Salam Cinema!

AZ IRÁNI KÉPZELET ÉS GONDOLATVILÁG KIFEJEZŐDÉSE A FIMVÁSZNON

A koraesti teheráni forgatagban az egyik kirakat előtt néhány fiatallal elegyedtem beszélgetésbe, akik közül az egyik, miután megtudta, hogy a távoli „Mádzsaresztánból” jöttem, azonnal megemlítette Jancsó Miki bácsi nevét, akinek alkotásairól eztán rövid eszmecserébe kezdtünk. Vajon kishazánkban meg tudna említeni valaki egyetlen iráni filmrendezőt is? Nem hiszem. Holott az iráni filmkészítés komoly hagyományokkal rendelkezik, kreatív kifejezésmódja miatt pedig számtalan nemzetközi díjat is besöpört már.

Mohammad Khatami 1983 folyamán, a kulturális tárca élén állva még az önfeláldozásról, a mártíromságról és a forradalommal szembeni türelmességről szóló filmek alkotását szorgalmazta, néhány évvel később azonban már úgy fogalmazott, hogy a mozi nem mecset, és az embereknek meg kell hagyni a kikapcsolódás lehetőségét, különben könnyen eldeformálódhat az iráni társadalom. Elnöksége alatt pedig egészen odáig ment, hogy a filmeket az iráni kultúra és emberek, valamint az iszlám forradalom életteli vissza-tükröződéseinek nevezte.

S valóban, az iráni filmek ma már nem csak a forradalmi ideológiáról szólnak, hanem sokkalta hétköznapibb és kényelmetlenebb témákat is igyekeznek bemutatni. A többnejűség, az öngyilkosság, a háború, a válás, a meddőség, a házasságtörés, a munkanélküliség, a szegénység, a drogfogyasztás, a társadalmi igazságtalanság, a törzsi elnyomás, valamint a nőkkel szembeni bánásmód mind-mind megjelenik az alkotásokban, még ha ezeket a kérdéseket nyíltan nem is lehet a vászonra vinni. Sok esetben például gyermektörténetekbe burkoltan jelentkeznek a mindennapos problémák, mint ahogyan Majid Majidinek a „A mennyország gyermekei” című alkotásában, amelyet 1998-ban Oscar-díjra is jelölték, a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában – de alulmaradt Roberto Benigni filmjével („Az élet szép”) szemben.

Az iráni filmkészítők alkotásaikkal mindenképpen a felállított határokat feszegetik. Így például a szakma legismertebb iráni képviselője, Abbas Kiarostami Aranypálma-díjas filmjében („A cseresznye íze”) a vallási tanítást megkérdőjelezve az öngyilkosság új értelmezését adja, de egyben az élet apró örömeire is igyekszik ráirányítani a néző figyelmét. Babak Payami „Titkos szavazás” című alkotása pedig az iráni demokrácia alapvető problematikáját feszegeti humorosan, miközben a női főszereplő több ízben is rendkívül szókimondóan fogalmaz a rendszert illetően. Az iráni nők mindennapi életébe nyújtanak betekintést Jafar Panahi filmjei, amelyek a szigorú erkölcsi korlátozásoknak adnak egy jókora fricskát, sajátos társadalmi kritikájának köszönhetően pedig komoly nemzetközi elismerésben is részesültek mind Berlinben („Pályán kívül”), mind Velencében („A kör”).

Számtalanszor éppen a nemzetközi sikernek köszönhetően engedélyezik a kritikus hangvételű alkotások levetítését. Ezért egyáltalán nem ritka, hogy ugyanazon filmből két verziót is készítenek: egy eredeti változatot külföldi fesztiválokra és egy erősen cenzúrázottat belföldi fogyasztásra. Egy részüket azonban még így sem tűzik műsorra Iránban.

Ironikus módon ezért az ember úgy érzi, hogy az iráni filmeknek nagyobb a keletje Európában és az Egyesült Államokban, mint magában az Iszlám Köztársaságban. S mivel az átlag irániakat lekötik a saját mindennapi megpróbáltatásaik, s már kellőképpen ki is ábrándultak az erkölcsi tanmesékből, ezért inkább vevők a nyugati szórakoztatóipar termékeire, különösen pedig a hollywoodi filmekre, amelyeket követően aztán szabadon álmodozhatnak a szigorú rendszer ellenére is. Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi évek amerikai kasszasikerei mind-mind megvásárolhatók az utcán kalóz DVD formájában, olykor még hamarabb is, mint ahogy Európában sor kerülne a premiervetítésekre.

Mindazonáltal vannak sikeres filmek Iránban. Főleg újabban. S ma már az sem ritka, hogy a női rendezők munkái aratnak elsöprő sikereket. Így például a feminista Tahmineh Milani, akinek „Két asszony” című alkotása ez idáig az egyik legnagyobb bevételt produkálta az iráni mozi történetében. Nem véletlenül, hiszen az alkotó kézzelfogható közelségből mutatja be az iráni társadalom identitás-válságát, s hangsúlyozza az iráni nők egyenlőtlen helyzetét – az alapvetően patriarchális – iráni társadalomban. A rendezőnő elmúlt év nyarán vetített „Tűzszünet” című filmje szintén ezt a kérdést boncolgatja, igaz ezúttal egy fiatal házaspár csatározásain keresztül, egy vicces komédia keretében.

A néhai Khomeini ajatollah csöppet sem kedvelte a filmszínházat, amely szemében lényegében egyet jelentett a nyugati erkölcsi romlottsággal, a filmkészítésben rejlő lehetőségeket felismerve azonban igyekezett azt a forradalmi célok szolgálatába állítani. A filmek nevelésben játszott szerepe azonban manapság visszájára fordulni látszik. Az olyan rendezők, mint Kiarostami, Majidi, Panahi, Payami, vagy éppen Milani, alkotásaikkal kétségkívül a moziba csábítják az iráni közönséget, amely a látottak hatására talán eltérően kezd el gondolkodni arról, amit a forradalom vezetője egykoron megálmodott a számukra.