Épülőben a "modern selyemút"

AZ ÖBÖL-MENTI ÁLLAMOK ÉS KÍNA ERŐSÖDŐ KAPCSOLATA

A Perzsa-öböl monarchiái és a Kína közötti kereskedelmi kapcsolat az elmúlt évtizedben jelentősen erősödött. A felek kölcsönös előnyökön, vagy ha úgy tetszik feleslegeken alapuló együttműködése a történelmi selyemút modernkori kiépülését eredményezte. De vajon miért és meddig virágozhat ez a „modern selyemút”?

Az öböl államok és Kína közötti kereskedelmi mérleg 2000 óta megduplázódott, s 2008-ban elérte a 240 milliárd USD értéket. A jövőben pedig várhatóan tovább emelkedik majd! (Például az Egyesült Arab Emírségek és Kína kétoldalú kereskedelme 2015-re meghétszereződhet, s így elérheti akár a 100 milliárd USD-t is!) Az egykoron egyszerű árucserével kezdődő kínai-öböl kapcsolat mára már sokrétű együttműködéssé fejlődött, s kétirányú ügyleteket eredményezett a bank, az ipar, a turizmus, valamint az ingatlan fejlesztések tekintetében. S mi több, új kereskedelmi blokkot létrehozva a világgazdaság újraegyensúlyozására is kísérletet tesznek!

Noha az Egyesült Államokkal fenntartott kereskedelmi kapcsolatok még mindig mindkét oldalon meghatározóak, de a közel- és távol-keleti összeköttetések igencsak gyorsan formálódnak, ráadásul sok esetben éppen az amerikai érdekek kárára. S miként az Egyesült Államokban egyre kevésbé látnak lehetőségeket, úgy fordulnak egymás felé a kínai és arab befektetők. A pénzügyi válság kirobbanása csak tovább rontotta az USA lehetőségeit. A külföldi befektetőkkel szembeni ellenséges környezet (Többször is megakadályozták, hogy kínai és öbölbeli cégek fontosabb amerikai vállalatok részvényeseivé váljanak!) és a gazdaság lelassulása oda vezetett, hogy ma sokan vélekednek úgy: „Nem érdemes most üzletelni Amerikával!”

A kapcsolat felértékelődését a nemzetközi környezet alakulása mellett leginkább az indokolja, hogy a felek kölcsönösen érdekeltek a másik ország „feleslegeiben”. Amíg Kína fokozódó energia éhségét az öböl államok kőolaj-feleslegével kívánja biztosítani (Kína a majd hat és fél millió hordós napi kőolaj-fogyasztását csak importból tudja fedezni!), addig az olajmonarchiák a kínai munkaerő-felesleget igyekeznek saját hasznukra fordítani (Így áttételesen például olcsó textilhez és élelmiszerhez juthatnak hozzá!). Ahogyan a szaúdi nemzeti bányavállalat vezetője fogalmaz: „Az előnyök összehasonlításának elmélete oda vezetett, hogy Szaúd-Arábia energia-igényes termékeket ad el Kínának, Kína pedig cserében munka-igényes árukat Szaúd-Arábiának.”

Az öböl államok és Kína kapcsolata azonban nem csak a javak és energiahordozók kereskedelmében erősödött, hanem a felek számos más területen is szorosabbra fűzték az együttműködésüket. Többek között jelentős tőkeberuházásokba kezdtek egymás piacain annak érdekében, hogy egyes ágazatokat felvirágoztatva késztermékeket szállíthassanak saját piacaikra (Kína legnagyobb alumínium-gyártója, a Chinalco foszfát projektekbe fektetett be Szaúd-Arábiában, hogy aztán a késztermékeket nagyobb mennyiségben exportálhassa Kínába), vagy éppenséggel azért, hogy speciális jogokhoz juthassanak a másik piacain (A szaúdi állami olajtársaság, a Saudi Aramco a kínai olajfinomításban szerzett komoly részesedést, mint ahogyan több benzinkút üzemeltetési jogát is megkaparintotta).

A két gazdasági hatalom közötti kapcsolatok szorosabbra fűzésének, s persze az öbölbeli tőkepiacokba fektetett bizalomnövekedés jeleként, közel egymilliárd USD értékű befektetési alapot hoztak létre, hogy előkészítsék „bizonyos” kínai vállalatok bejegyzését az arab tőzsdéken. Az ügylet mindkét fél számára előnyökkel kecsegtet: az öbölbeli piacok új tőzsdei árfolyamokhoz és több likviditáshoz juthatnak, míg a hazai korlátozásokkal elégedetlen kínai cégek nemzetközi porondra léphetnek, s új pénzügyi forrásokat kaphatnak. (Közel majd félmillió kínai vállalat várakozik arra, hogy részvényeiket listába vegyék a helyi tőzsdéken!)

A „selyemút” kapcsolat mind a két országban igazi kasszasiker lehet a jövő generációi számára. Az együttműködést nem nehezítik zsémbes nem kormányzati szereplők (NGO-k), itt csak a pénz számít, amelyből ráadásul mind a két oldalon bőven akad! (Peking kétségkívül széles kapcsolati körrel bír a nemzetközi kereskedelem tekintetében, de míg az amerikai kereslet csökken, s az afrikai ügyletek igencsak egyoldalúak, a latin-amerikai kapcsolatok pedig továbbra is korlátozottak, addig a Perzsa-öböl gazdag olajmonarchiái ideális kereskedelmi partnerek a kínai vezetés számára!)

Az újonnan formálódó selyemút kétségkívül számos haszonnal járhat mind Kína, mind pedig az öböl államok számára, de korántsem lesz akadályoktól, vagy ha úgy tetszik kátyúktól mentes. Az erősödő kapcsolatokat könnyen alááshatja az olajárak zuhanása, s alacsony szinten történő stabilizálódása, hiszen így az öböl-menti államok kevesebb bevételhez jutnak majd hozzá, ezáltal pedig már kevésbé lesznek vonzó partnerek a pekingi vezetés szemében, amely éppen tőkegazdagságuk miatt igyekszik most erősíteni a kapcsolatokat. De nehézségeket okozhat a pénzügyek és szabályozások mindkét oldalon átláthatatlan és hosszadalmas rendszere is. Az infrastrukturális nehézségekről nem is beszélve!

A gazdasági kapcsolatok terebélyesedését végül gátolja a kultúrák hasonlósága, illetve különbözősége is. Szaúd-Arábia és Kína egyaránt hosszú távú kapcsolatokban gondolkodik, amely a barátságon és a bizalmon alapszik, ám a felek közötti viszony új keletű jellege miatt ez eddig aligha épülhetett ki. A kulturális és üzleti kapcsolatok elmélyülését pedig akadályozza az is, hogy a felek nem rendelkeznek elegendő tanácsadóval, akik ismernék a másik üzleti kultúráját. (Például az öbölbeli emberek inkább az Egyesült Államokban és Európában járatosak!) S akkor a nyelvi korlátokról még említést sem tettünk!

A Perzsa-öböl és Kína közötti együttműködés azonban mindezen akadályok ellenére is tovább fog erősödni. (A jelenlegi pénzügyi válság aligha okozhat komolyabb gondot, mivel egyik fél sincsen komolyan eladósodva. Az állami vállalatok mind adósság-mentesek, a fogyasztók többségének pedig nincsen se bakszámlája, se nyugdíj alapja, se részvényesi pozíciója! A gazdaságok ráadásul komoly tartalékokat halmoztak fel.) De milyen következményei lehetnek hosszútávon a „modern selyemút” kiépülésének?

Először is nagyobb biztonságot eredményezhet Kína energiaellátottságát illetően, de ugyanakkor nagyobb kiszolgáltatottságot is, amikor a növekvő fogyasztásnak köszönhetően az ország talán történelmének legnagyobb, távoli területektől való (energia)függését éli meg. (Az előrejelzések szerint 2015-re Kína kőolajszükségleteinek 70 százalékát az öböl-menti államokból fogja beszerezni!) Mindez pedig könnyen azt jelentheti, hogy a majd másfél milliárd lakosú Kína politikai és gazdasági stabilitása a Perzsa-öböl olajmonarchiáinak szilárd lábakon állásától függ majd!

Másodszor, az öböl-menti monarchiákban a kínai kapcsolatok eredményeként elakadhatnak a demokratizálódást és liberalizálást célul kitűző politikai reformok. A kínai olajpénzek ugyanis lehetővé teszik majd, hogy az abszolút monarchiák uralkodói kivonják magukat az amerikai és európai politikai nyomásgyakorlás alól. (A Freedom House éves jelentésében Szaúd-Arábia kapja az egyik legnegatívabb értékelést, de a többi olajmonarchia is jóval a demokratikus átlag alatt teljesít!)

Harmadszor, az öböl államok és Kína között formálódó kapcsolat rövidtávon „bezárhatja” a kapukat a nyugati befektetők előtt, de hosszú-távon közel sem zárhatják ki a külvilágot. Hiszen szükségük van a nyugati fejlesztésekre és projekt-vezetésekre, mint ahogyan a közvetítő pénzügyi rendszerekre is! Az Öböl-Kína kapcsolat pediglen az Egyesült Államok számára is tartogat némi pozitívumot: annyi év után leveheti a terhet az amerikai fogyasztók válláról.

Végezetül pedig egy valami mindenképpen bizonyossá válhat a „modern selyemút” kapcsán, nevezetesen, hogy bár még mindig a transzatlanti kereskedelem számít a világ leggazdagabb (1,5 trillió USD 2008-ban!) kereskedelmi útjának, addig a világgazdaság középpontja úgy tűnik, hogy Európából és az Egyesült Államokból egyértelműen elmozdult a Közel-Kelet és Ázsia felé.

Zöld forradalom az Öbölben

MEGÚJULÓ ENERGIAFORRÁSOK UTÁN KUTATNAK AZ OLAJMONARCHIÁK!?

A Perzsa-öböl monarchiái kőolaj és földgázkészleteiknek, illetve petrokémiai iparuknak köszönhetően gazdagodtak meg, az olajkorszak végéhez közeledve azonban már új szelek fújnak, az öböl államok az alternatív energiák jövőbeli exportálását célul kitűzve egyfajta „zöld forradalomba” kezdtek.

Noha az egy főre jutó szén-dioxid kibocsátás még mindig a Perzsa-öböl olajmonarchiáiban az egyik legmagasabb a világon (Mindez nem meglepő, ha azt nézzük, hogy az üzemanyagárak rendkívül alacsonyak, a tömegközlekedés és újrahasznosítás pediglen igencsak rosszul megoldott!), gazdaságuk pedig továbbra is a kőolajon alapszik, az öbölbeli kormányzatok mégis komoly lépéseket tesznek annak érdekében, hogy az öböl déli partjából a megújuló energiák „szilikon-völgyét” hozzák létre. Teszik mindezt azért, mert egyfelől tisztában vannak az olajtartalékok korlátozottságával, másfelől pedig mert tudják, hogy a jövő az alternatív energiáké lesz. Ahogyan fogalmaznak: „Olaj-exportáló országok vagyunk, de mostantól kezdve azon ügyködünk, hogy energia-exportáló országok legyünk!”

Az innováció jegyében az olajmezőkön kitermelt dollár milliárdokat most az új zöld technológiákba igyekeznek visszaforgatni. (A hosszú távú fejlesztéseknek pedig az olajár-csökkenés és a gazdasági világválság sem lehet akadály.) Az olajmonarchiák milliódolláros befektetési alapokat hoznak létre a környezetbarát technikák és anyagok népszerűsítésére, s dollármilliós nagyságrendben támogatják a különféle egyetemi kutatási programokat (Los Angelestől Londonig), valamint az ún. „zöld parkok” létrehozását odahaza és külföldön egyaránt. Az Egyesült Arab Emírségekben pedig környezetbarát várost építenek, ahol a tervek szerint nem lesz káros anyag kibocsátás, és amelyhez az építőanyagokat is szigorú környezetvédelmi előírásokat betartva állítják elő. (Így például a hagyományos beton és alumínium helyett kevésbé szennyező, új fejlesztésű anyagokat használnak!)

Az új befektetések célja nem más, mint megőrizni az öböl domináns pozícióját, mint a világ energia-ellátója, valamint bebiztosítani a vezető szerepet az új technológiák és zöld módszerek tekintetében. Az egyre kifinomultabb gondolkodású és nyugaton tanult vezetők, a „modernizáló hercegek” remek üzletet látnak a zöld technológiák külföldi kutatásában, ezáltal ugyanis minden sikeres eredményt azonnal alkalmazni lehet, s az öbölből valóban egy „zöld központot” lehet létrehozni. Abu Dhabi hercege például a massachusettsi technológiai intézettel és számos brit intézménnyel működik együtt a jövő városa felépítésében, míg a szaúd-arábiai királyi technológiai egyetem a Stanford és a Berkeley egyetemekkel kooperál, többek között a napenergia hatékonyabb kihasználásában és „zöld beton” kikísérletezésében.

Ugyan a felmérések nem sok jóval kecsegtetnek az öbölbeli polgárok környezettudatosságát illetően (A légkondicionáló berendezés szinte mindenhol alapfelszerelés, a hatalmas plázák neonvilágításai és reklámtáblái pedig éjjel-nappal pazarolják az energiát!), de a zöld technológiák szükségességébe vetett hitet nem csupán a régió gazdasági jövője és a magas szintű életforma elérése indokolja, hanem a környezet sérülékenységének felismerése is. Az öbölben ma már egyre többen vélik ugyanis úgy, hogy a fejlesztésekért és modernizációért túlontúl nagy árat kell fizetni, s a világ kőolaj fogyasztásának fokozatos növekedése, a kitermelés fokozódásával együtt, tovább károsíthatja a környezetet, a levegő szennyezésével pedig tovább folytatódhat a globális felmelegedés és elsivatagosodás is, amely különösen érzékenyen érintheti ezeket az amúgy is sivatagi országokat!

A Perzsa-öbölben kibontakozó zöld forradalom láttán az Egyesült Államok könnyen elveszítheti vezető szerepét az alternatív energiaforrások és technológiák kutatása, illetve alkalmazása területén. Az olajmonarchiákban ugyanis nem csupán az újító szándék van meg, hanem a fejlesztésekhez szükséges pénzügyi források is rendelkezésre állnak. (Vagy ahogyan Abu Dhabi nemzeti energia vállalatának vezetője fogalmazott: „Itt alacsonyak az adóterhek, fiatal a lakosság, hozzáférés van a világhoz, bőségesek a természeti erőforrások és erős a befektetői hajlam!”) Ráadásul ezeknek az államoknak nincsen komolyabb ipari történelmük, így lényegében tiszta lappal kezdhetik a zöld technológiák gyártását, s az olyan ipari országokkal ellentétben, mint az Egyesült Államok, nem kell hatalmas összegeket költeniük az ipar környezetbarát átalakítására! Az olajmonarchiáknak pedig további előnyeik is vannak a megújuló technológiák terén, nevezetesen, hogy az arábiai sivatagokban az év mind a 365 napján hetedhét országra süt a nap!

Költekezési láz a Perzsa-öbölben

VAJON AZ ARAB MONARCHIÁK MIRE KÖLTIK AZ OLAJDOLLÁROKAT?

Miközben a világ legtöbb országában igyekeznek a nadrágszíjakat meghúzni, s erőteljesen visszafogni a költekezéseket, addig a Perzsa-öböl arab monarchiáinak vezetése éppen az ellenkező problémával küzd: Vajon mihez kezdjenek az olajeladásokból származó hatalmas jövedelmekkel, amelyek 50-100 USD közötti kőolajárral számolva 2020-ig a 4,7-8,8 trillió USD értéket is elérhetik? (Mindez hatalmas összeg, különösen, ha azt nézzük, hogy az öböl-menti államokban kevesebb, mint negyven millióan élnek!)

A Perzsa-öböl monarchiái úgy tűnik, hogy a legkézenfekvőbb megoldást választják, nevezetesen igyekeznek elkölteni a felgyülemlett olajdollárokat. De a korábbi korszakok és évek után most nem csak külföldön, hanem odahaza is szándékoznak befektetni (A 2002-es 15 százalékkal szemben most a megtakarítások 25 százalékát fektetik be lokálisan! A helyi projektek finanszírozása 2020-ra pedig akár a 3 trillió USD-t is megközelítheti!), s a luxus és presztízsberuházásokat követően egyre inkább az ésszerűen megfontolt gazdasági tervek kapnak hangsúlyt. Szaúd-Arábia ipari központtá kíván válni, ennek érdekében közel 150 milliárd USD összegben épít ipari városokat és komplexumokat, Kuvait pedig ezen összegnek a feléből igyekszik felépíteni a „Selyem Városát”, amely szabadkereskedelmi övezetként kapocs kíván lenni Ázsia és Európa között.

Első pillantásra megalomániának tűnhet mindaz, amit az öböl-államok, különösen pedig az Egyesült Arab Emírségek, megvalósítani kívánnak. Dubaiban épül a világ legmagasabb épülete, s itten van a földkerekség legnagyobb repülőtere, leghosszabb fedett sípályája, legnagyobb ember alkotta szigete, valamint megannyi hatalmas bevásárlóközpontja és szállodája is. (Legújabban pedig a Disney World-öt is leköröző vidámpark épül!) A felhajtás célja rendkívül egyszerű: az öbölállamok többsége az olajkorszak lezárulta után a turizmusban és a szolgáltató iparban látja a sikeres jövő lehetőségét. A külföldi turistákért és befektetőkért pediglen már most megindult a küzdelem az öböl-államok között, akik grandiózus beruházásaikkal lényegében csak magukat kívánják még vonzóbbá tenni ebben a versenyben. (Ennek érdekében a legtöbb helyen még történelmi városrészt is építenek!)

Az öböl-menti monarchiák között valóságos versenyfutás zajlik, hogy vajon ki lesz a Közel-Kelet új kulturális központja. Az uralkodócsaládok egymással rivalizálnak, hogy kinek a birodalmában vannak a legjobb múzeumok, a legnagyszerűbb kiállítások és a legpompásabb fesztiválok. Az olajdollárokat egyre több helyen a művészeti alkotásokba igyekeznek visszaforgatni, hogy az öbölbeli városállamok meghatározó szereplőként kerüljenek be a nemzetközi kulturális vérkeringésbe. (Az emírségekbeli fejlesztések ismételten csak magukért beszélnek. Az új kulturális intézményeket olyan jeles építészek tervezik, mint Frank Gehry, Jean Nouvel, Tadao Ando és Zaha Hadid. A kapuit novemberben megnyitó Katari Iszlám Művészet Múzeumot pedig a kínai származású I. M. Pei, a párizsi Louvre piramis tervezője vetette papírra!) Az öböl államai egyúttal kreatív központok is kívánnak lenni, így előszeretettel fektetnek be egyre nagyobb összegeket az egyetemi képzésekbe és kutatásokba. (Így Katar, amely a saját intézmények felállítása mellett tucatnyi nyugati egyetembe invesztált tőkét az elmúlt években!)

A Perzsa-öböl olajmonarchiái a hazai befektetések és költekezések mellett még mindig nagy összegeket költenek el külföldön. (A fentebb már idézett statisztika szerint a tartalékok 75 százalékát külföldön fektetik be!) Az öböl-menti államok ennek megfelelően komoly részesedéssel bírnak amerikai kaszinókban, ausztráliai aranybányákban, kínai kőolaj-finomítókban, indiai luxuscikk gyárakban, mexikói szállodákban, holland petrokémiai iparágakban, valamint az egyiptomi, olasz és török hajóiparban. (Nem is beszélve az angol Manchester City futballcsapatban való érdekeltségről!) A kihelyezett tőkebefektetések részeként egyes öböl-államok még északi-tengeri, kanadai és amerikai olajkoncessziókat is vásároltak. A külföldi költekezést egyfelől a gazdasági diverzifikáció igénye, másfelől pedig a globális jelenlét ambíciója indokolja.

Noha a Perzsa-öböl arab monarchiáiban az olajárak tartós „mélyrepülése” komoly problémákat generálhat, a regionális események pediglen továbbra is komoly biztonsági kockázatokat rejthetnek, most mégis úgy tűnik, hogy az olajmonarchiák viszonylagos nyugalomban serénykedhetnek az olajbevételeik elköltésén. A nyugodt körülmények között jól átgondolt és sikeresen levezényelt reformok pedig hosszútávra bebiztosíthatják az öböl-államok gazdasági növekedését és világgazdasági pozícióját.

Mit akar Irán?

TEHERÁNI TÖREKVÉSEK ÉS MAGYARÁZATOK

Nyolcéves vesződés után, hogy Washington tárgyalásokba bocsátkozzon-e Teheránnal, avagy sem, most úgy tűnik, hogy a demokrata vezetés közvetlen párbeszédet fog kezdeményezni a legfőbb közel-keleti ellenlábasával. Az amerikai célok és törekvések ismertek, nevezetesen, hogy Teherán szüntesse be katonai célú atomprogramját, valamint hogy hagyjon fel a terrorizmus támogatásával és a közel-keleti békefolyamat ellehetetlenítésével. De vajon mit szeretne a másik fél? Mit akar Irán?

Röviden összefoglalva, Irán célja, hogy „elfogadást” nyerjen. A Washingtonnal való tárgyalásokat Teherán leginkább az elmúlt években szerzett pozícióinak és befolyásának konszolidálására, valamint regionális státuszának amerikai elismertetésére kívánja felhasználni. De a megállapodás sarokpontját képezik azok az Egyesült Államokkal szembeni követelések is, amelyek a forradalmi rendszer létjogosultságának elfogadására, s az iráni belügyekbe való beavatkozás egyértelmű elutasítására irányulnak. (Az 1953-as CIA puccs, akárcsak az 1979-es restaurációs kísérlet, emlékei még mindig aktívan élnek az iráni fejekben! Különösen most, amikor Teherán bejelentette, hogy felszámolt egy Washington által támogatott kémhálózatot.)

Az iráni vezetés a megbeszélések során arra fog törekedni, hogy azok minél szélesebb tárgykörre terjedjenek majd ki. Így a nukleáris program megvitatása mellett az iraki fejleményekről, a közel-keleti konfliktusról és a Perzsa-öböl biztonsági rendszeréről is tárgyalni kívánnak a „Nagy Sátánnal”. A kiterjedt tárgyalások egyfelől a bekapcsolás és a sikeres érdekérvényesítés érzetét kelthetik odahaza, másfelől pedig Irán a széles platformú kétoldalú megbeszélések révén azt üzenheti arab és egyéb riválisai felé, hogy az Egyesült Államok elismerte központi szerepét a Közel-Kelet stabilizálásában. (Ezt követően Teherán kétségkívül igyekszik azt a képet fenntartani, hogy nélküle a régió egyetlenegy konfliktusa sem megoldható. Ezáltal pedig kielégítődik regionális hatalomvágya is!)

Az amerikai-iráni párbeszédben az iráni nukleáris program minden bizonnyal kiemelt szerepet kap. Teherán célja a regionális pozícióinak elismertetéséhez hasonlóan itt is az, hogy a korábbi években szerzett előnyeit és képességeit elfogadtassa az amerikai vezetéssel. De a tárgyalásokon Irán nemcsak egyfajta amerikai jóváhagyást kíván elérni, hanem nukleáris fejlesztéseinek általánosabb legitimációját is. (Ne feledjük, hogy az iráni nukleáris engedetlenségre válaszul ez eddig négy ENSZ határozat is született!) Ezért cserébe pedig hajlandónak mutatkozik arra, hogy ismételten bizalomépítő gesztusokat tegyen Washington és a nemzetközi közösség felé. Így például elfogadni a szigorúbb nemzetközi nukleáris ellenőrzési rendszert. (Mindez nem meglepő, hiszen Teheránnak, akárcsak Washingtonnak, nem érdeke egy „nukleáris verseny” kibontakozása a Közel-Keleten!)

A tárgyalásokon feltehetőleg sok szó esik majd az olyan ügyekről és kérdésekről is, mint például Irak vagy Afganisztán, ahol a szembenálló felek azonos oldalon állnak. (Az amerikai-iraki biztonsági paktum teheráni elfogadása, valamint a korábban rendezett nagyköveti találkozók, mind-mind azt bizonyítják, hogy Teherán hajlik az iraki kooperációra!) Az Iszlám Köztársaság már régen felhagyott a forradalom exportálásának kísérletével. Irán most sem kíván mást, csak stabilitást a térségben. (Az ajatollahok vezette Irán mindenképpen el kívánja kerülni, hogy Irakból Afganisztánhoz hasonló al-Kaida által „fertőzött” bukott állam váljék!) Az ellentmondásos retorika ellenére a teheráni vezetés arra az egyöntetű felismerésre jutott, hogy a szomszédos területeken szerzett befolyásának megőrzésére kifizetődőbb a diplomácia eszközeit használni, mintsem felforgató és erőszakos cselekményekbe belebonyolódni. (Teherán érdekeinek maximálisan megfelel a demokratikus berendezkedésű Irak, amely egyfelől biztosítja a síita többség hatalmát, másfelől pedig a heterogén ország területi integritását is!) A tárgyalásos megegyezések nem csak a régió instabilitását, hanem az amerikai fegyveres erők térségbeli jelenlétét is csökkenthetik. Az amerikai szerepvállalás korlátozódása pediglen az iráni fenyegetettség érzet gyengülése mellett a regionális együttműködés (Öböl-menti Együttműködési Tanács) Irán-ellenes jellegének mérséklődését is eredményezheti.

Az iraki és afganisztáni rendteremtés kapcsán különös érdekazonosság látszik formálódni, de a Teherán és Washington közötti tárgyalásokon több kellemetlen és nehezen megoldható kérdést is napirendre kell majd venni. Az amerikai-iráni diplomáciai tánc legnehezebben vehető lépései pedig az izraeli-palesztin konfliktus és Libanon jövője körül fognak körvonalazódni, amely kérdésekben a leginkább ütköznek az amerikai és iráni álláspontok. A megegyezés – vagy ha úgy tetszik kiegyezés – azonban mégsem tűnik lehetetlennek. Az Iszlám Köztársaság külpolitikájában ugyanis mindig is a Perzsa-öböl, s nem az Arab Kelet kapta a legfőbb prioritást. Nincs ez most sem másként. Amennyiben Irán befolyást szerez, és elfogadott szereplővé válik az öbölben, úgy a távoli területeken mérsékelni fogja a magatartását. (S ha Teherán Izrael állam létezését nem is fogja elfogadni, de attól mindenképpen tartózkodni fog, hogy komolyabban beavatkozzék a palesztin ügyekbe.) Mindez pedig azt is eredményezheti, hogy a Hamasz mérséklődik és konstruktívabb szerepet játszik majd a palesztin politikában. Az Irán és a libanoni Hezbollah közötti kapcsolat azonban sokkalta szorosabb, éppen ezért nagyobb kihívást is jelent, mint a radikális palesztin csoportok támogatása. Teherán a tárgyalásokon igyekszik majd minden erejével meggyőzni Washingtont, hogy a síita szervezet megkerülhetetlen politikai erőnek számít a cédrusok országában, és aligha fogja hagyni, hogy fegyvereikről komolyabb garanciák, illetve előnyök nélkül lemondjanak.

Az amerikai-iráni tárgyalásokra az iráni küldöttek komoly ambíciókkal és határozott elképzelésekkel érkeznek majd. Az amerikai diplomácia feladata lesz kihasználni a kínálkozó lehetőséget, integrálni Iránt a regionális rendszerbe, és közben ésszerű korlátok közé szorítani a teheráni törekvéseket, valamint új irányba terelni a kifogásolható iráni tevékenységet. A szembenálló felek céljait és törekvéseit még a részleges érdekazonosság ellenére is rendkívül nehéz lesz összeboronálni. (Ráadásul a majd harmincéves „mosolyszünet” után egyik fél sem szándékozik elkapkodni a kapcsolatok újrafelvételét, amelyet ráadásul a másik fél a gyengeség jeleként értelmezhet.) Mindazonáltal Teherán hajlandósága a széleskörű tárgyalásokra azt jelenti, hogy Irán tisztában van az Egyesült Államok erejével, de még inkább saját hatalmának korlátaival. A kérdés eztán csak az, hogy vajon Washingtonban is születik-e hasonló felismerés!?

ELLENTMONDÁSOS RETORIKA?

Teherán egyik nap párbeszédet kíván kezdeményezni a „Nagy Sátánnal”, másik nap viszont rakétákat tesztel, és kemény retorikát használ Izraellel szemben. Vajon mi az oka ennek az ellentmondásos iráni magatartásnak? A magyarázatot az Iszlám Köztársaság körül kialakuló környezetben és a forradalmi elit felfogásában kell keresnünk. Irán vezetői egyfelől az ország regionális szerepének növekedése láttán pozícióban érzik magukat, másfelől azonban az amerikai katonai erőt és haditechnikát szemlélve sebezhetőnek és gyengének is. (Éles retorikája lényegében az elrettentést szolgálja!) A legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah nyilatkozatait figyelve („Képesek vagyunk diplomatikusak lenni… de ha eszkalálni kívánjátok a konfliktust, úgy minden erőnkkel vissza fogunk csapni!”), akinek világlátása döntően meghatározza az iráni külpolitikát, egyértelmű választ kaphatunk: „Ne gondoljátok, hogy erőszakos nyomásgyakorlással mérsékelni tudjátok a magatartásunkat!” A forradalmi vezetés ugyanis még mindig úgy vélekedik, hogy derekuk beadását követően újabb követeléseket fogalmaznak meg majd velük szemben. Ezért a gyengeség minden jelét igyekeznek hangzatos retorikával palástolni.

Változóban az öbölbeli erőegyensúly?

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK DILEMMÁJA A PERZSA-ÖBÖLBEN

Az új amerikai adminisztrációnak számtalan közel-keleti kérdéssel kell majd megküzdenie, melyek közül a legnagyobb dilemmát talán a Perzsa-öböl biztonságosságának, illetve az öbölbeli erőviszonyok kiegyenlítettségének megvalósítása jelenti majd.

A Perzsa-öböl térsége több mint harminc esztendeje bizonytalan területnek számít: egyfelől a katonai erőviszonyok aránytalanságai miatt, másfelől pedig az Egyesült Államok katonai jelenlétéből adódóan.

A britek kivonulását követően (1971) a Perzsa-öbölben egy hatalmi háromszög jött létre Irak, Irán és az Egyesült Államok részvételével. Az 1979-es iráni forradalom elmozdította a sahot a trónjáról, és ezzel együtt megbontotta a regionális hatalmi egyensúlyt. Majd az Irak és Irán közötti rivalizálás elmérgesedése, az öböl-államok gyengesége és az USA csekély jelenléte mellett, közel nyolc évig tartó (1980-1988) háborút eredményezett, amelyben a résztvevő felek tovább gyengültek. A tűzszünet megkötése után két évvel (1990-ben) Irak megtámadta Kuvaitot. Az Egyesült Államok a nemzetközi fellépést követően a „kettős féken tartás” politikáját választotta, amellyel igyekezett Irakot és Iránt egyensúlyban tartani. Az kuvaiti válság eredményeként az USA első ízben közvetlen, ráadásul igencsak erős, katonai jelenlétre tett szert a Perzsa-öbölben. Mindez pedig újabb változást hozott a térségbeli erőviszonyokban: egyfajta „Pax Americana”-t az öbölben.

A hosszú évek „nyugalmát” követően az Egyesült Államok 2003-as iraki inváziója hozott ismételten lényeges változást. (Ahogyan fogalmaznak: „Amíg az első iraki háború kötelesség volt, s amerikai dominanciát eredményezett, addig a másodikat választás eredményeként vívták meg, amely azonban véget vetett az amerikai hegemóniának!”) A Szaddám Huszein vezette rezsim megszűnte jelentősen átrajzolta a régió erőviszonyait. Az iraki és libanoni kapcsolatait latba vető, az olajárak történelmi magaslatokba szökését kihasználó, nukleáris babérokra törő Iszlám Köztársaság befolyása kétségkívül megnőtt az elmúlt években. A korábbi évek hatalmi háromszögének helyébe lényegében egy kétoldalú amerikai-iráni vetélkedés lépett.

S míg az öböl északi partján Irán egyértelműen megerősödni látszik, úgy a déli parton sorakozó arab olajmonarchiák még mindig katonailag erőtlennek tűnnek. (Szaúd-Arábia ugyan sokkalta korszerűbb fegyverekkel bír, mint az Iszlám Köztársaság, valójában azonban katonai képességei közel sincsenek arányban az ország területi nagyságával, lakosságának számával, gazdasági súlyával és stratégiai fekvésével!) Az egyensúly fenntartására, közvetve vagy közvetlenül, akárcsak korábban, most is az Egyesült Államok vállalkozik. Csakhogy ezzel éppen, hogy saját maga ellen tüzeli a térség muzulmán lakosságát, kormányzatait pedig mindenképpen zavarba hozza, s kínos magyarázkodásra kényszeríti. Ráadásul mindez csak rövidtávon megoldás, hiszen így az olajmonarchiák továbbra sem állnak majd a saját lábukra, s az amerikai védőernyő nyújtotta könnyebb utat választják.

Az öböl államok katonai erőtlensége, valamint az Egyesült Államok térségbeli jelenléte egyaránt szerepet játszott, és játszik továbbra is a Perzsa-öböl régiójának kiegyensúlyozatlanságában és bizonytalanságában. (Ironikus módon az USA nemhogy csökkenttette a biztonsági kockázatok számát, hanem éppen ellenkezőleg, jelentősen növelte azokat.)

A Perzsa-öböl hatalmi egyensúlyhiányában az Iszlám Köztársaság nukleáris ambíciói pediglen egy újabb fejezetet nyithatnak. Egy atomfegyverhez jutó Irán ugyanis alapjaiban rajzolhatja át a régió erőviszonyait. Az amerikai vezetés ugyan hajlik a tárgyalásokra az Iszlám Köztársasággal, de kérdés, hogy vajon Teherán feladja-e vitatott nukleáris programját. Irán még mindig az amerikai katonai gyűrű szorításában, ellenségektől körülvéve érzi magát, éppen ezért aligha fog könnyen lemondani atom-programjának folytatásáról. Amely egyébként szinte automatikus következménye a régió „hatalmi egyenletének”. Irán lényegében nem mást akar az öbölben, mint amit Izrael állam már megvalósított a tágabb Közel-Keleten, nevezetesen nukleáris fegyverével biztosítani hatalmi és katonai dominanciáját.

A Perzsa-öböl krónikus kiegyensúlyozatlansága láttán nem valószínű, hogy lényeges változásra kerül majd sor az amerikai külpolitikában. Amennyiben az amerikai adminisztráció komolyan gondolja az amerikai-iráni kapcsolatok normalizálását, úgy kénytelen lenne elfogadni az Iszlám Köztársaság nukleáris pozícióját. Mindez viszont azt eredményezheti, hogy az öböl mini-államai szorosabbra fűzik kapcsolatukat Szaúd-Arábiával és Egyiptommal. Iránnak atomhatalomként való elismerése pedig fegyverkezési versenyt idézhet elő a régióban és a Közel-Keleten, Izraelt pedig könnyen megelőző csapásra késztetheti. Az Obama-kormányzatnak éppen ezért aligha állhat érdekében egy nukleáris Irán elfogadása.

Az amerikai-iráni tárgyalásokban előrelépést hozhat a teljes iraki kivonulás, a nemzetközi biztonsági garanciák felkínálása, valamint az iráni befolyás elismerése Irakban és a régióban, de cserébe nem igazán várható, hogy Irán lemondjon nukleáris programjáról. Teheránnak ugyanis hosszú távú garanciákra van szüksége, s nem olyanokra, amelyek Európától és az Egyesült Államoktól teszik függővé! Washington dilemmája tehát az, hogy ugyan érdekei azt kívánják, egyezzen meg Teheránnal, valójában azonban könnyen meglehet, hogy a kapcsolatok normalizálása, vagy ha úgy tetszik az iráni ajánlat, túlságosan drága lesz majd!?

A Hamasz nem egy iráni báb, vagy mégis?

IRÁN KAPCSOLATA A RADIKÁLIS PALESZTIN SZERVEZETTEL

A már több mint két hete tartó izraeli-palesztin konfliktus kapcsán egyre többet beszélnek a Hamasz és az Iráni Iszlám Köztársaság közötti kapcsolatokról. De vajon a palesztin szervezet tekinthető-e iráni bábnak, ezáltal pedig vajon tényleg egyfajta „áttételes” háború zajlik-e Teherán és Tel-Aviv között, avagy túlmisztifikált a Hamasz-Irán kapcsolat, és a kemény teheráni kritika csak a Washingtonnal folytatandó tárgyalásokhoz kíván erős pozíciót kiharcolni?

A Hamasz radikális palesztin szervezet és az Iráni Iszlám Köztársaság közötti kapcsolat kétségkívül megkérdőjelezhetetlen „realitás”, annak természetét és formáját illetően azonban megoszlanak a vélemények. Egyesek jelentős összefonódásról beszélnek, és úgy vélik, hogy Irán nem csupán ideákat és szimpátiát nyújt a palesztin szervezetnek, hanem fegyverekkel, kiképzéssel, valamint hírszerzési jelentésekkel is támogatja azt. Mások ezzel szemben azt gondolják, hogy a Hamasz és Teherán között csak egyszerű „ad hoc” szövetségről van szó. Érvelésük szerint az iráni támogatás leginkább pénzzel teli bőröndökben és hangzatos retorikákban merül ki. (Szó mi szó, a szervezet felfegyverzése közel sem olyan könnyű feladat, ráadásul kockázatos is!)

A helyzet helyes megítélését a bizonyítékok hiánya, s maga az iráni magatartás és retorika is nehezíti. Teherán hol szabadságharcos csoportoknak nyújtott „morális” támogatásról beszél, hol pediglen arról, hogy ezek a szervezetek szorosan kötődnek hozzá. Megosztott a vezetés is, amelynek egyik fele mélyen ideologikus és személyes elkötelezettséggel bír a palesztin ügyet illetően (A mai vezetők többsége a forradalmat megelőzően élesen konfrontálódott az uralkodóval Izrael támogatása miatt!), másik fele azonban realista, s egyszerűen a remélt politikai haszon felől közelíti meg az arab-izraeli kérdést (A palesztin ügyet kihasználva növekedhet Irán támogatottsága az „arab utcákon”, valamint regionális vezető szerepe az iszlám világban!).

Napjainkban kétségkívül Irán számít a Hamasz legfőbb támogatójának, de ez korántsem volt mindig így. A palesztin-izraeli ügyet illetően Iránnak mindig is a libanoni síita Hezbollah jelentette a legfőbb eszközt és ütőkártyát. Ezzel szemben a Muzulmán Testvériség gázai irodájának radikálisabb tagjaiból megszülető Hamasz, szunnita szervezet közel sem kapott akkora figyelmet és támogatást. A 2006-os választáson aratott győzelme azonban felértékelte a szervezetet a teheráni vezetés szemében, a nyugati segélyek befagyasztása és az arab államok adakozási kedvének csökkenése pedig egyfajta támogatói vákuumot eredményeztek, amelynek betöltésére Irán azonnal vállalkozott (Mahmud Ahmadinezsád közel 50 millió dollár értékű segélyt ígért meg akkor!).

A pénzügyileg ellehetetlenülő Hamasz-kormányzatnak igazi mentőövként érkezett az iráni támogatás, Teherán pedig a nyaka körül egyre szoruló hurokban a palesztin ügyet a síita-szunnita megosztottság képzetének áthidalására, a megbízható szövetségesek keresésére, s a kapcsolatok építésére igyekezett felhasználni. (Egyes elemzők szerint a Hamaszhoz hasonló fegyveres csoportok támogatásával Irán sokkalta nagyobb elrettentő erőt képvisel, mint magukkal a nukleáris fejlesztésekkel!) A nemzetközi szankciók szorítása alatt álló Iránnak pediglen sokkalta egyszerűbb pénzügyileg támogatni a palesztin csoportokat, mintsem felfegyverezni őket, amely igencsak nehézkes és kockázatos. A közhangulat és az olajbevételek alakulása folytán azonban könnyen veszélybe kerülhet ez a fajta adakozás!

A létező és kiterjedt kapcsolatok ellenére a Hamasz közel sem tekinthető iráni bábnak, hanem sokkalta inkább egyfajta „lehetőségnek” számít, amelyet Teherán igyekszik kihasználni. Nincs ez most sem másként, az iráni vezetők keményen fogalmaznak, amivel hazai és regionális pozíciókat kívánnak szerezni, valamint üzenni a hivatalba lépő új amerikai adminisztrációnak (A pragmatistaként számon tartott Hásemi Rafszandzsáni például a következőket mondotta: „Az elnyomott palesztinoknak csak úgy van esélyük harcolni Izraellel szemben, ha a politikai és pénzügyi támogatás mellett fegyverekhez is hozzájutnak.”). Aktívan mégsem lépnek az ügy érdekében, mivel Irán számára kifizetődőbb, ha a partvonalról figyelnek: minél nagyobb lesz ugyanis az Izrael-ellenesség, annál jobban visszhangoznak majd az iráni gondolatok a közel-keleti fejekben.

EGY ÉRDEKES SZÉLJEGYZET…

Még ha az iráni érintettség valós is, érdemes más lehetőségeket is számításba venni! Így például, amikor a Sínai-félsziget turistavárosaiban követtek el merényleteket, akkor senki nem beszélt iráni kapcsolatokról, hanem mindenki az al-Kaidára mutogatott. A jelenlegi gázai helyzetben Teherán tűnik a fő gonosznak, miközben könnyen meglehet, hogy a Hamasz tagjai által használt fegyverek nem is a síita Iránból származnak, hanem valamely al-Kaida szimpatizáns szunnita csoporttól.

KERETES: KIÉ A FŐ PUBLICITÁS? S KIÉ A LEGFŐBB HATALOM?

Érdekes eredményre juthatunk, ha a Google internetes keresőprogramban Ali Khamenei nevét ütjük be, az Iszlám Köztársaság legfőbb vezetőjére csak tizedannyi találat születik, mint az éles retorikát használó köztársasági elnökre, Mahmud Ahmadinezsádra. Mindeközben a valóságban Ali Khamenei ajatollahnak tízszer nagyobb hatalma van, mint a közvetlenül választott köztársasági elnöknek. S ha körbetekintünk az iráni politikai rendszerben, akkor azt is láthatjuk, hogy a legjelentősebb pozíciókban és intézményekben (pl. Forradalmi Gárdában, Őrök Tanácsában, a parlamentben, s természetesen az elnöki pozícióban) a legfőbb vezető által kinevezett, vagy éppenséggel hozzá lojális „káderek” ülnek. Az egykoron gyengének tartott Ali Khamenei ajatollah napjainkra erős, majdhogynem kizárólagos hatalomra tett szert az iráni politikai rendszerben.

Vajon mit nyerhetünk a gázai offenzívával?

A HAMASZ LIKVIDÁLÁSÁNAK ELŐNYEI…

Már több mint két hete zajlik Izrael „Öntött Ólom” nevű gázai hadművelete, amelynek célja nem más, mint megrendítő csapást mérni a Hamasz, radikális palesztin szervezetre. Bizonyos források szerint már közel a végső győzelem, de vajon mit is nyerhetünk azzal, ha az iszlamista szervezet ténylegesen meggyengül, vagy ha adott esetben cselekvésképtelenné válik?

Nos, mindez elsősorban viszonylagos békességet eredményezhet a zsidó állam déli határvidékén, amelynek következtében nagyobb figyelem és több energia fordítódhat a Szíria és Izrael közötti béketárgyalásokra. A múlt esztendőben kezdeményezett közvetett tárgyalás ugyan nem hozott átütő eredményt Damaszkusz és Tel-Aviv kapcsolatában – többek között azért, mert azt a leköszönő amerikai adminisztráció nem támogatta –, valójában azonban a megegyezés mind Izraelnek, mind pedig Szíriának érdekében áll, s úgy tűnik, hogy ezúttal a körülmények is kedvezően alakulhatnak.

Szíria az elmúlt időszakban már több ízben is kifejezésre juttatta, hogy készen áll a Washingtonnal való kapcsolatok normalizálására. A megválasztott, de még hivatalába be nem iktatott Barack Obama irányváltást ígért az amerikai közel-kelet politikában. Így például elődjével ellentétben támogatásáról biztosította az izraeli-szíriai tárgyalásokat. Amennyiben az amerikai-szíriai viszony normalizálására tett erőfeszítéseket siker koronázza, úgy könnyen béke születhet Damaszkusz és Tel-Aviv között, ráadásul a libanoni helyzet is stabilizálódhat. Sőt mi több, ezáltal a Hezbollah támogatottsága is csökkenhet, amellyel Irán keze is gúzsba köthető a közel-keleti konfliktust illetően. A Hamasz és a Hezbollah pozícióinak „korlátozásával”, valamint a szövetséges Szíria „elhódításával” Irán hatalmi befolyása kétségkívül szűkülhet, ezáltal pedig Teherán akár „nukleáris” vagy „iraki” tárgyalóasztalhoz is kényszeríthető.

Kérdéses azonban, hogy lesz-e valóban amerikai irányváltás? Az újonnan megválasztott amerikai elnök szótlansága, tétlensége a gázai háború kapcsán sokakban megkérdőjelezte a valódi változás lehetőségét. Aktívabb fellépésre feltehetőleg azért nem került sor, mert a demokrata elnök beiktatása előtt nem kívánt felelősségre vonhatóvá válni az izraeli események miatt. Ha Barack Obama hivatalba lépéséig véget ér a gázai offenzíva, s a Hamasz ténylegesen meggyengül, az izraeli-szíriai tárgyalások pedig valóban megindulnak, úgy az amerikai diplomácia lehetőségei mindenképpen kibővülnek majd, mindazonáltal az Egyesült Államok közel-keleti megítélésének javítása korántsem lesz könnyű és zökkenőmentes!

A Közel-Kelet stabilizálódásáról szőtt forgatókönyv azonban az amerikai külpolitika bizonytalansága mellett más sebből is vérzik. Izrael minden bizonnyal katonai sikert arat, és még az is lehet, hogy mindez komolyan meggyengíti a Hamasz szervezettségét és infrastruktúráját, de az aránytalan erejű és rengeteg ártatlan áldozattal járó konfliktus tovább növeli majd a szervezet népszerűségét és társadalmi támogatottságát. A gázai offenzíva katasztrófát eredményezett: több mint 900 palesztin vesztette életét, akiknek 80-90 százaléka civil volt, egyharmada pedig nő és gyermek; közel 2000 ember sérült meg, illetve áll orvosi kezelés alatt; családok váltak otthon és fedélnélkülivé; a víz- és elektromosáram-ellátást pedig mindeközben felfüggesztették vagy erőteljesen korlátozták. Mindez kétségkívül olyan keserű emlékeket eredményez majd, amelyek nemcsak rövidtávon, de a távolba tekintve is ellehetetlenítik a rendezést.

A palesztin ügyet elszigetelhetik, szervezeteivel szemben katonai erőt alkalmazhatnak, a feleket bevonva vagy kihagyva békefolyamatot szervezhetnek, de ami igazán számít, az a közhangulat. Márpedig az a jelen fejlemények között semmi biztatót nem rejt a közeljövőt illetően. S ne feledjük azt a történelmi leckét sem, amelyet Izrael állam megszálló politikája, katonai akciója, valamint blokádja korábban már eredményezett: szerepet játszott a Hamasz és a Hezbollah megszületésében, majd pedig a megerősödésükben és a hatalomra kerülésükben. Lehet, hogy ezúttal újabb szervezet születik? Vagy csak az úgynevezett „ördögi kör” folytatódik?

KERETES: „A KEZEINK MEG VANNAK KÖTVE…”

Múlt héten néhány tucat iráni „diák” szállta meg a teheráni nemzetközi repülőteret, s követelte, hogy szállítsák őket a Gázai-övezetbe, ahol a Hamasz katonáival szerettek volna vállvetve harcolni az izraeli megszállókkal szemben. Csakhogy a palesztin területre egyrészt lehetetlen bejutni, másrészt az iráni vezetésnek esze ágában sincs közvetlenül belebonyolódni a közel-keleti válság „legújabb” háborújába. (Irán a konfliktusba egyébként sem a sah uralma alatt, sem pedig az iszlám köztársaság fennállása óta nem avatkozott be közvetlenül! A palesztin-kérdést illetően pedig a lakosság nagy része alapjában véve passzív.) Az iszlám köztársaság legfőbb vezetője, Ali Khamenei ajatollah a militáns fiatalok tüntetésére röviden a következő üzenettel válaszolt: „Köszönet a szolidaritásotokért, de jelen esetben a kezünk meg van kötve, ezért kérlek benneteket, térjetek haza!” Azok pediglen így is tettek…

Izrael & Hezbollah

VAJON LESZ-E ÚJABB KÉTFRONTOS HÁBORÚ IZRAEL ELLEN?

Csütörtökön hajnalban Izrael északi területére rakéták hullottak, amelyeknek libanoni eredete máig nem tisztázott pontosan. Mindazonáltal a feszültség fokozódása az izraeli-libanoni határon komoly aggodalmakat kelt, nevezetesen, hogy 2006 után ismételten háború robbanhat ki a zsidó állam és a libanoni síita szervezet, a Hezbollah között. Mindez pedig akárcsak két és fél évvel ezelőtt, most is kétfrontos háborút eredményezhet Izrael számára.

RAKÉTATÁMADÁS ÉS KRITIKA LIBANONBÓL

Hasszan Naszrallah, a Hezbollah vezetője már a gázai offenzíva kezdete óta keményen ostorozza az izraeli vezetést, odáig azonban mindezidáig mégsem ment el, hogy saját fegyveres erejét vesse be a zsidó állammal szemben. A csütörtöki esetet követően pedig a szervezet azonnal sietett is leszögezni, hogy semmiféle köze nincsen az Izrael ellen irányuló rakétatámadáshoz: „A Hezbollahnak nincs köze a rakétatámadásokhoz. … Mindenki tudja, hogy a Hezbollah sohasem szégyelli tetteiért vállalni a felelősséget!” – fogalmazott Mohamed Fneish, a Hezbollah munkaügyi minisztere.

De vajon akkor kik lehettek az elkövetők? Legnagyobb valószínűséggel palesztin militánsok, avagy renegát Hezbollah-aktivisták voltak, s persze az is lehet, hogy az al-Kaidát utánzó szunnita csoportok.

A palesztin menekültek és radikális csoportok korábban már többször is fejfájást okoztak a libanoni kormányzatnak. Többek között a palesztin faktor játszott szerepet az ország majd tizenöt évig tartó polgárháborújában is. A Hezbollah a Libanon területén működő palesztin csoportok többsége felett ellenőrzést gyakorol, és kiépített kapcsolatokkal is rendelkezik, ugyanakkor bőven akadnak olyan szunnita csoportok is, amelyek semmilyen szállal nem kötődnek a síita szervezethez. A több évtizedes konfliktusnak köszönhetően pedig a Katyusa típusú rakétákból sincsen hiány az országban.

A két legnagyobb palesztin szervezet, a Hamasz és a Fatah tagadta, hogy bármiféle köze is lenne a támadásokhoz. A Népi Front Palesztina Felszabadításáért Központi Parancsnokság nevű, damaszkuszi székhelyű szervezet szintén cáfolta, hogy ők hajtották volna végre a támadásokat, de mivel korábban Izraelt új katonai front megnyitásával fenyegették meg, azonnal a legfőbb gyanúsítottak közé kerültek. S szó mi szó, könnyen meglehet, hogy a rakétatámadások mögött ők vagy valamilyen egyéb libanoni palesztin csoport áll, amely megelégelve az arab államok tétlenségét önálló akcióba kezdett.

Hasonló forgatókönyv a Hezbollah esetében is könnyen elképzelhető. A gázai háború megítélésében és az arra adandó válasz kérdésében ugyanis korántsem egységes a szervezet. A vezető beosztásban lévő idősebb tagok önmérsékletre intenek, s a hosszú távú érdekeket szem előtt tartva elutasítják a háború kiszélesítésének gondolatát. A fiatalabb és alsóbb beosztású aktivisták azonban komolyabb fellépést sürgetnek a vezető politikusok és arab államok részéről, sőt mi több egyesek egyenesen az azonnali cselekvésre felszólító, Izrael elleni hadüzenetre „vágyakoznak”.

Ha a Hezbollah közvetlenül nem is valószínű, hogy részt vállalt az Izrael elleni rakétatámadásokban, közvetve mindenképpen szerepet játszhatott, ha másként nem, úgy hogy szemet hunyt a palesztin csoportok akciózása felett. A kis intenzitású konfliktus („rakétaváltás”) ugyanis intő jel lehet az izraeli vezetés számára, még mielőtt a gázai háború eszkalálódása folytán sor kerülne egy újabb elhúzódó konfliktusra az izraeli-libanoni határon. A palesztin csoportok többsége pedig igyekszik ügyelni arra, hogy ne nagyon haragítsa magára a libanoni közhangulatot s kormányzatot.

A HEZBOLLAHNAK NEM ÁLL ÉRDEKÉBEN A HÁBORÚ

Az éles kritika és hangzatos szólamok ellenére a Hezbollahnak korántsem áll érdekében az Izraellel való újabb pusztító konfrontáció. Közvetlen beavatkozásra csakis akkor kerülhet sor, ha a Hamasz helyzete komolyan veszélybe kerül: „A Hezbollah semmilyen esetben nem hagyhatja, hogy a Hamaszt megsemmisítsék!” Habár az alulról jövő nyomás a cselekvésre igencsak erős, a palesztin iszlamista szervezetnek nyújtott támogatás csupán csak szavakra és demonstrációkra korlátozódik.

A Hezbollah több okból sem vezényelte csatasorba milicistáit. Egyfelől, mert a szervezet továbbra is úgy véli, hogy a Hamasz diadalmaskodni fog a háborúban. Másfelől pedig, mert nem kockáztathatja egy újabb elhúzódó konfliktus kirobbanását akkor, amikor pozíciója odahaza politikailag igencsak sérülékeny.

A 2006-os háborút követően a Hezbollah jelentős pozíciókat szerzett a libanoni kormányzatban, az ez évben sorra kerülő parlamenti választásokon pedig valószínűleg többséget szereznek majd, ezzel pedig tovább nőhet a szerepük a libanoni politikában. Ebben a helyzetben a Hezbollahnak esze ágában sincs fegyveres konfliktust provokálni Izraellel, hiszen azzal a kiépült „nemzetvédő” imázsát kockáztatja. Sokak fejében ott csengenek még Hasszan Naszrallah bocsánatkérő szavai: „Soha nem rendeltem volna el a határon átnyúló akciókat, ha tudtam volna, hogy az egy 34 napos borzalommal, több mint 1000 ember halálával, és az ország romokba dőlésével fog járni!”

A Hezbollah a júniusban esedékes választások előtt igyekszik a nemzeti érdek felelős védelmezőjének szerepében feltűnni. Egy hosszú háborúskodással könnyen elveszíthetnék az eddig megszerzett befolyásukat, s a libanoni közéletben pedig ismét napirendre kerülhetne a síita szervezet fegyvereinek kérdése. A háborús sebekből éppen csak felébredő Libanonnak nincsen szüksége újabb konfliktusra, sem gazdasága, sem pedig társadalma nem lenne képes elviselni egy újabb csapást. Ezzel a Hezbollah is tisztában van, s hosszú távú politikai ambícióit figyelembe véve nem fog háborút indítani, még ha katonái készen is állnak a harcra.

A síita szervezet rakétatámadások helyett inkább olyan akciókkal igyekszik majd operálni, amelyek legitimnek számítanak mind a libanoni lakosság, mind pedig a nemzetközi közösség körében. Egy lehetséges alternatíva a libanoni légteret napi rendszerességgel megsértő izraeli vadászgépek lelövése, amely ugyan az izraeli „vörös vonalak” átlépése lenne, de az ENSZ BT határozatával egyetemben jogos védelme is Libanon szuverenitásának!

IZRAEL & LIBANON: KÖZÖS CÉL A HATÁR-MENTI STABILITÁS

Libanon veszítheti a legtöbbet egy újabb háborúval, a Hezbollah kormányzati pozícióival ugyanis legitim alapja van a libanoni kormányhivatalok és fontosabb közintézmények bombázásának. Így a gázai konfliktus eszkalálódása könnyen romba döntheti ismételten a cédrusok országát. A libanoni vezetés éppen ezért igyekszik is elejét venni a „rakétatámadások” eszkalálódásának. A csütörtöki eset kivizsgálására külön vizsgálóbizottságot hoztak létre, mely egyértelművé tette Bejrút konfliktust elkerülni kívánó szándékát. Fuad Szinióra miniszterelnök ugyanakkor határozottan elítélte az izraeli válaszcsapást, amely az ország szuverenitását sértette.

Izrael már a gázai offenzíva, az „öntött ólom” hadművelet kezdete óta fél szemét az izraeli-libanoni határvidéken, s a Hezbollahon tartja. A Libanonból érkező rakéták pedig kétségkívül megkongatták a vészharangot, hogy nem csupán a délen élő egymillió izraeli van veszélyben, hanem a maradék hatmillió is! Tel-Aviv azonban nem tehet elhamarkodott lépéseket: „A válaszreakciót óvatosan kell kialakítani, különben csak a kezükre játszunk.” – fogalmazott az izraeli kabinet egy tagja. S valóban Izrael államnak bölcsen kell eljárnia, különben ismét a kétfrontos háború veszélyével kell szembenéznie, amelynek 2006-os keserű tapasztalatai a katonai és a politikai vezetésben, valamint a lakosság körében is élénken élnek.

A bizonytalan eredetű rakétatámadásokat követően az izraeli vezetés, a libanoni kormány és a síita szervezet egyaránt a határ menti stabilitás érdekében látszik cselekedni. A Hamasz ellen indított izraeli háború eszkalálódása, az északi front megnyitása ugyanis egyik félnek sem áll közvetlenül érdekében. Izraelt a gázai hadműveletek sikeressége, s a Hamasz erejének megtörése motiválja, a Hezbollah saját politikai pecsenyéjét sütögeti, a libanoni kormányzat pedig egyszerűen csak küzd a béke megőrzéséért.

A Hamasz és az arab államok

ELLENTMONDÁSOS VISZONYOK

 

Izrael gázai háborújára vegyes válasz fogalmazódott meg az arab világban. Egyfelől az „arab utcákon” dühödt tömegek zászlókat égetve és követségeket támadva meg, tiltakoztak a zsidó állam katonai akciója ellen. Másfelől a meghatározó „arab rezsimek” csöndben vagy nyilvánosan a Hamaszt tették felelőssé a kibontakozó krízisért, látszólag pedig Izrael sikerében érdekeltek.

A palesztinok ügye kapcsán sokat hangoztatott arab nacionalizmus és szolidaritás most közel sem olyan erős, mint egykoron. Az arab vezetők többsége ugyan még mindig előszeretettel hivatkozik a palesztin ügyre, ha a hazai lakosságot kell elcsöndesíteni, vagy ha éppenséggel Izrael és a Nyugat felé kell nyomást gyakorolni, de valójában korántsem kedvelik a palesztinokat, a menekültekben és a radikális csoportokban pedig egyenesen saját rendszerük stabilitásának veszélyét látják.

A Palesztinával határos arab országok mindegyikének vannak keserű tapasztalatai arról, hogy a palesztin menekültek és szervezetek milyen biztonsági fenyegetéseket rejtenek magukban. Jordánia 1970 szeptemberében háborút vívott a területén berendezkedett Fatah mozgalommal, s még mielőtt a történelem megismételte volna magát, 1999-ben Amman kiutasította a Hamasz aktivistáit. A palesztin faktor emellett döntő szerepet játszott Libanon majd 15 éves polgárháborújában is.

Habár a Hamasz több arab állammal is szoros kapcsolatot ápol, az elmúlt évek eseményei, így többek között a szervezet Gázai-övezetben végrehajtott „puccsa”, komoly törésvonalakat eredményezett. A Hamasz túlontúl nagy aktivizmusa megkongatta a vészharangokat. Az egyiptomi vezetést leginkább az aggasztja, hogy odahaza is felerősödhetnek a radikális iszlamista hangok, ami a rendszer ellenzékének, többek között a Muzulmán Testvériségnek a megerősödésével járhat. (Ami kellemetlenségeket eredményezhet a Mubarak-dinasztia zökkenőmentes vezetőváltásában!)

Szaúd-Arábia, amely egykoron a nasszerista ideológiával szemben még támogatta a radikális palesztin csoportokat, a 2001-es terrortámadásokat követően megváltozó környezetben azonban a mérsékelt irányvonalhoz csatlakozott, s ma már rendszere és hatalma veszélyforrásként tekint a militáns szervezetekre. (Ellentét mutatkozik például Rijád és a Hamasz között a tekintetben, hogy míg előbbi elfogadja a „két-állam” koncepciót, addig utóbbi elutasítja azt.) A Perzsa-öböl olajmonarchiái, melyek régen szintén támogatták a palesztin szervezeteket, a pénzmozgások szeptember 11. utáni szigorúbb ellenőrzésével egyre kellemetlenebb helyzetben érzik magukat, s éppen ezért igyekeznek korlátozni az általuk nyújtott támogatásokat.

Szíria sokkalta bonyolultabb helyzetben van, mint bármely más arab ország. Damaszkusz az Iránnal ápolt szoros kapcsolatok és a libanoni politikában játszott szerepe miatt már régóta „páriának” számít az arab világban. A 2006-os háborút követően azonban a Basar Al-Asszad vezette Szíria igyekszik a diplomáciai elszigeteltségből kitörni, sőt valamifajta megállapodásra jutni Izrael állammal. A gázai háborúban Szíria egyfajta lehetőséget lát arra, hogy tovább javítsa kapcsolatait az arab világgal, valamint hogy előmozdítsa a megakadni látszó izraeli-szír tárgyalásokat.

Szó mi szó, az arab államok többségének komoly fejtörést okoz a palesztin-kérdés, de legfőképpen a radikális nézeteket valló Hamasz megerősödése, s még inkább a szervezetet támogató síita perzsa Irán befolyásának növekedése a közel-keleti térségben. (Ahogyan az egyiptomi elnök, Hoszni Mubarak fogalmazott: „A Gázai-övezetben kibontakozó helyzet azt eredményezte, hogy Egyiptom gyakorlatilag határos lett Iránnal!”) Így aztán nem is meglepő, hogy a vezető arab államok az időhúzás eszközével élnek, s hagyják, hogy Izrael „kezelhető szintre” gyengítse a radikális palesztin szervezetet, ezzel együtt pedig csökkentse az iráni befolyást az arab Közel-Keleten.

Úgy tűnhet, hogy az egész arab világ megrázkódva és dühödten figyeli az izraeli haderő gázai offenzíváját, az arab országokat közelebbről megvizsgálva azonban azt kell látnunk, hogy az „arab utca” álláspontja nagyon is különbözik az „arab paloták” nézőpontjától. Ugyan valamennyi politikus az arab nacionalizmusról zeng ódákat, valójában azonban még mindig saját „nemzeti” érdekeik mozgatják a szereplőket!

Irán mit profitálhat a gázai háborúból?

RIZIKÓS LEHETŐSÉGEK...

Majd két és fél év után az iráni híradások ismételten a „cionista agressziótól” hangosak. Izrael gázai offenzíváját követően Teherán azonban nemcsak odahaza kezdett kampányba, hanem a nemzetközi porondon is, ahol Izrael mellett a nemzetközi közösséget és az arab államok vezetőit ostorozza. A túl nagy teheráni kardcsörtetés viszont könnyen kontra-produktív lehet!

Irán vezetői számára a gázai fejlemények kétségkívül kedvező lehetőségeket rejtenek. Így például a palesztin ügyek napirendre vételével odahaza sikeresen terelhetik el a figyelmet a mindennapos problémákról, és az egyre súlyosbodó gazdasági helyzetről. A háborúnak köszönhetően ráadásul emelkedni kezdtek a nemzetközi olajárak is!

Az ártatlan áldozatokat bemutató képsorokkal és a nemzetközi közösség tétlenségével szembesülő, a palesztin-kérdésben amúgy igencsak passzív iráni lakosság, most komolyan szimpatizál a palesztin-üggyel. A forradalmi rendszer ezen meghatározó pillérének erősödése, illetve a társadalmi támogatás növekedése láttán érthető az iráni vezetők aktivizmusa.

Teherán kétségkívül komoly Izrael-ellenes propaganda-hadjáratot folytat, amelynek célja egyfelől a konzervatívok választási esélyeinek javítása a júniusi elnökválasztást megelőzően, másfelől pedig az országnak az iszlám világ vezetőjeként, vagy legalább a régió domináns hatalmaként való feltüntetése, s ennek elfogadtatása az új amerikai adminisztrációval.

A kemény retorika azonban könnyen öngólt eredményezhet. A Hamasz támogatása ugyan időlegesen népszerűvé teheti a perzsa Iránt az arab világ utcáin, a vezetők korrupcióval és tehetetlenséggel vádolása azonban könnyen az amerikaiak felé terelheti ezen arab országok kormányait, mindez pedig hosszútávon az arab-iráni kapcsolatok megromlásához, s egyfajta Irán-ellenes szövetséghez vezethet!

Az iráni vezetés éppen ezért óvatos, és cselekedetei inkább színháziasak, mintsem fenyegetőek. Így például egyelőre szó sincsen arról, hogy a síita Hezbollah nyújtotta libanoni ütőkártyát kihasználva második frontot nyissanak Izraellel szemben, mivel a háború ilyetén eszkalálódása magát az Iszlám Köztársaságot tenné célponttá!