Mollavízió vagy televízió?

IRÁNI TELEVÍZIÓZÁS: A CENZÚRA SZORÍTÁSÁBAN?

Az iráni médiában minden kétséget kizáróan szinte lehetetlen megszökni az állami ellenőrzés alól. Különösen igaz ez a televíziózásra, amely közvetlenül a konzervatív vezetés irányítása alatt áll, s amely monopóliumot élvez a műsorszolgáltatás minden területén. A változás szele azonban itt is megfigyelhető, miután a forradalmi elitnek be kellett látnia, hogy amennyiben nem szeretné teljesen elidegeníteni magától a lakosságot, akkor nyitnia kell az emberek mindennapi élete és érzései felé.

A forradalmat követően az egyházi vezetés minden erejével igyekezett a saját gondolatvilágának megfelelően átalakítani az elektronikus médiát. A korábban vetített amerikai sorozatok (pl. a Kojak és a Star Trek) lekerültek a műsorról, helyüket forradalmi dalok, költemények, beszédek és természetesen imádságok közvetítése vette át. A képernyőn szereplő nőknek kötelezővé tették a csador viselését, a televíziós személyzetet pedig alaposan átrostálták, így távolítva el az iszlámmal ellentétes véleményeket és erőket a közmédiumból. A tévében ezután szinte csak papokat lehetet látni, ahogyan az irániak fogalmaztak, fekete-fehérben: fekete turbánt az egyes csatornán, és fehér turbánt a kettesen. Ezért sokan inkább úgy döntöttek, hogy kikapcsolják a „mollavíziót”, s helyette más kikapcsolódás után néznek.

Így válhatott a lakosság körében elsőszámú szórakozássá a videózás. Megtakarított pénzükön még az egyszerűbb családok is importált videó-lejátszó készülékeket vásároltak. A vallási vezetés ugyan igyekezett betiltani a videó-kazetták kereskedelmét, mivel azokat a nappaliba betolakodó kulturális fenyegetésnek tekintette, de mint ahogyan a sah idejében nem lehetett Khomeini összes magnókazettáját begyűjteni, úgy a videók elterjedésének sem lehet gátat szabni a forradalmi rendszerben. Elképesztő méretű feketepiac jelent meg a teheráni utcákon, lehetővé téve az amerikai és egyéb nyugati filmek beszerzését. Irán pedig még napjainkban is a kalózkiadványok paradicsomának számít, ahol szinte mindenfajta termék megvásárolható, legyen szó zenei CD-ről vagy mozi DVD-ről, netán számítógépes programról. Apropó a videó-magnóról sokan már DVD-lejátszóra váltottak az évek folyamán.

Az idő előre haladtával pedig megjelentek a műholdas tévécsatornák is, amelyek egyfelől nyugati mintájú szórakozást és beszélgető műsorokat, valamint modern videó-klipeket kínálnak, másfelől pedig az államilag cenzúrázott hírforrásoktól eltérő alternatív információs lehetőségeket. A modern telekommunikáció vívmányainak köszönhetően nem csak a CNN, a BBC, vagy egyéb francia, német, török, indiai és arab csatorna fogható, hanem a száműzött irániak által külföldön működtetett tévéállomások műsorai is. S bár hivatalosan tiltják a műholdvevő antennák birtoklását, valójában azonban a tiltás csak hellyel-közzel érvényesül. Annak eredményeként pedig, hogy egy-két merész iráni vállalkozó belekezdett a parabolaantennák hazai gyártásába, a műholdas szórakozás ma már megfizethetőnek is számít. Jelenleg közel hatmillió tányérantenna van a tetőkre aggatva, amely 15-20 millió embernek teszi lehetővé a műholdas hozzáférést.

Iránban a televízió még mindig propaganda eszköznek számít a kormányzat kezében. Bizonyította mindezt a tavalyi libanoni háború, amelynek kapcsán a hírműsorokban minden az „izraeli agresszióról és támadásról” szólt. Ha az ötperces híradóban százszor nem hallatszott el a cionista kifejezés, akkor egyetlen egyszer sem. A hírek napjainkban is szelektáltan érkeznek, ezért aki politizálni akar az inkább újságot olvas vagy rádiót hallgat, mondjuk a Szabad Európát vagy az Amerika Hangját. A tévé jelentőségét felismerve a vallási vezetés azonban nemcsak befelé, hanem kifelé is igyekszik kommunikálni. A műholdas csatornákon keresztül egyfelől a szomszédos államokban próbálják meg befolyásolni a közvéleményt, így például Irakban („Al Alam” csatorna), ahol szinte háborút vívnak az amerikaiakkal a rádióhullámokért, másfelől pedig a szélesebb világot kívánják ellátni iráni olvasatú hírekkel, mint ahogyan azt az ez év tavaszán útjára indult Press TV is teszi.

Mindez egyértelműen mutatja, hogy az iráni vezetés mennyire komolyan veszi a média nyújtotta lehetőségeket. S ugyan a Khomeini beszédek megvannak még, de az állami kézben lévő nyolc televízió-csatorna műsorszerkezetében komoly változásokra is került sor. Az emberek nevetés utáni vágyát kielégítendően nőtt a szórakoztató programok száma, vetélkedők és szappanoperák kerültek műsorra. Sőt olyan amerikai filmeket is levetítettek már, mint Miloš Forman „Száll a kakukk fészkére” című alkotását, vagy a Robin Williams főszereplésével készült „Jumanji”-t. Amíg korábban a televízió csak spirituális tanácsokkal látta el a nézőket, addig manapság a társadalmi és családi problémákhoz is igyekszik segítséget nyújtani. A saját készítésű tele-regények pedig nemcsak nemzetközi szinten kapnak elismerést (Júliusban a római fesztiválon a „Penge alatt” című iráni alkotás a legjobb rendezőnek és színésznek járó díjakat is elnyerte.), hanem odahaza is rendkívül népszerűnek számítanak, miután egy idealizált életet varázsolnak a képernyőkre ott, ahol a valóságban számos korlátozás érvényesül.