Irán és Irak szövevényes kapcsolatrendszere

VAJON AZ IDEOLÓGIAI SZEMBENÁLLÁST KÖVETŐEN LESZ-E SZOROS SZÖVETSÉG?

Núri al-Maliki, iraki miniszterelnök egy éven belül immáron másodszor látogatott el a szomszédos Iránba, ahol újabb egyeztetésekre került sor a felek között az iraki biztonsági helyzetről, illetve annak lehetséges megoldásairól. (Az iraki küldöttséget olyannyira szívélyesen fogadták Teheránban, hogy az egyik állami rádióban még arab stílusú hastánc zenét is játszottak a tiszteletükre.) Szaddám Huszein diktatúrájának megdöntését követően ugyan még bizonytalannak látszik az „új Irak” jövője, Bagdad és Teherán kapcsolatrendszere azonban minden kétséget kizáróan új irányt vett, s majd két évtizeddel a háborús fegyverszünetet követően lehetségesnek tűnik a valóságos megbékélés a felek között.

Irak és Irán kapcsolata csöppet sem tekinthető hétköznapinak, hiszen az rendkívül szövevényes és komplikált. Egyesek úgy érvelnek, hogy a két ország természetes ellensége egymásnak, s ezért nem várható érdemi javulás a viszonyukban. Ezt látszik alátámasztani hosszú háborúskodásuk és a Perzsa-öbölért folytatott rivalizálásuk is. A Szaddám rendszer utáni berendezkedésben döntő szerepet játszó síita közösség mindazonáltal úgy tűnik, hogy az Iszlám Köztársaság szövetségesévé igyekszik tenni az újonnan formálódó Irakot. De vajon melyik forgatókönyv érvényesülhet a jövőben? Az iraki-iráni kapcsolatrendszerben bekövetkező változások helyes megítéléséhez a kritikus történelmi fordulópontokat kell szemügyre vennünk.

Az ellentétek mindig jellemezték Teherán és Bagdad viszonyát, legyen szó területi vitákról vagy regionális ambíciókról. A konfliktusokat azonban a monarchikus berendezkedésben sikeresen lehetett kezelni, miután azok mellőztek mindenfajta ideológiai szembenállást. Emellett összekötötte őket az is, hogy ugyanazon ellenséggel küzdöttek, nevezetesen a radikális köztársasági mozgalmakkal, amelyek a nyugat-barát királyságok felszámolására tettek kísérletet. Az iraki monarchia megdöntése (1958-ban) aztán véget vetett a szívélyes kapcsolatoknak. Majd egy csapásra megváltozott minden, amikor egy évtizeddel később Bagdad csatlakozott a radikális arabizmus követőihez: Irakban a Baath párt került hatalomra (1968-ban). Az iraki vezetés ezt követően már nemcsak az iráni kormányzat legitimitását kérdőjelezte meg, hanem területi követelésekkel is fellépet a sah rendszerével szemben. A konfliktus eszkalálódását azonban ekkor még megakadályozta az algíri szerződés megkötése (1975-ben).

Az 1979-es esztendő mindkét országban meghatározó évnek számított: Irakban Szaddám Huszein, Iránban pedig Ruhollah Khomeini került hatalomra. Velük együtt két, egymástól gyökeresen különböző ideológia diadalmaskodott: egyfelől a szekuláris nacionalizmus, másfelől pedig az iszlám fundamentalizmus. Egymásnak feszülésükre nem kellett sokat várni, hiszen a területi vitákat, a regionális hatalmi ambíciókat, s más történelmi ellentmondásokat már nem lehetett az adott keretek között békésen rendezni. Így aztán 1980 szeptemberében kirobbant a közel nyolc esztendőig (1980-1988) tartó iraki-iráni háború, amely majd egymillió áldozatot követelve napjainkig a Közel-Kelet legvéresebb összecsapásának számít, s továbbra is meghatározza az iraki, illetve az iráni politikát és mindennapokat. Iránban a mártírok temetője és vértanúk szökőkútja, valamint a falakra festett propagandafestmények, Irakban pedig a győzelem kezeinek emlékműve és határon felállított – vádlón Irán felé mutató – tábornokok szobrai emlékeztetnek a véres konfliktusra.

Szaddám Huszein diktatórikus rendszerének megdöntése (2003-ban) minden kétséget kizáróan új fejezetet nyitott Irak és Irán történelmében. Megdőlt ugyanis a szunnita kisebbség uralma, amely utat nyitott a síiták politikai felemelkedésének és egyben Irán növekvő regionális hatalmiságának is. (Nem beszélve arról, hogy az Iszlám Köztársasággal határos területeken már most is élénk (30-40%) kereskedelem folyik.) S bár Teherán szoros szálakkal kötődik valamennyi síita szerveződéshez, a kurd vezetéssel pedig szintén jó kapcsolatokat ápol, befolyása mégsem korlátlan, mint ahogyan azt az amerikai kormányzat gondolja. Az iraki síiták minden kétséget kizáróan elfogadják a Teherán által nyújtott segítséget, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy automatikusan le is másolják az iráni mintát. Ahogyan fogalmaznak: sem síita, sem iszlám kormányzatot nem akarnak. Ironikus módon pedig maga a teheráni vezetés sem érdekelt ebben, mivel jobban megfelel neki egy széttöredezett és gyenge Irak, amely sem katonailag, sem ideológiailag nem jelenthet már fenyegetést a forradalmi rendszerre nézve.

Az iraki-iráni viszonyt továbbra is számos probléma terheli, így többek között még mindig nem került sor hivatalos békekötésre vagy a hadifoglyok végeleges cseréjére, a két fél kapcsolatrendszerében az ellenségesség mégis elillanni látszik. Az ideologikus szembenállást követően Bagdad és Teherán viszonyát napjainkban realitások határozzák meg. Az ideológia pedig első ízben már nem törésként jelentkezik a felek viszonyában, hanem mint a Perzsa-öböl biztonságát garantáló együttműködési törekvésként. Hiba lenne tehát, ha azt mondanánk, hogy Irak és Irán örökös ellenfeleknek ítéltettek. Kapcsolatuk igenis többről szól, mint kibékíthetetlen antagonizmusok sorozatáról.

AMERIKAI-IRÁNI PARADOXON

A Közel-Kelet történetének újabb paradoxonja, hogy az iraki rendezés körüli vitában a térség két ellenséges hatalma – az Amerikai Egyesült Államok és az Iráni Iszlám Köztársaság – ugyanazon az oldalon találja magát. Eltérő okokból ugyan, de mind Washington, mind Teherán a „demokratikus pluralizmust” tekinti a lehetséges legjobb megoldásnak Irak problémáira. Az amerikai kormányzat messianisztikus küldetésének tartja a képviseleti forma elterjesztését az arab világban, amely alapjában véve abból a megfontolásból ered, hogy a „demokráciák nem háborúznak egymással”. Az iráni vezetés pedig azért támogatja a képviseleti berendezkedést, mert ez által biztosítva látja az iraki síiták politikai dominanciáját, valamint az ország töredezettségének és gyengeségének fennmaradását egy föderatív szerkezetben. Mindezen okokból tehát az USA és Irán számára egyaránt szükséges a demokrácia sikere Irakban.