Iszlám köztársaság vs. Izrael állam

IRÁN ÉS IZRAEL KAPCSOLATA: VALÓSÁGOS GYŰLÖLKÖDÉS VAGY RETORIKAI HADVISELÉS?

Mahmúd Ahmadinedzsád iráni elnök holokausztot tagadó kijelentéseit és az Iszlám Köztársaság Izraellel szemben megfogalmazott éles retorikáját, illetve az Iránt nukleáris engedetlensége miatt katonai csapással fenyegető és az iráni elnököt Hitlerhez hasonlító tel-avivi nyilatkozatokat szemlélve sokaknak úgy tűnhet, hogy kevés olyan ország van ma a világon, amely oly mértékben tekint gyűlölettel és megvetéssel a másikra, mint ahogyan azt Irán és Izrael teszi egymással. A valóság azonban jóval bonyolultabb és árnyaltabb annál, mint ahogyan az elsőre látszik. Ahhoz, hogy a hétköznapinak csöppet sem nevezhető, sajátságos iráni-izraeli viszonyrendszert megértsük, egyfelől a történelmi eseményeket és a politikai folyamatokat, másfelől pedig az Iránban élő zsidó kisebbség helyzetének alakulását kell szemügyre venni.

Irán és Izrael története igencsak különleges, amennyiben szoros politikai szövetségeket és titkos stratégiai paktumokat, valamint éles retorikai kijelentéseket és ellenséges megnyilvánulásokat egyaránt tartalmazott. A zsidóság és a perzsák közötti kapcsolat azonban jóval messzebbre nyúlik vissza, mint az a majd ötven év, amely a zsidó állam megalakulása óta eltelt. A mai Irán területén élő zsidók, akik számarányukat tekintve (25-40 ezer fő) a legnagyobb közel-keleti zsidó kisebbséget jelentik, még az asszírokkal folytatott háborúik eredményeként kényszerültek távozásra az ígéret földjéről, s telepedtek le az ókori Perzsia területén, s élték életüket többé-kevésbé zavartalanul majd 2500 évig. (Bibliai terminológiával élve őket tekintik a „tíz elveszett zsidó törzs” egyikének.) Nagy Kürosz rendelete, melynek értelmében a babiloni fogságban lévő zsidók hazatérhettek saját földjükre, kétségkívül egy megcáfolhatatlan dimenziót nyitott Irán külső megítélésében, az arab hódítás eredményeként beköszöntő iszlám korszak azonban magával hozta a zsidósággal – valamint a többi vallási kisebbséggel – szembeni igazságtalan bánásmódot.

A vallásszabadságnak végül a síita iszlámot államvallássá tevő Szafavida-dinasztia vetett véget, amelynek regnálását (1501-1722) az emberi jogok érvényesülését figyelembe véve a legborzalmasabb periódusnak tekintik. Az alkotmányos forradalom (1905-1911) eredményeként ugyan nem szűntek meg a zsidósággal szembeni diszkriminációs gyakorlatok, de alapjában véve jelentősen javult a vallási kisebbségek helyzete. Az első világháborút követően hatalomra kerülő Pahlavi-dinasztia szakítani igyekezett az iszlámmal, s helyette az ókori perzsa tradíciókra kívánt támaszkodni. Mindez megmutatkozott az országban élő zsidósággal szembeni kedvezőbb bánásmódban és az újonnan megalakult Izrael állammal folytatott politikában is. Irán egyike volt azoknak az országoknak, amelyek elsőként ismerték el a zsidó állam megalakulását. Az iszlám világot tekintve pedig egyedüliként úgy döntött, hogy nem utasítja ki zsidó állampolgárait. Ezzel a perzsa ország lényegében Izrael legszorosabb muszlim szövetségese lett, ami több tekintetben is megmutatkozott. Így például, amikor az 1973-as arab-izraeli háború során az iszlám országok olaj-bojkottot hirdettek, Irán távol maradt a felhívástól és olajszállítmányokkal segítette Izraelt. Mindez nem volt meglepő annak a tudatában, hogy a Perzsa-öböl menti ország Mohamed Reza Pahlavi sah irányításával a bipoláris korszakban egyértelműen az Egyesült Államok mellett sorakozott fel.

Az 1979-es forradalmat követően ezért az sem volt meglepő, hogy a „Nagy Sátán” szigorú elutasítása mellett az újonnan létrejött Iszlám Köztársaság élesen elhatárolódott az Egyesült Államok elsőszámú térségbeli szövetségesétől, a „Kisebbik Sátánnak” tekintett Izraeltől is. Az Iráni Iszlám Köztársaság politikája egyik lényeges alkotóelemeként az Izraellel szembeni ellenségességet tette a magáévá Khomeini ajatollah uralma alatt. (Az iráni politikának ugyanilyen fontos eleme volt az Amerika-ellenesség és az iszlám forradalmiság is.) Irán Izraelt elpusztítandó ellenségnek tekinti, és olyan országnak, amely szent iszlám területek felett szerzett ellenőrzést és elnyomja a palesztinokat. Ezen felül Izraelt annak az Egyesült Államoknak az előőrseként fogja fel, amelynek célja az iszlám, az iszlám köztársaság megsemmisítése. Így az Izraellel való konfliktus központi és stratégiai pontja lett a Khomeini vezette Irán politikai és vallási terveinek. Irán a forradalom győzelmét követően azonnal bezáratta az izraeli diplomáciai képviseletet Teheránban, továbbá minden kapcsolatát megszakította a zsidó állammal, emellett pedig szabályos diplomáciai kapcsolatot létesített a Palesztin Felszabadítási Szervezettel. A „ma Irán, holnap Palesztina” jelszó jegyében az Iszlám Köztársaság lényegében a cionista rezsimmel szembeni harc frontországává vált. A forradalommal megszületett új külpolitika jegyében Irán támogatta az olyan függetlenségért küzdő palesztin szervezeteket, mint az Iszlám Ellenállási Mozgalom (Hamasz) és a Palesztin Iszlám Dzsihád, amelyeket Teherán saját értékelése szerint szabadságharcos csoportoknak tekintett.

Az Iszlám Köztársaság területén élő zsidó kisebbségnek – a többi vallási kisebbséghez hasonlóan – 1979 után komoly elnyomással kellett szembenéznie. Khomeini ajatollah ugyan a zsidó kisebbség tagjaira úgy tekintett, mint irániakra, az újonnan elfogadott alkotmány elismerte és tolerálta a „könyv vallásait” – az iszlám, a keresztény, a zsidó és a zoroaszter vallásokat – és biztosította a hívők számára a szabad vallásgyakorlást, az új politikai rendszer pedig képviseletet is biztosított a parlamentben a bevett vallási kisebbségeknek – az asszír és örmény keresztényeknek, a zsidóknak, valamint a zoroaszter hívőknek. A zsidó lakosság mind a mai napig egy képviselőt delegálhat az iráni törvényhozás 290 fős alsó házába, amely konkrét befolyást ugyan nem biztosít a vallási kisebbségnek, mindazonáltal szimbolikus jelentőséggel bír. A vallásszabadság azonban inkább csak papíron létezett. Az iszlám szigorú értelmezésén és az iszlám törvénykezésen alapuló új rendszerben a zsidó kisebbségnek, akárcsak a többi vallási csoportosulásnak, komoly elnyomással kellett szembenéznie. Nem voltak ritkák a koncepciós perek és a hatalmi visszaélések sem. Ezért nem meglepő az, hogy éppen az 1979-es forradalom eredményeként került sor a legnagyobb kivándorlásra Dareiosz ókori uralkodása óta, amikor 30 ezer zsidó térhetett vissza Jeruzsálembe. Útnak indulásuk azonban ezúttal nem volt olyan örömteljes, mint majd 2500 éve.

Az ellenséges viszony mindazonáltal nem jelentette azt, hogy Teherán és Tel-Aviv valóban megszakította volna minden kapcsolatát. Khomeini ajatollah irányítása alatt az erőteljes Izrael-ellenes retorika ellenére is sor került bizonyos titkos együttműködésekre. Így például az iraki-iráni háború alatt Irán titokban Izraeltől vásárolt fegyvereket közvetítőkön keresztül. A hivatalos politika azonban mit sem változott az évek során, a zsidó államot továbbra is ellenségként, az Egyesült Államok „kinyújtott karjaként” szemlélték. A Rafszandzsáni-Khamenei vezetés ebben a kérdésben mellőzött minden pragmatizmust, s kizárólag azokat az ideológiai iránymutatásokat követte, amelyeket még maga Khomeini ajatollah fogalmazott meg. Az Iszlám Köztársaság fokozta a szubverziós tevékenységét a zsidó állammal szemben. Az 1990-es évek elején Teherán nem csupán támogatta az Izrael elleni akciókat, hanem az iráni titkosszolgálat emberei révén már közvetlenül részt is vett az izraeli érdekeltségek ellen irányuló terrorista akciókban. Mindez azt jelentette, hogy Irán külpolitikájában az ajatollah halálát követően is központi elem maradt az Izrael-ellenesség. Nem történt lényeges változás az iráni zsidóság helyzetét illetően sem. A vallásszabadságot ugyan egyre kevésbé korlátozták az országban, a zsidó lakosokat azonban még mindig érték negatív megkülönböztető lépések, így például nehezebben jutottak útlevélhez mint síita vallású honfitársaik. A diszkriminatív lépések azonban sokkalta jobban érintették a szunnita lakosságot, s még inkább a bahai hit követőit.

A pragmatista kormányzat alatt megkezdődő mérséklődés és reformfolyamat új lendületet kapott a reformista Mohamed Khátami köztársasági elnökké választásával, mindez pedig – ha csekély mértékben is, de – változást eredményezett Irán és Izrael viszonyában és az iráni zsidóság helyzetében. Ugyan maga a reformista elnök is a bevett forradalmi terminológiát („cionista rezsim”) használta minden egyes esetben, amikor Izrael államról beszélt, a hazai zsidó vallási kisebbség esetében azonban már sokkalta haladóbb szellemiségű nyilatkozatokat tett. Így többek között biztonságot és védelmet ígért nekik, valamint a vallási szabadságjogok gyakorlásának biztosítását. S valóban történtek sikeres lépések ebben a tekintetben. Lehetőség nyílt a héber nyelvű oktatásra, biztosították számukra a vallási szokások gyakorlásának lehetőségét, valamint esetükben szabadabban értelmezték az erkölcsi előírásokat. De nem szűnt meg minden megkülönböztető intézkedés. A zsidóság tagjai továbbra sem tölthetnek be bizonyos kormányzati és államigazgatási pozíciókat. A reformerek és konzervatívok közötti hatalmi harcnak eredményeként pedig nem maradnak el a koncepciós perek sem. A mérséklődés azonban ebben a tekintetben is megfigyelhető. A konzervatívok ellenőrzése alatt álló igazságszolgáltatás 1999 márciusában kémkedés vádjával 13 iráni zsidót ítélt börtönbüntetésre. A néhány éves szabadságvesztés azonban igencsak enyhe ítéletnek számított, különösen, ha a hazaárulási ügyek büntetési gyakorlatát vesszük figyelembe. Mindent összevetve az iráni zsidóság továbbra is kénytelen bizonyos problémákkal szembenézni, helyzetük azonban sokat javul az elmúlt évekéhez képest. A zsidó kisebbség az 1979-es forradalmat követően ugyan jelentősen megfogyatkozott, több tekintetben azonban megerősödött.

A Khátami elnök által tolmácsolt reformista álláspont nem csupán az ország zsidó kisebbségének helyzetét illetően hozott némi változást, hanem némi mérséklődést eredményezett a hivatalos iráni politikában is. Az a kijelentés, mely szerint, ha nem is fogadják el a pillanatnyi arab-izraeli békefolyamatot, mégsem kísérlik meg annak megakadályozását, elmozdulást sejtetett a „két-állam” koncepció elfogadása felé. Ezt támasztották alá azok a lépések is, amelyek a békefolyamatot ellenző palesztin szervezetek támogatására szolgáló pénzügyi források befagyasztására irányultak. A mérséklet és pragmatizmus jeleként Irán saját béketervvel is előhozakodott. Sőt ebbe az irányba engedett következtetni az is, hogy II. János Pál pápa temetésén az iráni elnök és izraeli kollégája, Móse Kacav kezet ráztak és rövid beszélgetést folytattak – először került sor ilyen jellegű „diplomáciai kapcsolatfelvételre” a két fél között az iszlám forradalom óta. Mindennek hátterében pedig ott áll az iráni közvélemény, amely már egyre élesebben bírálja a Khomeini ajatollah által lefektetett Izraellel kapcsolatos irányelveket, valamint a kormányzat túlzottan aktív részvételét a palesztin kérdés rendezésében. „Az iráni vezetésnek több figyelmet kellene fordítania saját népének helyzetére ahelyett, hogy ennyi időt, energiát és pénzügyi forrást áldozna a bonyolult palesztin kérdésre, amiben mi nem vagyunk résztvevő felek.” – hangzik az általános iráni vélemény. Ám mivel az iráni politikai felépítménynek köszönhetően a konzervatív vallási vezetés birtokolja a hatalmat, a Khomeini ajatollah által megfogalmazott Izrael-elleneségtől még az általános külpolitikai mérséklődés és a társadalmi kritika ellenére sem tért el az ország.

Bizonyítja ezt a jelenlegi köztársasági elnök, Mahmúd Ahmadinedzsád éles Izrael-ellenes retorikája is, amelyben tagadja a holokausztot és Izrael elpusztítására hív fel. A különböző vallási alapítványok pedig továbbra is támogatják az Izrael-ellenes küzdelmet folytató palesztin csoportokat. A kemény hangnem azonban inkább a jelen helyzetnek köszönhető, mintsem a forradalmi ideológia tömeges támogatottságának. Irán egy amerikai katonai gyűrűbe szorulva, egy országa ellen irányuló lehetséges katonai támadás szellemében keresi a legjobb megoldást, amellyel biztonságát és rendszerének fennmaradását biztosíthatja. Mindeközben nukleáris kísérleteivel elszántságát, katonai fejlesztéseivel és hadgyakorlataival pedig védelmi képességeit kívánja deklarálni. Az éles Izrael-ellenes retorikának pedig szintén megvan a maga szerepe ebben az iráni stratégiában. Egyfelől hozzájárul ahhoz, hogy Irán a jelen helyzetben az iszlám világ vezetőjeként tetszelegjen, hogy felpolírozza saját magának, mint a régió iszlám vezetőjének az elhivatottságát, továbbá ahhoz is, hogy támogató szövetségeseket szerezzen magának egy esetleges katonai konfliktus esetére. Másfelől a zsidó állammal szembeni kemény retorika – azáltal, hogy a washingtoni politika „achilles sarkát” célozza meg – lehetőséget nyújt Irán számára, hogy nyomást gyakoroljon az Egyesült Államokra. Az Izrael-ellenesség már nem a forradalmi elhivatottságot jelképezi, hanem egyfajta eszközt jelent Teherán számára, amellyel valójában az Egyesült Államok felé igyekszik kommunikálni.

Az Iszlám Köztársaság és Izrael állam kapcsolatában csupán retorikai hadviselésről van szó, semmint konkrét konfliktusról. A keményvonalas papság „az iszlám földbe plántált rákos daganatnak” nevezi a zsidó államot, azonban a kemény retorika ellenére Irán a valóságban egyetlen egyszer sem indított vagy viselt ellene háborút közvetlenül. Szaddám Huszein Irakjával ellentétben Irán egyetlen egyszer sem lőtt ki rakétákat izraeli területekre. Az viszont kétségtelen tény, hogy Teherán közvetve – terrorista csoportok révén – valóban támadott izraeli célpontokat. Azonban jelen esetben – mint a történelem során oly sokszor – nem másról van szó, mint értelmezésbeli különbségről. Nevezetesen arról a szállóigévé vált mondásról, amely szerint „aki az egyik oldalon terrorista, az a másik oldalon szabadságharcos”. Irán valóban támogat bizonyos szervezeteket, amelyeket azonban az izraeli megszállás ellen harcoló csoportoknak tekint. A saját területén élő zsidó kisebbség azonban mindezek ellenére sincsen jobban elnyomva, mint az ország többi vallási vagy etnikai kisebbsége. Sőt egyes esetekben az olyan komoly történelmi jelentőséggel bíró vallási irányzatok, mint például a Szaszanida-dinasztia alatt központi szerepet játszó zoroaszter vallás követői sokkal keményebb elnyomásnak vannak kitéve, mint a zsidó vallás képviselői. Bár kétségtelen tény, hogy az iráni-izraeli viszonyrendszer számtalan gyűlölködő megnyilvánulást tartalmaz, valójában azonban a két fél között nincsen valóságos stratégiai konfliktus. Egy retorikai háború zajlik, amelyet a sajátos keleties nyelvezetnek megfelelően szükségeltetik értelmezni.