Drogkérdés Iránban

KOMOLY PROBLÉMA, DE BÍZTATÓ KEZDEMÉNYEZÉSEK…

A különböző kábítószerek élvezete, legyen szó ópiumról vagy hasisról, mindig is komoly problémát jelentett Iránban. Az 1979-es forradalmat követően a vallási vezetés igyekezett is mindent megtenni annak érdekében, hogy felszámolja, vagy legalábbis eltitkolja ezt a „nyugati devianciát”. A drogkérdés azonban szűnni nem akaró fenyegetésként jelentkezik mind a mai napig. Az ország hetvenmilliós népességének körülbelül 5 százaléka (több mint hárommillió fő) drogfüggő. Az elmúlt években az ópium helyét pedig átvette az abból finomított heroin, s megjelentek a különböző szintetikus anyagok is. Közel kétszázezren vannak már az intravénás drogfogyasztók.

Mindez nem meglepő egy olyan országban, amely több mint 900 kilométeren keresztül közvetlenül határos Afganisztánnal, a világ első számú ópiumtermelőjével. Nem is beszélve arról, hogy az afgán kábítószer legrövidebb útja az európai piacokra éppen Iránon keresztül vezet. (Az elmúlt esztendőben az afgán ópiumtermés 53 százaléka az Iszlám Köztársaságon keresztül jutott el Európába.) S bár az iráni hatóságok komoly erőfeszítéseket tesznek a csempészek lefülelésére, többek között ellenőrző pontokat hoztak létre Kerman, Koraszan, Szisztán és Beludzsisztán tartományokban, a kábítószer-kereskedelemnek szinte lehetetlen gátat szabni a hegyes és sivatagos vidékeken, ahol ráadásul az általános szegénység miatt a drogüzlet igencsak kifizetődőnek is számít. Az állami korrupciónak köszönhetően pedig az sem ritka, hogy a lefoglalt szállítmányok ismételten a kábítószerpiacon kötnek ki. Így a hivatalos szervek az impozáns adatok ellenére, csak közel 15 százalékát foglalják le a valóságos kábítószer mennyiségnek, a maradékból aztán bőven jut a hazai szükségletek kielégítésére is. (A szállítmányok 40 százaléka az országban marad, míg a többi 60 Irakban, Törökországban és a Kaukázusban, lényegében Európában köt ki. )

A 2007-es hivatalos drogjelentés szerint a világon Iránban nőtt leginkább a kábítószer-használók száma, amelyet az iráni egészségügyi források is igazolni látszanak, állításuk szerint ugyanis évi 90 ezerrel nő a fogyasztók száma az országban. Mindez egyfelől valóban Afganisztán közelségének köszönhető, mivel így elképesztően olcsón lehet hozzájutni a tiltott szerekhez, az egyre népszerűbb heroinnak grammja például „csak” öt dollár körül van. Másfelől azonban a kábítószerek élvezetének elterjedése mögött az ország társadalmi problémáit és gazdasági nehézségeit kell látnunk. A lakosság közel kétharmada 25 év alatti, akiknek a munkaerőpiacra való beléptetése szinte lehetetlen feladatnak tűnik. Ehhez a rendszernek évente majd egymillió munkahelyet kellene teremtenie, amire nincsen valós esély. Csalódottságukban ezért a munkanélküli fiatalok közül sokan a drogokhoz nyúlnak. (Egy kormányzati felmérés szerint az irániak 80 százaléka gondolja úgy, hogy a munkanélküliség és kábítószerezés között közvetlen összefüggés van.) S akkor még nem is ejtettünk szót arról, hogy a szórakozási lehetőségek korlátozottsága mennyiben járul hozzá a drogfogyasztás elterjedéséhez. Míg a módosabbak megtehetik, hogy alkoholt igyanak, addig a szegényebbeknek csak a drog marad. (Iránban az embernek könnyebb a droghoz menekülnie, mint jól leinnia magát!)

A társadalmi devianciákat ugyan a lakosság továbbra is mély apátiával szemléli, a teheráni kormányzat azonban egyre eltökéltebbnek tűnik a probléma kezelésében. A kezdeti habozást követően az iráni vezetés felismerte a kábítószer-kérdés veszélyességét, s ma már kiterjedt drogmegelőzési programot folytat odahaza. A több mint 50 állami rehabilitációs központban, illetve a sok száz magánvállalkozásként működő – sok esetben központi támogatásban is részesülő – ambulancián évente tízezreket kezelnek. A teheráni Persepolis Fájdalomcsillapító Klinikákon például naponta közel 500 függőt látnak el. A leszokás és a normális életbe való visszakerülés megkönnyítésére egyes helyeken metadon-kúrát is ajánlanak. S a „sikerrel” teljesítőknek nemritkán állást is biztosítanak az intézmény keretein belül. Sok helyütt pedig tűcsere-programokba kezdetek a fertőzések elkerülése végett, hiszen az intravénás kábítószer-használathoz párosulva Iránban is megjelent az AIDS problémája. (A fecskendőt használók közül ma már minden negyedik személy HIV vírussal fertőzött.)

A kábítószer elleni háborúra fordított dollármilliók (850 millió éves szinten) és emberi veszteségek (3600 fő az 1979 és 2006 közötti időszakban) mindazonáltal kevésnek bizonyulnak, s külső támogatás nélkül Irán aligha lenne képes megbirkózni a drogfogyasztás jelentette problémával, ahogyan a legfőbb ügyész fogalmazott: „Az Afganisztánból kiinduló kábítószer áradat a külső támogatás fokozása nélkül nagyobb károkat okozhat az országban, mint a szökőár Délkelet-Ázsiában.” Európának pedig legalább ennyire szüksége van az Iszlám Köztársaságra, ugyanis az iráni védvonal elestét követően már sokkalta nehezebb dolga lenne a drogcsempészek feltartóztatásában és kézre kerítésében. Az iráni nukleáris válság árnyékában a drogkérdés újabb bizonyíték arra, hogy a mindennapi problémák kezelésében igenis lehetséges a szembenálló felek közötti együttműködés.