Vajon megismétlődhet a történelem?

LEHETSÉGES-E EGY ÚJABB RENDSZERVÁLTÁS IRÁNBAN?

Khomeini ajatollah anno egy tanácsadójának inflációval kapcsolatos aggodalmaira válaszul mondotta, hogy „az iszlám forradalom nem a dinnye árának meghatározásáért folyt”, mostanság azonban éppen a gazdaság alakulása határozhatja meg a forradalom jövőjét. Mahmúd Ahmadinedzsád politikai csillaga kétségkívül leáldozóban van, miután képtelen a beígért gazdasági jólétet biztosítani az őt megválasztó irániak millióinak. De vajon a társadalmi elégedetlenség és csalódottság eredményezhet-e bármiféle változást az Iszlám Köztársaság fennálló rendszerében?

NÖVEKVŐ KRITIKA AZ ELNÖKKEL SZEMBEN

2005 júniusában Mahmúd Ahmadinedzsád meglepő győzelmet aratott a szavazatok 62 százalékának megszerzésével az iráni elnökválasztás második fordulójában. Sokan a pragmatistaként számon tartott Hásemi Rafszandzsánit tekintették a biztos befutónak. A gármszári patkolókovács gyermeke azonban populista kampányában magát a nép barátjaként, illetve az elesettek megsegítőjeként tűntetve fel, a kőolajból származó bevételek igazságosabb elosztását ígérte az ország szegényebb rétegeinek, no meg persze a korrupció felszámolását és a gazdasági jólét megteremtését. Így azon irániak, akik még nem ábrándultak ki teljesen a politikából, érthető módon rá adták a voksukat.

Két évvel megválasztását követően azonban a felmerülő gazdasági nehézségek miatt most erősen meginogni látszik Ahmadinedzsád társadalmi támogatottsága. A kiábrándultság és csalódottság úton-útfélen tapasztalható, járjon az ember városban vagy vidéken, utazzon taxiban vagy vonaton, beszélgessen az utca emberével vagy egy egyetemi professzorral. Mondandóját mindenki úgy kezdi, hogy „nincsen munka, s ezért a megélhetés rettentő nehezen megy errefelé”. Az elnök kritizálása szinte mindennapi jelenséggé – vagy ha úgy tetszik szórakozássá – vált Iránban. Az iráni értelmiség még mindig azon ércelődik, hogy a közlekedési mérnöki diplomával rendelkező Ahmadinedzsád polgármestersége alatt a teheráni forgalmi káosz csöppet sem javult. Sőt! Mindez pedig az elnök hozzá nem értését igazolja. Sokan egyszerűen csak a nevével viccelődnek, Ahmadinedzsád helyett Ahmaghinezsádnak hívják, ami az eredetivel („Ahmad utóda”) ellentétben annyit tesz, hogy a „bolond leszármazottja”.

Az elnököt azonban nem csupán az elégedetlen társadalmi csoportok, a radikális diákszervezetek, valamint a liberális papság és a reformista értelmiség támadja, hanem a politikai stabilitást és gazdasági növekedést veszélyeztetve érezvén a kormányzati körökben és magán a konzervatív vezetésen belül is élesedik a kritika Ahmadinedzsád elnökségével szemben. Támogatottságának csökkenése már a 2006-os Szakértők Gyűlése választáson megfigyelhetővé vált, ahol a szellemi pártfogója, Meszbáh-Jázdi ajatollah vezette radikális konzervatív erők komoly vereséget szenvedtek a Rafszandzsáni féle mérsékeltekkel szemben. A legfőbb vallási vezető megválasztásáért felelős 86 tagú testületbe – majd 60 százalékos részvételi arány mellett – közel 65 helyen az ex-elnökkel szimpatizáló pragmatisták kerületek be. Ahmadinedzsád befolyása emellett a Forradalmi Gárdán belül is szűkülni látszik, amelyhez pedig még személyes szálak is kötik. Mindezek fényében nem csupán az újraválasztása válhat kérdésessé, hanem a legitimitása is megkérdőjeleződhet az iráni elnöknek.

AHMADINEZSÁD „ACHILLES SARKA”: A GAZDASÁG

Mahmúd Ahmadinedzsád elnökségének minden kétséget kizáróan az iráni gazdaság gondjai vethetnek véget. Nevezetesen pont azon problémák megoldatlanságai, amelyeknek orvoslására megkapta az elnöki megbízatását – vagy ha úgy tetszik az iráni társadalom felhatalmazását. A magas kőolajárnak köszönhetően befolyó összegekből az ország szegényebb rétegei továbbra sem részesülnek, sőt a napjainkban bevezetett benzin-fogyasztást korlátozó intézkedések csak még jobban ellehetetlenítik a társadalom ezen népes szegmensét. (A szegénységi küszöb alatt élők aránya hivatalosan 15 százalék körüli, a gyakorlatban azonban inkább közelebb van a 40 százalékhoz.)

A benzin-fejadag rendszer bevezetése mindenképpen érzékeny kérdésnek számít egy olyan kőolajban gazdag országban, mint Irán, ahol az emberek az olcsó üzemanyagot magától értetődő alanyi jogként fogják fel, és ahol a tömegközlekedés nem áll feltétlenül a helyzet magaslatán, s ezért mindenki saját autóval közlekedik. Az áremelkedések pedig közvetlenül kihatnak a mindennapokra is, s görgetik tovább az amúgy sem alacsony inflációs spirált, amely jelenleg 13 százalék körül van. A kvóta-rendszer bevezetése mindazonáltal olyan nélkülözhetetlen gazdasági lépésnek számít, amelyet már egy évtizede tervezgetnek az iráni döntéshozók. Ez idáig azonban egyik kormányzat sem merte meglépni.

Talán gazdasági szükségszerűségek (a teheráni vezetés tavaly közel ötmilliárd dollárt költött a benzin állami támogatására), talán stratégiai-biztonsági megfontolások (a benzin-ellátás akadályoztatása esetén 48 órán belül összeomolhat az iráni gazdaság), vagy egyszerűen csak a környezettudatos közlekedés megteremtésének igénye (közel 77 millió liter üzemanyagot fogyasztanak, illetve folyatnak el a közutakon naponta) áll a háttérben. A „benzin-mizéria” mindazonáltal hűen tükrözi azokat a problémákat, amelyek az iráni gazdaságra oly jellemzőek: a világ kőolajtartalékainak közel tíz százalékát birtokló Irán az olajszektor silány állapota, az új fejlesztések hiánya, a külföldi befektetések elmaradása, valamint a gigantikus méreteket öltő hazai fogyasztás és elképesztő pazarlás miatt benzin-behozatalra (40%) szorul.

A benzin körül kialakult helyzet azonban csak a jéghegy csúcsa, az iráni gazdaságnak emellett számos egyéb nehézséggel is szembe kell néznie. A hatalmas nyersanyag kincs és a képzett fiatalság minden kétséget kizáróan komoly lehetőségeket rejt magában, amelyeket azonban – az olajügyeket látva –ironikus módon mégsem tudnak meglovagolni. Az ifjúság nagy száma – az ország lakosságának 67 százaléka 25 év alatti – pedig nem hogy gazdasági potenciált nem jelent, hanem éppen ellenkezőleg komoly megterhelést ró az államra. A munkanélküliség hivatalosan 12 százalék, a valóságban azonban bőven 20 felett van, miután a kormányzat képtelen a munkaerőpiacra évente belépő egymillió pályakezdőnek munkahelyeket biztosítani. Ennek káros hozadékaként közel 150 ezer fiatal iráni hagyja el az országot évente, s próbál szerencsét valahol külföldön.

A kormányzattal szemben megfogalmazott társadalmi elvárások tehát rendkívül nagyok, amelyeknek megvalósítására úgy tűnik rossz irányt választott az elnök úr. Erre igyekezett felhívni a figyelmet az a nyílt levél, amelyben 57 iráni közgazdász bírálta Ahmadinedzsád elhibázott gazdaságpolitikáját és romboló hatású külpolitikáját. Az elnök éles kirohanásai a Nyugat ellen és kemény álláspontja a nukleáris ügyben kétségkívül kedvezőtlenül hat az iráni gazdaságra. A hibákért azonban korántsem csak őt terheli a felelősség. A frakcióharcok, az informális kapcsolatrendszerek, a mindent átjáró korrupció, a határokon átívelő csempész-kereskedelem, az állami félretervezés és a rossz ártámogatás, illetve a veszteséges vállalatok működtetése, valamint a hatékony adórendszer és az átgondolt szociális politika hiánya, csak néhány példa azok közül, amelyek már a jelenlegi elnökség előtt is léteztek. Nem is beszélve az országot sújtó amerikai gazdasági szankciók kellemetlen hatásairól

TÖRTÉNELMI PÁRHUZAMOK ÉS KÜLÖNBSÉGEK

Sok tekintetben a jelenlegi helyzet az 1979-es forradalmat tükrözi, amennyiben az iráni társadalom kétségkívül ismételten viharos korszakát éli. Az iráni közvélemény igencsak csalódott a politikában és közönyös a vezetéssel szemben. Amíg a sah rendszerében a Pahlavi-család korrupciója emésztette fel az olajból befolyó bevételeket, addig napjainkban a befolyásos nagycsaládok és a vallási alapítványok viszik el az olaj-dollárokat. Az intézményes korrupció tehát még mindig jelen van Iránban, s továbbra is ellentetszést vált ki az átlag irániak körében.

A társadalom rétegeiben állandósult a kormányzattal szembeni kritika, mivel az képtelen a gazdasági és politikai igényeket kielégíteni. A vallási vezetés pedig a sahhoz hasonlóan képtelen gátat vetni a kritikus hangoknak. Mint ahogyan a forradalmat megelőzően lehetetlen volt a másolt magnókazetták elterjedésének a megakadályozása, úgy napjainkban, a világhálónak és a műholdas tévécsatornáknak a korában is megvalósíthatatlan feladatnak tűnik az állami cenzúra. Csak érdekességként jegyezném meg, hogy az iráni a negyedik legnagyobb blogoló nemzet.

Az egyetemek, akárcsak a sah idejében, most is a rendszert bíráló erők gyűjtőhelyeivé váltak. S míg az iszlám forradalom előtt az Aryamehr Egyetemnél csaptak össze a rendőrök és a diákok, addig manapság a Teheráni Egyetem vált a tiltakozások középpontjává. A forradalmi tömegképzés paradoxona, hogy egyre több a tanulni és informálódni vágyó fiatal, akiknek erre az egyetemi képzésen belül lehetőségük is van. Az pedig már csak rajtuk múlik, hogy fogékonyak-e az ellenzéki gondolatokra, avagy nem. Az 1999-es és az azt követő diáktüntetéseket szemlélve azonban kétségünk sem lehet efelől.

A gazdaság helyzete közel azonos a forradalom előtti állapotokkal, miután a vallási vezetés érintetlenül hagyta annak szerkezetét. Ezért a felmerülő problémák is hasonlóak. A társadalmi olló még mindig hihetetlenül nagy. Mindez Teheránban látható a leginkább, ahol a város északi villanegyedei és a déli szegényebb területek között elképesztő különbség van. Az elégedetlenség pedig újra életre keltette a munkaügyi tiltakozásokat. Az elmúlt évben többek között textilipari dolgozók, tanárok, és buszvezetők vonultak utcára, hogy igazságosabb béreket és jobb munkakörülményeket követeljenek maguknak.

A harc azonban nem csak szegények és gazdagok között folyik, hanem a város és a vidék, vagy ha úgy tetszik a centrum és a periféria között is, amely az általános kiábrándultság és a kormányzati gyengeség miatt ismételten jellemzője az iráni társadalomnak. Majd negyed évszázad után újból megjelentek az erőszakos kormányzat-ellenes cselekmények. A történelmileg is érzékeny Abadanban a tiltakozások vérbe torkollottak, míg Ahvazban több robbantásos merényletre is sor került, de terrorista akciók rázták meg a beludzsiak és kurdok lakta területeket is.

A FORRADALMI RENDSZER TOVÁBBÉLÉSE

A helyzet tehát sok szempontból valóban az 1979-es forradalom előtti időszakot idézi, azonban a felsorolt tényezők korántsem vezethetnek ismételten rendszerváltáshoz automatikusan. Az Iszlám Köztársaság az elmúlt évek során ugyanis megtanulta a leckét, s igyekszik is elkerülni a múltban elkövetett hibákat. Módszerei finomabbakká váltak, „húzd meg ereszd meg” taktikával igyekszik kordában tartani a lakosság szabadságigényeit, ha azonban szükségeltetik az erőszak-apparátust bevetve továbbra is képes a felerősödő kritikai hangok közepette rendet teremteni.

Teheti mindezt elsősorban azért, mert az Iszlám Köztársaság sajátos felépítményének köszönhetően minden demokratikus intézménynek megvan a maga antidemokratikus párja. A forradalmi elit hatalma lényegében minden oldalról biztosítva van. A politikai döntéshozatalban az Őrök Tanácsára és a kinevezett tisztségviselők széles tárházára támaszkodhat, míg a gazdasági függetlenséget a vallási alapítványok (bonyádok) tevékenysége biztosítja, a rendszer biztonságának garanciájaként pedig az Iszlám Forradalmi Gárda személyében saját fegyveres erővel is rendelkezik.

A rendszer túlélésének kedvez a forradalom azon jellegű intézményesülése is, hogy az irániak többsége a zűrzavaros forradalmi évek, az Irakkal vívott nyolcéves háború, valamint a 90-es évek tiltakozó mozgalmai, s napjaink gazdasági megszorításai után már belefásult a folyamatos politikai csatározásokba, s a kis szabadságok megtapasztalásával pedig el is kényelmesedett annyira, hogy a korábban kiharcolt jogosítványait és lehetőségeit ne kockáztassa a vallási vezetéssel való esetleges konfrontációban. Ráadásul az ellenzék igencsak megosztott, s hiányzik az olyan karizmatikus vezető is, mint amilyen maga Khomeini ajatollah volt. Mindez kétségkívül azt jelenti, hogy egyhamar nem lesz forradalom Iránban.

AHMADINEZSÁD JÖVŐJE: KUDARC VAGY TÚLÉLÉS?

Az iszlám köztársasági rendszer minden kétséget kizáróan továbbdöcöghet a jelenlegi problémák ellenére is, Ahmadinedzsád pünkösdi királyságának azonban az elkövetkezendő elnökválasztás mindenképpen véget vethet. Túlságosan nagy és erős az ellenzéke, s a gazdasági előrejelzések sem kecsegtetnek semmi jóval. Hatalmát ugyan az elnöki megbízatás végéig komolyabb veszély nem fenyegeti, de sorsfordító esemény lehet a jövőre esedékes parlamenti választás, amelyből lehetetlennek tűnik kizárni a reformistákat és a pragmatista konzervatívokat. Mindezek fényében lehetséges, hogy egy újabb visszarendeződésre kerül sor, de ezúttal a politikai centrum felé.

Ahmadinedzsádot a politikai bukástól lényegében egyetlen dolog mentheti meg, ha konfrontálódik az Egyesült Államokkal, mivel akkor az ország apraja-nagyja – gazdasági illetve politikai sérelmeit félretéve – felsorakozna mögötte a külső fenyegetéssel szemben. Az állami propagandával ellentétben azonban az iráni lakosság rendkívül Amerika-barát, az iraki-iráni háború megpróbáltatásai pedig elevenen élnek még a fejekben, s ennek megfelelően rettentően pacifisták is, ezért nem valószínű, hogy maguktól háborút kezdeményeznének, még ha ezt Nyugaton sokan így is gondolják. Az viszont már más kérdés, hogy vajon a nacionalizmusuk összeegyeztethető-e az USA rendszerváltást sürgető Irán-politikájával?