzsád éles Izrael-ellenes retorikája is, amelyben tagadja a holokausztot és Izrael elpusztítására hív fel. A különböző vallási alapítványok pedig továbbra is támogatják az Izrael-ellenes küzdelmet folytató palesztin csoportokat. A kemény hangnem azonban inkább a jelen helyzetnek köszönhető, mintsem a forradalmi ideológia tömeges támogatottságának. Irán egy amerikai katonai gyűrűbe szorulva, egy országa ellen irányuló lehetséges katonai támadás szellemében keresi a legjobb megoldást, amellyel biztonságát és rendszerének fennmaradását biztosíthatja. Mindeközben nukleáris kísérleteivel elszántságát, katonai fejlesztéseivel és hadgyakorlataival pedig védelmi képességeit kívánja deklarálni. Az éles Izrael-ellenes retorikának pedig szintén megvan a maga szerepe ebben az iráni stratégiában. Egyfelől hozzájárul ahhoz, hogy Irán a jelen helyzetben az iszlám világ vezetőjeként tetszelegjen, hogy felpolírozza saját magának, mint a régió iszlám vezetőjének az elhivatottságát, továbbá ahhoz is, hogy támogató szövetségeseket szerezzen magának egy esetleges katonai konfliktus esetére. Másfelől a zsidó állammal szembeni kemény retorika – azáltal, hogy a washingtoni politika „achilles sarkát” célozza meg – lehetőséget nyújt Irán számára, hogy nyomást gyakoroljon az Egyesült Államokra. Az Izrael-ellenesség már nem a forradalmi elhivatottságot jelképezi, hanem egyfajta eszközt jelent Teherán számára, amellyel valójában az Egyesült Államok felé igyekszik kommunikálni.

Az Iszlám Köztársaság és Izrael állam kapcsolatában csupán retorikai hadviselésről van szó, semmint konkrét konfliktusról. A keményvonalas papság „az iszlám földbe plántált rákos daganatnak” nevezi a zsidó államot, azonban a kemény retorika ellenére Irán a valóságban egyetlen egyszer sem indított vagy viselt ellene háborút közvetlenül. Szaddám Huszein Irakjával ellentétben Irán egyetlen egyszer sem lőtt ki rakétákat izraeli területekre. Az viszont kétségtelen tény, hogy Teherán közvetve – terrorista csoportok révén – valóban támadott izraeli célpontokat. Azonban jelen esetben – mint a történelem során oly sokszor – nem másról van szó, mint értelmezésbeli különbségről. Nevezetesen arról a szállóigévé vált mondásról, amely szerint „aki az egyik oldalon terrorista, az a másik oldalon szabadságharcos”. Irán valóban támogat bizonyos szervezeteket, amelyeket azonban az izraeli megszállás ellen harcoló csoportoknak tekint. A saját területén élő zsidó kisebbség azonban mindezek ellenére sincsen jobban elnyomva, mint az ország többi vallási vagy etnikai kisebbsége. Sőt egyes esetekben az olyan komoly történelmi jelentőséggel bíró vallási irányzatok, mint például a Szaszanida-dinasztia alatt központi szerepet játszó zoroaszter vallás követői sokkal keményebb elnyomásnak vannak kitéve, mint a zsidó vallás képviselői. Bár kétségtelen tény, hogy az iráni-izraeli viszonyrendszer számtalan gyűlölködő megnyilvánulást tartalmaz, valójában azonban a két fél között nincsen valóságos stratégiai konfliktus. Egy retorikai háború zajlik, amelyet a sajátos keleties nyelvezetnek megfelelően szükségeltetik értelmezni.

Vajon megismétlődhet a történelem?

LEHETSÉGES-E EGY ÚJABB RENDSZERVÁLTÁS IRÁNBAN?

Khomeini ajatollah anno egy tanácsadójának inflációval kapcsolatos aggodalmaira válaszul mondotta, hogy „az iszlám forradalom nem a dinnye árának meghatározásáért folyt”, mostanság azonban éppen a gazdaság alakulása határozhatja meg a forradalom jövőjét. Mahmúd Ahmadinedzsád politikai csillaga kétségkívül leáldozóban van, miután képtelen a beígért gazdasági jólétet biztosítani az őt megválasztó irániak millióinak. De vajon a társadalmi elégedetlenség és csalódottság eredményezhet-e bármiféle változást az Iszlám Köztársaság fennálló rendszerében?

NÖVEKVŐ KRITIKA AZ ELNÖKKEL SZEMBEN

2005 júniusában Mahmúd Ahmadinedzsád meglepő győzelmet aratott a szavazatok 62 százalékának megszerzésével az iráni elnökválasztás második fordulójában. Sokan a pragmatistaként számon tartott Hásemi Rafszandzsánit tekintették a biztos befutónak. A gármszári patkolókovács gyermeke azonban populista kampányában magát a nép barátjaként, illetve az elesettek megsegítőjeként tűntetve fel, a kőolajból származó bevételek igazságosabb elosztását ígérte az ország szegényebb rétegeinek, no meg persze a korrupció felszámolását és a gazdasági jólét megteremtését. Így azon irániak, akik még nem ábrándultak ki teljesen a politikából, érthető módon rá adták a voksukat.

Két évvel megválasztását követően azonban a felmerülő gazdasági nehézségek miatt most erősen meginogni látszik Ahmadinedzsád társadalmi támogatottsága. A kiábrándultság és csalódottság úton-útfélen tapasztalható, járjon az ember városban vagy vidéken, utazzon taxiban vagy vonaton, beszélgessen az utca emberével vagy egy egyetemi professzorral. Mondandóját mindenki úgy kezdi, hogy „nincsen munka, s ezért a megélhetés rettentő nehezen megy errefelé”. Az elnök kritizálása szinte mindennapi jelenséggé – vagy ha úgy tetszik szórakozássá – vált Iránban. Az iráni értelmiség még mindig azon ércelődik, hogy a közlekedési mérnöki diplomával rendelkező Ahmadinedzsád polgármestersége alatt a teheráni forgalmi káosz csöppet sem javult. Sőt! Mindez pedig az elnök hozzá nem értését igazolja. Sokan egyszerűen csak a nevével viccelődnek, Ahmadinedzsád helyett Ahmaghinezsádnak hívják, ami az eredetivel („Ahmad utóda”) ellentétben annyit tesz, hogy a „bolond leszármazottja”.

Az elnököt azonban nem csupán az elégedetlen társadalmi csoportok, a radikális diákszervezetek, valamint a liberális papság és a reformista értelmiség támadja, hanem a politikai stabilitást és gazdasági növekedést veszélyeztetve érezvén a kormányzati körökben és magán a konzervatív vezetésen belül is élesedik a kritika Ahmadinedzsád elnökségével szemben. Támogatottságának csökkenése már a 2006-os Szakértők Gyűlése választáson megfigyelhetővé vált, ahol a szellemi pártfogója, Meszbáh-Jázdi ajatollah vezette radikális konzervatív erők komoly vereséget szenvedtek a Rafszandzsáni féle mérsékeltekkel szemben. A legfőbb vallási vezető megválasztásáért felelős 86 tagú testületbe – majd 60 százalékos részvételi arány mellett – közel 65 helyen az ex-elnökkel szimpatizáló pragmatisták kerületek be. Ahmadinedzsád befolyása emellett a Forradalmi Gárdán belül is szűkülni látszik, amelyhez pedig még személyes szálak is kötik. Mindezek fényében nem csupán az újraválasztása válhat kérdésessé, hanem a legitimitása is megkérdőjeleződhet az iráni elnöknek.

AHMADINEZSÁD „ACHILLES SARKA”: A GAZDASÁG

Mahmúd Ahmadinedzsád elnökségének minden kétséget kizáróan az iráni gazdaság gondjai vethetnek véget. Nevezetesen pont azon problémák megoldatlanságai, amelyeknek orvoslására megkapta az elnöki megbízatását – vagy ha úgy tetszik az iráni társadalom felhatalmazását. A magas kőolajárnak köszönhetően befolyó összegekből az ország szegényebb rétegei továbbra sem részesülnek, sőt a napjainkban bevezetett benzin-fogyasztást korlátozó intézkedések csak még jobban ellehetetlenítik a társadalom ezen népes szegmensét. (A szegénységi küszöb alatt élők aránya hivatalosan 15 százalék körüli, a gyakorlatban azonban inkább közelebb van a 40 százalékhoz.)

A benzin-fejadag rendszer bevezetése mindenképpen érzékeny kérdésnek számít egy olyan kőolajban gazdag országban, mint Irán, ahol az emberek az olcsó üzemanyagot magától értetődő alanyi jogként fogják fel, és ahol a tömegközlekedés nem áll feltétlenül a helyzet magaslatán, s ezért mindenki saját autóval közlekedik. Az áremelkedések pedig közvetlenül kihatnak a mindennapokra is, s görgetik tovább az amúgy sem alacsony inflációs spirált, amely jelenleg 13 százalék körül van. A kvóta-rendszer bevezetése mindazonáltal olyan nélkülözhetetlen gazdasági lépésnek számít, amelyet már egy évtizede tervezgetnek az iráni döntéshozók. Ez idáig azonban egyik kormányzat sem merte meglépni.

Talán gazdasági szükségszerűségek (a teheráni vezetés tavaly közel ötmilliárd dollárt költött a benzin állami támogatására), talán stratégiai-biztonsági megfontolások (a benzin-ellátás akadályoztatása esetén 48 órán belül összeomolhat az iráni gazdaság), vagy egyszerűen csak a környezettudatos közlekedés megteremtésének igénye (közel 77 millió liter üzemanyagot fogyasztanak, illetve folyatnak el a közutakon naponta) áll a háttérben. A „benzin-mizéria” mindazonáltal hűen tükrözi azokat a problémákat, amelyek az iráni gazdaságra oly jellemzőek: a világ kőolajtartalékainak közel tíz százalékát birtokló Irán az olajszektor silány állapota, az új fejlesztések hiánya, a külföldi befektetések elmaradása, valamint a gigantikus méreteket öltő hazai fogyasztás és elképesztő pazarlás miatt benzin-behozatalra (40%) szorul.

A benzin körül kialakult helyzet azonban csak a jéghegy csúcsa, az iráni gazdaságnak emellett számos egyéb nehézséggel is szembe kell néznie. A hatalmas nyersanyag kincs és a képzett fiatalság minden kétséget kizáróan komoly lehetőségeket rejt magában, amelyeket azonban – az olajügyeket látva –ironikus módon mégsem tudnak meglovagolni. Az ifjúság nagy száma – az ország lakosságának 67 százaléka 25 év alatti – pedig nem hogy gazdasági potenciált nem jelent, hanem éppen ellenkezőleg komoly megterhelést ró az államra. A munkanélküliség hivatalosan 12 százalék, a valóságban azonban bőven 20 felett van, miután a kormányzat képtelen a munkaerőpiacra évente belépő egymillió pályakezdőnek munkahelyeket biztosítani. Ennek káros hozadékaként közel 150 ezer fiatal iráni hagyja el az országot évente, s próbál szerencsét valahol külföldön.

A kormányzattal szemben megfogalmazott társadalmi elvárások tehát rendkívül nagyok, amelyeknek megvalósítására úgy tűnik rossz irányt választott az elnök úr. Erre igyekezett felhívni a figyelmet az a nyílt levél, amelyben 57 iráni közgazdász bírálta Ahmadinedzsád elhibázott gazdaságpolitikáját és romboló hatású külpolitikáját. Az elnök éles kirohanásai a Nyugat ellen és kemény álláspontja a nukleáris ügyben kétségkívül kedvezőtlenül hat az iráni gazdaságra. A hibákért azonban korántsem csak őt terheli a felelősség. A frakcióharcok, az informális kapcsolatrendszerek, a mindent átjáró korrupció, a határokon átívelő csempész-kereskedelem, az állami félretervezés és a rossz ártámogatás, illetve a veszteséges vállalatok működtetése, valamint a hatékony adórendszer és az átgondolt szociális politika hiánya, csak néhány példa azok közül, amelyek már a jelenlegi elnökség előtt is léteztek. Nem is beszélve az országot sújtó amerikai gazdasági szankciók kellemetlen hatásairól

TÖRTÉNELMI PÁRHUZAMOK ÉS KÜLÖNBSÉGEK

Sok tekintetben a jelenlegi helyzet az 1979-es forradalmat tükrözi, amennyiben az iráni társadalom kétségkívül ismételten viharos korszakát éli. Az iráni közvélemény igencsak csalódott a politikában és közönyös a vezetéssel szemben. Amíg a sah rendszerében a Pahlavi-család korrupciója emésztette fel az olajból befolyó bevételeket, addig napjainkban a befolyásos nagycsaládok és a vallási alapítványok viszik el az olaj-dollárokat. Az intézményes korrupció tehát még mindig jelen van Iránban, s továbbra is ellentetszést vált ki az átlag irániak körében.

A társadalom rétegeiben állandósult a kormányzattal szembeni kritika, mivel az képtelen a gazdasági és politikai igényeket kielégíteni. A vallási vezetés pedig a sahhoz hasonlóan képtelen gátat vetni a kritikus hangoknak. Mint ahogyan a forradalmat megelőzően lehetetlen volt a másolt magnókazetták elterjedésének a megakadályozása, úgy napjainkban, a világhálónak és a műholdas tévécsatornáknak a korában is megvalósíthatatlan feladatnak tűnik az állami cenzúra. Csak érdekességként jegyezném meg, hogy az iráni a negyedik legnagyobb blogoló nemzet.

Az egyetemek, akárcsak a sah idejében, most is a rendszert bíráló erők gyűjtőhelyeivé váltak. S míg az iszlám forradalom előtt az Aryamehr Egyetemnél csaptak össze a rendőrök és a diákok, addig manapság a Teheráni Egyetem vált a tiltakozások középpontjává. A forradalmi tömegképzés paradoxona, hogy egyre több a tanulni és informálódni vágyó fiatal, akiknek erre az egyetemi képzésen belül lehetőségük is van. Az pedig már csak rajtuk múlik, hogy fogékonyak-e az ellenzéki gondolatokra, avagy nem. Az 1999-es és az azt követő diáktüntetéseket szemlélve azonban kétségünk sem lehet efelől.

A gazdaság helyzete közel azonos a forradalom előtti állapotokkal, miután a vallási vezetés érintetlenül hagyta annak szerkezetét. Ezért a felmerülő problémák is hasonlóak. A társadalmi olló még mindig hihetetlenül nagy. Mindez Teheránban látható a leginkább, ahol a város északi villanegyedei és a déli szegényebb területek között elképesztő különbség van. Az elégedetlenség pedig újra életre keltette a munkaügyi tiltakozásokat. Az elmúlt évben többek között textilipari dolgozók, tanárok, és buszvezetők vonultak utcára, hogy igazságosabb béreket és jobb munkakörülményeket követeljenek maguknak.

A harc azonban nem csak szegények és gazdagok között folyik, hanem a város és a vidék, vagy ha úgy tetszik a centrum és a periféria között is, amely az általános kiábrándultság és a kormányzati gyengeség miatt ismételten jellemzője az iráni társadalomnak. Majd negyed évszázad után újból megjelentek az erőszakos kormányzat-ellenes cselekmények. A történelmileg is érzékeny Abadanban a tiltakozások vérbe torkollottak, míg Ahvazban több robbantásos merényletre is sor került, de terrorista akciók rázták meg a beludzsiak és kurdok lakta területeket is.

A FORRADALMI RENDSZER TOVÁBBÉLÉSE

A helyzet tehát sok szempontból valóban az 1979-es forradalom előtti időszakot idézi, azonban a felsorolt tényezők korántsem vezethetnek ismételten rendszerváltáshoz automatikusan. Az Iszlám Köztársaság az elmúlt évek során ugyanis megtanulta a leckét, s igyekszik is elkerülni a múltban elkövetett hibákat. Módszerei finomabbakká váltak, „húzd meg ereszd meg” taktikával igyekszik kordában tartani a lakosság szabadságigényeit, ha azonban szükségeltetik az erőszak-apparátust bevetve továbbra is képes a felerősödő kritikai hangok közepette rendet teremteni.

Teheti mindezt elsősorban azért, mert az Iszlám Köztársaság sajátos felépítményének köszönhetően minden demokratikus intézménynek megvan a maga antidemokratikus párja. A forradalmi elit hatalma lényegében minden oldalról biztosítva van. A politikai döntéshozatalban az Őrök Tanácsára és a kinevezett tisztségviselők széles tárházára támaszkodhat, míg a gazdasági függetlenséget a vallási alapítványok (bonyádok) tevékenysége biztosítja, a rendszer biztonságának garanciájaként pedig az Iszlám Forradalmi Gárda személyében saját fegyveres erővel is rendelkezik.

A rendszer túlélésének kedvez a forradalom azon jellegű intézményesülése is, hogy az irániak többsége a zűrzavaros forradalmi évek, az Irakkal vívott nyolcéves háború, valamint a 90-es évek tiltakozó mozgalmai, s napjaink gazdasági megszorításai után már belefásult a folyamatos politikai csatározásokba, s a kis szabadságok megtapasztalásával pedig el is kényelmesedett annyira, hogy a korábban kiharcolt jogosítványait és lehetőségeit ne kockáztassa a vallási vezetéssel való esetleges konfrontációban. Ráadásul az ellenzék igencsak megosztott, s hiányzik az olyan karizmatikus vezető is, mint amilyen maga Khomeini ajatollah volt. Mindez kétségkívül azt jelenti, hogy egyhamar nem lesz forradalom Iránban.

AHMADINEZSÁD JÖVŐJE: KUDARC VAGY TÚLÉLÉS?

Az iszlám köztársasági rendszer minden kétséget kizáróan továbbdöcöghet a jelenlegi problémák ellenére is, Ahmadinedzsád pünkösdi királyságának azonban az elkövetkezendő elnökválasztás mindenképpen véget vethet. Túlságosan nagy és erős az ellenzéke, s a gazdasági előrejelzések sem kecsegtetnek semmi jóval. Hatalmát ugyan az elnöki megbízatás végéig komolyabb veszély nem fenyegeti, de sorsfordító esemény lehet a jövőre esedékes parlamenti választás, amelyből lehetetlennek tűnik kizárni a reformistákat és a pragmatista konzervatívokat. Mindezek fényében lehetséges, hogy egy újabb visszarendeződésre kerül sor, de ezúttal a politikai centrum felé.

Ahmadinedzsádot a politikai bukástól lényegében egyetlen dolog mentheti meg, ha konfrontálódik az Egyesült Államokkal, mivel akkor az ország apraja-nagyja – gazdasági illetve politikai sérelmeit félretéve – felsorakozna mögötte a külső fenyegetéssel szemben. Az állami propagandával ellentétben azonban az iráni lakosság rendkívül Amerika-barát, az iraki-iráni háború megpróbáltatásai pedig elevenen élnek még a fejekben, s ennek megfelelően rettentően pacifisták is, ezért nem valószínű, hogy maguktól háborút kezdeményeznének, még ha ezt Nyugaton sokan így is gondolják. Az viszont már más kérdés, hogy vajon a nacionalizmusuk összeegyeztethető-e az USA rendszerváltást sürgető Irán-politikájával?

Mollavízió vagy televízió?

IRÁNI TELEVÍZIÓZÁS: A CENZÚRA SZORÍTÁSÁBAN?

Az iráni médiában minden kétséget kizáróan szinte lehetetlen megszökni az állami ellenőrzés alól. Különösen igaz ez a televíziózásra, amely közvetlenül a konzervatív vezetés irányítása alatt áll, s amely monopóliumot élvez a műsorszolgáltatás minden területén. A változás szele azonban itt is megfigyelhető, miután a forradalmi elitnek be kellett látnia, hogy amennyiben nem szeretné teljesen elidegeníteni magától a lakosságot, akkor nyitnia kell az emberek mindennapi élete és érzései felé.

A forradalmat követően az egyházi vezetés minden erejével igyekezett a saját gondolatvilágának megfelelően átalakítani az elektronikus médiát. A korábban vetített amerikai sorozatok (pl. a Kojak és a Star Trek) lekerültek a műsorról, helyüket forradalmi dalok, költemények, beszédek és természetesen imádságok közvetítése vette át. A képernyőn szereplő nőknek kötelezővé tették a csador viselését, a televíziós személyzetet pedig alaposan átrostálták, így távolítva el az iszlámmal ellentétes véleményeket és erőket a közmédiumból. A tévében ezután szinte csak papokat lehetet látni, ahogyan az irániak fogalmaztak, fekete-fehérben: fekete turbánt az egyes csatornán, és fehér turbánt a kettesen. Ezért sokan inkább úgy döntöttek, hogy kikapcsolják a „mollavíziót”, s helyette más kikapcsolódás után néznek.

Így válhatott a lakosság körében elsőszámú szórakozássá a videózás. Megtakarított pénzükön még az egyszerűbb családok is importált videó-lejátszó készülékeket vásároltak. A vallási vezetés ugyan igyekezett betiltani a videó-kazetták kereskedelmét, mivel azokat a nappaliba betolakodó kulturális fenyegetésnek tekintette, de mint ahogyan a sah idejében nem lehetett Khomeini összes magnókazettáját begyűjteni, úgy a videók elterjedésének sem lehet gátat szabni a forradalmi rendszerben. Elképesztő méretű feketepiac jelent meg a teheráni utcákon, lehetővé téve az amerikai és egyéb nyugati filmek beszerzését. Irán pedig még napjainkban is a kalózkiadványok paradicsomának számít, ahol szinte mindenfajta termék megvásárolható, legyen szó zenei CD-ről vagy mozi DVD-ről, netán számítógépes programról. Apropó a videó-magnóról sokan már DVD-lejátszóra váltottak az évek folyamán.

Az idő előre haladtával pedig megjelentek a műholdas tévécsatornák is, amelyek egyfelől nyugati mintájú szórakozást és beszélgető műsorokat, valamint modern videó-klipeket kínálnak, másfelől pedig az államilag cenzúrázott hírforrásoktól eltérő alternatív információs lehetőségeket. A modern telekommunikáció vívmányainak köszönhetően nem csak a CNN, a BBC, vagy egyéb francia, német, török, indiai és arab csatorna fogható, hanem a száműzött irániak által külföldön működtetett tévéállomások műsorai is. S bár hivatalosan tiltják a műholdvevő antennák birtoklását, valójában azonban a tiltás csak hellyel-közzel érvényesül. Annak eredményeként pedig, hogy egy-két merész iráni vállalkozó belekezdett a parabolaantennák hazai gyártásába, a műholdas szórakozás ma már megfizethetőnek is számít. Jelenleg közel hatmillió tányérantenna van a tetőkre aggatva, amely 15-20 millió embernek teszi lehetővé a műholdas hozzáférést.

Iránban a televízió még mindig propaganda eszköznek számít a kormányzat kezében. Bizonyította mindezt a tavalyi libanoni háború, amelynek kapcsán a hírműsorokban minden az „izraeli agresszióról és támadásról” szólt. Ha az ötperces híradóban százszor nem hallatszott el a cionista kifejezés, akkor egyetlen egyszer sem. A hírek napjainkban is szelektáltan érkeznek, ezért aki politizálni akar az inkább újságot olvas vagy rádiót hallgat, mondjuk a Szabad Európát vagy az Amerika Hangját. A tévé jelentőségét felismerve a vallási vezetés azonban nemcsak befelé, hanem kifelé is igyekszik kommunikálni. A műholdas csatornákon keresztül egyfelől a szomszédos államokban próbálják meg befolyásolni a közvéleményt, így például Irakban („Al Alam” csatorna), ahol szinte háborút vívnak az amerikaiakkal a rádióhullámokért, másfelől pedig a szélesebb világot kívánják ellátni iráni olvasatú hírekkel, mint ahogyan azt az ez év tavaszán útjára indult Press TV is teszi.

Mindez egyértelműen mutatja, hogy az iráni vezetés mennyire komolyan veszi a média nyújtotta lehetőségeket. S ugyan a Khomeini beszédek megvannak még, de az állami kézben lévő nyolc televízió-csatorna műsorszerkezetében komoly változásokra is került sor. Az emberek nevetés utáni vágyát kielégítendően nőtt a szórakoztató programok száma, vetélkedők és szappanoperák kerültek műsorra. Sőt olyan amerikai filmeket is levetítettek már, mint Miloš Forman „Száll a kakukk fészkére” című alkotását, vagy a Robin Williams főszereplésével készült „Jumanji”-t. Amíg korábban a televízió csak spirituális tanácsokkal látta el a nézőket, addig manapság a társadalmi és családi problémákhoz is igyekszik segítséget nyújtani. A saját készítésű tele-regények pedig nemcsak nemzetközi szinten kapnak elismerést (Júliusban a római fesztiválon a „Penge alatt” című iráni alkotás a legjobb rendezőnek és színésznek járó díjakat is elnyerte.), hanem odahaza is rendkívül népszerűnek számítanak, miután egy idealizált életet varázsolnak a képernyőkre ott, ahol a valóságban számos korlátozás érvényesül.

Salam Cinema!

AZ IRÁNI KÉPZELET ÉS GONDOLATVILÁG KIFEJEZŐDÉSE A FIMVÁSZNON

A koraesti teheráni forgatagban az egyik kirakat előtt néhány fiatallal elegyedtem beszélgetésbe, akik közül az egyik, miután megtudta, hogy a távoli „Mádzsaresztánból” jöttem, azonnal megemlítette Jancsó Miki bácsi nevét, akinek alkotásairól eztán rövid eszmecserébe kezdtünk. Vajon kishazánkban meg tudna említeni valaki egyetlen iráni filmrendezőt is? Nem hiszem. Holott az iráni filmkészítés komoly hagyományokkal rendelkezik, kreatív kifejezésmódja miatt pedig számtalan nemzetközi díjat is besöpört már.

Mohammad Khatami 1983 folyamán, a kulturális tárca élén állva még az önfeláldozásról, a mártíromságról és a forradalommal szembeni türelmességről szóló filmek alkotását szorgalmazta, néhány évvel később azonban már úgy fogalmazott, hogy a mozi nem mecset, és az embereknek meg kell hagyni a kikapcsolódás lehetőségét, különben könnyen eldeformálódhat az iráni társadalom. Elnöksége alatt pedig egészen odáig ment, hogy a filmeket az iráni kultúra és emberek, valamint az iszlám forradalom életteli vissza-tükröződéseinek nevezte.

S valóban, az iráni filmek ma már nem csak a forradalmi ideológiáról szólnak, hanem sokkalta hétköznapibb és kényelmetlenebb témákat is igyekeznek bemutatni. A többnejűség, az öngyilkosság, a háború, a válás, a meddőség, a házasságtörés, a munkanélküliség, a szegénység, a drogfogyasztás, a társadalmi igazságtalanság, a törzsi elnyomás, valamint a nőkkel szembeni bánásmód mind-mind megjelenik az alkotásokban, még ha ezeket a kérdéseket nyíltan nem is lehet a vászonra vinni. Sok esetben például gyermektörténetekbe burkoltan jelentkeznek a mindennapos problémák, mint ahogyan Majid Majidinek a „A mennyország gyermekei” című alkotásában, amelyet 1998-ban Oscar-díjra is jelölték, a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában – de alulmaradt Roberto Benigni filmjével („Az élet szép”) szemben.

Az iráni filmkészítők alkotásaikkal mindenképpen a felállított határokat feszegetik. Így például a szakma legismertebb iráni képviselője, Abbas Kiarostami Aranypálma-díjas filmjében („A cseresznye íze”) a vallási tanítást megkérdőjelezve az öngyilkosság új értelmezését adja, de egyben az élet apró örömeire is igyekszik ráirányítani a néző figyelmét. Babak Payami „Titkos szavazás” című alkotása pedig az iráni demokrácia alapvető problematikáját feszegeti humorosan, miközben a női főszereplő több ízben is rendkívül szókimondóan fogalmaz a rendszert illetően. Az iráni nők mindennapi életébe nyújtanak betekintést Jafar Panahi filmjei, amelyek a szigorú erkölcsi korlátozásoknak adnak egy jókora fricskát, sajátos társadalmi kritikájának köszönhetően pedig komoly nemzetközi elismerésben is részesültek mind Berlinben („Pályán kívül”), mind Velencében („A kör”).

Számtalanszor éppen a nemzetközi sikernek köszönhetően engedélyezik a kritikus hangvételű alkotások levetítését. Ezért egyáltalán nem ritka, hogy ugyanazon filmből két verziót is készítenek: egy eredeti változatot külföldi fesztiválokra és egy erősen cenzúrázottat belföldi fogyasztásra. Egy részüket azonban még így sem tűzik műsorra Iránban.

Ironikus módon ezért az ember úgy érzi, hogy az iráni filmeknek nagyobb a keletje Európában és az Egyesült Államokban, mint magában az Iszlám Köztársaságban. S mivel az átlag irániakat lekötik a saját mindennapi megpróbáltatásaik, s már kellőképpen ki is ábrándultak az erkölcsi tanmesékből, ezért inkább vevők a nyugati szórakoztatóipar termékeire, különösen pedig a hollywoodi filmekre, amelyeket követően aztán szabadon álmodozhatnak a szigorú rendszer ellenére is. Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi évek amerikai kasszasikerei mind-mind megvásárolhatók az utcán kalóz DVD formájában, olykor még hamarabb is, mint ahogy Európában sor kerülne a premiervetítésekre.

Mindazonáltal vannak sikeres filmek Iránban. Főleg újabban. S ma már az sem ritka, hogy a női rendezők munkái aratnak elsöprő sikereket. Így például a feminista Tahmineh Milani, akinek „Két asszony” című alkotása ez idáig az egyik legnagyobb bevételt produkálta az iráni mozi történetében. Nem véletlenül, hiszen az alkotó kézzelfogható közelségből mutatja be az iráni társadalom identitás-válságát, s hangsúlyozza az iráni nők egyenlőtlen helyzetét – az alapvetően patriarchális – iráni társadalomban. A rendezőnő elmúlt év nyarán vetített „Tűzszünet” című filmje szintén ezt a kérdést boncolgatja, igaz ezúttal egy fiatal házaspár csatározásain keresztül, egy vicces komédia keretében.

A néhai Khomeini ajatollah csöppet sem kedvelte a filmszínházat, amely szemében lényegében egyet jelentett a nyugati erkölcsi romlottsággal, a filmkészítésben rejlő lehetőségeket felismerve azonban igyekezett azt a forradalmi célok szolgálatába állítani. A filmek nevelésben játszott szerepe azonban manapság visszájára fordulni látszik. Az olyan rendezők, mint Kiarostami, Majidi, Panahi, Payami, vagy éppen Milani, alkotásaikkal kétségkívül a moziba csábítják az iráni közönséget, amely a látottak hatására talán eltérően kezd el gondolkodni arról, amit a forradalom vezetője egykoron megálmodott a számukra.