ELLENTMONDÁSOS VISZONYOK
Izrael
gázai háborújára vegyes válasz fogalmazódott meg az arab világban.
Egyfelől az „arab utcákon” dühödt tömegek zászlókat égetve és
követségeket támadva meg, tiltakoztak a zsidó állam katonai akciója
ellen. Másfelől a meghatározó „arab rezsimek” csöndben vagy nyilvánosan a
Hamaszt tették felelőssé a kibontakozó krízisért, látszólag pedig
Izrael sikerében érdekeltek.
A
palesztinok ügye kapcsán sokat hangoztatott arab nacionalizmus és
szolidaritás most közel sem olyan erős, mint egykoron. Az arab vezetők
többsége ugyan még mindig előszeretettel hivatkozik a palesztin ügyre,
ha a hazai lakosságot kell elcsöndesíteni, vagy ha éppenséggel Izrael és
a Nyugat felé kell nyomást gyakorolni, de valójában korántsem kedvelik a
palesztinokat, a menekültekben és a radikális csoportokban pedig
egyenesen saját rendszerük stabilitásának veszélyét látják.
A Palesztinával határos arab országok mindegyikének vannak keserű tapasztalatai arról, hogy a palesztin menekültek és szervezetek milyen biztonsági fenyegetéseket rejtenek magukban. Jordánia 1970 szeptemberében háborút vívott a területén berendezkedett Fatah mozgalommal, s még mielőtt a történelem megismételte volna magát, 1999-ben Amman kiutasította a Hamasz aktivistáit. A palesztin faktor emellett döntő szerepet játszott Libanon majd 15 éves polgárháborújában is.
Habár a Hamasz több arab állammal is szoros kapcsolatot ápol, az elmúlt évek eseményei, így többek között a szervezet Gázai-övezetben végrehajtott „puccsa”, komoly törésvonalakat eredményezett. A Hamasz túlontúl nagy aktivizmusa megkongatta a vészharangokat. Az egyiptomi vezetést leginkább az aggasztja, hogy odahaza is felerősödhetnek a radikális iszlamista hangok, ami a rendszer ellenzékének, többek között a Muzulmán Testvériségnek a megerősödésével járhat. (Ami kellemetlenségeket eredményezhet a Mubarak-dinasztia zökkenőmentes vezetőváltásában!)
Szaúd-Arábia, amely egykoron a nasszerista ideológiával szemben még támogatta a radikális palesztin csoportokat, a 2001-es terrortámadásokat követően megváltozó környezetben azonban a mérsékelt irányvonalhoz csatlakozott, s ma már rendszere és hatalma veszélyforrásként tekint a militáns szervezetekre. (Ellentét mutatkozik például Rijád és a Hamasz között a tekintetben, hogy míg előbbi elfogadja a „két-állam” koncepciót, addig utóbbi elutasítja azt.) A Perzsa-öböl olajmonarchiái, melyek régen szintén támogatták a palesztin szervezeteket, a pénzmozgások szeptember 11. utáni szigorúbb ellenőrzésével egyre kellemetlenebb helyzetben érzik magukat, s éppen ezért igyekeznek korlátozni az általuk nyújtott támogatásokat.
Szíria sokkalta bonyolultabb helyzetben van, mint bármely más arab ország. Damaszkusz az Iránnal ápolt szoros kapcsolatok és a libanoni politikában játszott szerepe miatt már régóta „páriának” számít az arab világban. A 2006-os háborút követően azonban a Basar Al-Asszad vezette Szíria igyekszik a diplomáciai elszigeteltségből kitörni, sőt valamifajta megállapodásra jutni Izrael állammal. A gázai háborúban Szíria egyfajta lehetőséget lát arra, hogy tovább javítsa kapcsolatait az arab világgal, valamint hogy előmozdítsa a megakadni látszó izraeli-szír tárgyalásokat.
Szó mi szó, az arab államok többségének komoly fejtörést okoz a palesztin-kérdés, de legfőképpen a radikális nézeteket valló Hamasz megerősödése, s még inkább a szervezetet támogató síita perzsa Irán befolyásának növekedése a közel-keleti térségben. (Ahogyan az egyiptomi elnök, Hoszni Mubarak fogalmazott: „A Gázai-övezetben kibontakozó helyzet azt eredményezte, hogy Egyiptom gyakorlatilag határos lett Iránnal!”) Így aztán nem is meglepő, hogy a vezető arab államok az időhúzás eszközével élnek, s hagyják, hogy Izrael „kezelhető szintre” gyengítse a radikális palesztin szervezetet, ezzel együtt pedig csökkentse az iráni befolyást az arab Közel-Keleten.
Úgy tűnhet, hogy az egész arab világ megrázkódva és dühödten figyeli az izraeli haderő gázai offenzíváját, az arab országokat közelebbről megvizsgálva azonban azt kell látnunk, hogy az „arab utca” álláspontja nagyon is különbözik az „arab paloták” nézőpontjától. Ugyan valamennyi politikus az arab nacionalizmusról zeng ódákat, valójában azonban még mindig saját „nemzeti” érdekeik mozgatják a szereplőket!
A
palesztinok ügye kapcsán sokat hangoztatott arab nacionalizmus és
szolidaritás most közel sem olyan erős, mint egykoron. Az arab vezetők
többsége ugyan még mindig előszeretettel hivatkozik a palesztin ügyre,
ha a hazai lakosságot kell elcsöndesíteni, vagy ha éppenséggel Izrael és
a Nyugat felé kell nyomást gyakorolni, de valójában korántsem kedvelik a
palesztinokat, a menekültekben és a radikális csoportokban pedig
egyenesen saját rendszerük stabilitásának veszélyét látják.A Palesztinával határos arab országok mindegyikének vannak keserű tapasztalatai arról, hogy a palesztin menekültek és szervezetek milyen biztonsági fenyegetéseket rejtenek magukban. Jordánia 1970 szeptemberében háborút vívott a területén berendezkedett Fatah mozgalommal, s még mielőtt a történelem megismételte volna magát, 1999-ben Amman kiutasította a Hamasz aktivistáit. A palesztin faktor emellett döntő szerepet játszott Libanon majd 15 éves polgárháborújában is.
Habár a Hamasz több arab állammal is szoros kapcsolatot ápol, az elmúlt évek eseményei, így többek között a szervezet Gázai-övezetben végrehajtott „puccsa”, komoly törésvonalakat eredményezett. A Hamasz túlontúl nagy aktivizmusa megkongatta a vészharangokat. Az egyiptomi vezetést leginkább az aggasztja, hogy odahaza is felerősödhetnek a radikális iszlamista hangok, ami a rendszer ellenzékének, többek között a Muzulmán Testvériségnek a megerősödésével járhat. (Ami kellemetlenségeket eredményezhet a Mubarak-dinasztia zökkenőmentes vezetőváltásában!)
Szaúd-Arábia, amely egykoron a nasszerista ideológiával szemben még támogatta a radikális palesztin csoportokat, a 2001-es terrortámadásokat követően megváltozó környezetben azonban a mérsékelt irányvonalhoz csatlakozott, s ma már rendszere és hatalma veszélyforrásként tekint a militáns szervezetekre. (Ellentét mutatkozik például Rijád és a Hamasz között a tekintetben, hogy míg előbbi elfogadja a „két-állam” koncepciót, addig utóbbi elutasítja azt.) A Perzsa-öböl olajmonarchiái, melyek régen szintén támogatták a palesztin szervezeteket, a pénzmozgások szeptember 11. utáni szigorúbb ellenőrzésével egyre kellemetlenebb helyzetben érzik magukat, s éppen ezért igyekeznek korlátozni az általuk nyújtott támogatásokat.
Szíria sokkalta bonyolultabb helyzetben van, mint bármely más arab ország. Damaszkusz az Iránnal ápolt szoros kapcsolatok és a libanoni politikában játszott szerepe miatt már régóta „páriának” számít az arab világban. A 2006-os háborút követően azonban a Basar Al-Asszad vezette Szíria igyekszik a diplomáciai elszigeteltségből kitörni, sőt valamifajta megállapodásra jutni Izrael állammal. A gázai háborúban Szíria egyfajta lehetőséget lát arra, hogy tovább javítsa kapcsolatait az arab világgal, valamint hogy előmozdítsa a megakadni látszó izraeli-szír tárgyalásokat.
Szó mi szó, az arab államok többségének komoly fejtörést okoz a palesztin-kérdés, de legfőképpen a radikális nézeteket valló Hamasz megerősödése, s még inkább a szervezetet támogató síita perzsa Irán befolyásának növekedése a közel-keleti térségben. (Ahogyan az egyiptomi elnök, Hoszni Mubarak fogalmazott: „A Gázai-övezetben kibontakozó helyzet azt eredményezte, hogy Egyiptom gyakorlatilag határos lett Iránnal!”) Így aztán nem is meglepő, hogy a vezető arab államok az időhúzás eszközével élnek, s hagyják, hogy Izrael „kezelhető szintre” gyengítse a radikális palesztin szervezetet, ezzel együtt pedig csökkentse az iráni befolyást az arab Közel-Keleten.
Úgy tűnhet, hogy az egész arab világ megrázkódva és dühödten figyeli az izraeli haderő gázai offenzíváját, az arab országokat közelebbről megvizsgálva azonban azt kell látnunk, hogy az „arab utca” álláspontja nagyon is különbözik az „arab paloták” nézőpontjától. Ugyan valamennyi politikus az arab nacionalizmusról zeng ódákat, valójában azonban még mindig saját „nemzeti” érdekeik mozgatják a szereplőket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése