Mit akar Irán?

TEHERÁNI TÖREKVÉSEK ÉS MAGYARÁZATOK

Nyolcéves vesződés után, hogy Washington tárgyalásokba bocsátkozzon-e Teheránnal, avagy sem, most úgy tűnik, hogy a demokrata vezetés közvetlen párbeszédet fog kezdeményezni a legfőbb közel-keleti ellenlábasával. Az amerikai célok és törekvések ismertek, nevezetesen, hogy Teherán szüntesse be katonai célú atomprogramját, valamint hogy hagyjon fel a terrorizmus támogatásával és a közel-keleti békefolyamat ellehetetlenítésével. De vajon mit szeretne a másik fél? Mit akar Irán?

Röviden összefoglalva, Irán célja, hogy „elfogadást” nyerjen. A Washingtonnal való tárgyalásokat Teherán leginkább az elmúlt években szerzett pozícióinak és befolyásának konszolidálására, valamint regionális státuszának amerikai elismertetésére kívánja felhasználni. De a megállapodás sarokpontját képezik azok az Egyesült Államokkal szembeni követelések is, amelyek a forradalmi rendszer létjogosultságának elfogadására, s az iráni belügyekbe való beavatkozás egyértelmű elutasítására irányulnak. (Az 1953-as CIA puccs, akárcsak az 1979-es restaurációs kísérlet, emlékei még mindig aktívan élnek az iráni fejekben! Különösen most, amikor Teherán bejelentette, hogy felszámolt egy Washington által támogatott kémhálózatot.)

Az iráni vezetés a megbeszélések során arra fog törekedni, hogy azok minél szélesebb tárgykörre terjedjenek majd ki. Így a nukleáris program megvitatása mellett az iraki fejleményekről, a közel-keleti konfliktusról és a Perzsa-öböl biztonsági rendszeréről is tárgyalni kívánnak a „Nagy Sátánnal”. A kiterjedt tárgyalások egyfelől a bekapcsolás és a sikeres érdekérvényesítés érzetét kelthetik odahaza, másfelől pedig Irán a széles platformú kétoldalú megbeszélések révén azt üzenheti arab és egyéb riválisai felé, hogy az Egyesült Államok elismerte központi szerepét a Közel-Kelet stabilizálásában. (Ezt követően Teherán kétségkívül igyekszik azt a képet fenntartani, hogy nélküle a régió egyetlenegy konfliktusa sem megoldható. Ezáltal pedig kielégítődik regionális hatalomvágya is!)

Az amerikai-iráni párbeszédben az iráni nukleáris program minden bizonnyal kiemelt szerepet kap. Teherán célja a regionális pozícióinak elismertetéséhez hasonlóan itt is az, hogy a korábbi években szerzett előnyeit és képességeit elfogadtassa az amerikai vezetéssel. De a tárgyalásokon Irán nemcsak egyfajta amerikai jóváhagyást kíván elérni, hanem nukleáris fejlesztéseinek általánosabb legitimációját is. (Ne feledjük, hogy az iráni nukleáris engedetlenségre válaszul ez eddig négy ENSZ határozat is született!) Ezért cserébe pedig hajlandónak mutatkozik arra, hogy ismételten bizalomépítő gesztusokat tegyen Washington és a nemzetközi közösség felé. Így például elfogadni a szigorúbb nemzetközi nukleáris ellenőrzési rendszert. (Mindez nem meglepő, hiszen Teheránnak, akárcsak Washingtonnak, nem érdeke egy „nukleáris verseny” kibontakozása a Közel-Keleten!)

A tárgyalásokon feltehetőleg sok szó esik majd az olyan ügyekről és kérdésekről is, mint például Irak vagy Afganisztán, ahol a szembenálló felek azonos oldalon állnak. (Az amerikai-iraki biztonsági paktum teheráni elfogadása, valamint a korábban rendezett nagyköveti találkozók, mind-mind azt bizonyítják, hogy Teherán hajlik az iraki kooperációra!) Az Iszlám Köztársaság már régen felhagyott a forradalom exportálásának kísérletével. Irán most sem kíván mást, csak stabilitást a térségben. (Az ajatollahok vezette Irán mindenképpen el kívánja kerülni, hogy Irakból Afganisztánhoz hasonló al-Kaida által „fertőzött” bukott állam váljék!) Az ellentmondásos retorika ellenére a teheráni vezetés arra az egyöntetű felismerésre jutott, hogy a szomszédos területeken szerzett befolyásának megőrzésére kifizetődőbb a diplomácia eszközeit használni, mintsem felforgató és erőszakos cselekményekbe belebonyolódni. (Teherán érdekeinek maximálisan megfelel a demokratikus berendezkedésű Irak, amely egyfelől biztosítja a síita többség hatalmát, másfelől pedig a heterogén ország területi integritását is!) A tárgyalásos megegyezések nem csak a régió instabilitását, hanem az amerikai fegyveres erők térségbeli jelenlétét is csökkenthetik. Az amerikai szerepvállalás korlátozódása pediglen az iráni fenyegetettség érzet gyengülése mellett a regionális együttműködés (Öböl-menti Együttműködési Tanács) Irán-ellenes jellegének mérséklődését is eredményezheti.

Az iraki és afganisztáni rendteremtés kapcsán különös érdekazonosság látszik formálódni, de a Teherán és Washington közötti tárgyalásokon több kellemetlen és nehezen megoldható kérdést is napirendre kell majd venni. Az amerikai-iráni diplomáciai tánc legnehezebben vehető lépései pedig az izraeli-palesztin konfliktus és Libanon jövője körül fognak körvonalazódni, amely kérdésekben a leginkább ütköznek az amerikai és iráni álláspontok. A megegyezés – vagy ha úgy tetszik kiegyezés – azonban mégsem tűnik lehetetlennek. Az Iszlám Köztársaság külpolitikájában ugyanis mindig is a Perzsa-öböl, s nem az Arab Kelet kapta a legfőbb prioritást. Nincs ez most sem másként. Amennyiben Irán befolyást szerez, és elfogadott szereplővé válik az öbölben, úgy a távoli területeken mérsékelni fogja a magatartását. (S ha Teherán Izrael állam létezését nem is fogja elfogadni, de attól mindenképpen tartózkodni fog, hogy komolyabban beavatkozzék a palesztin ügyekbe.) Mindez pedig azt is eredményezheti, hogy a Hamasz mérséklődik és konstruktívabb szerepet játszik majd a palesztin politikában. Az Irán és a libanoni Hezbollah közötti kapcsolat azonban sokkalta szorosabb, éppen ezért nagyobb kihívást is jelent, mint a radikális palesztin csoportok támogatása. Teherán a tárgyalásokon igyekszik majd minden erejével meggyőzni Washingtont, hogy a síita szervezet megkerülhetetlen politikai erőnek számít a cédrusok országában, és aligha fogja hagyni, hogy fegyvereikről komolyabb garanciák, illetve előnyök nélkül lemondjanak.

Az amerikai-iráni tárgyalásokra az iráni küldöttek komoly ambíciókkal és határozott elképzelésekkel érkeznek majd. Az amerikai diplomácia feladata lesz kihasználni a kínálkozó lehetőséget, integrálni Iránt a regionális rendszerbe, és közben ésszerű korlátok közé szorítani a teheráni törekvéseket, valamint új irányba terelni a kifogásolható iráni tevékenységet. A szembenálló felek céljait és törekvéseit még a részleges érdekazonosság ellenére is rendkívül nehéz lesz összeboronálni. (Ráadásul a majd harmincéves „mosolyszünet” után egyik fél sem szándékozik elkapkodni a kapcsolatok újrafelvételét, amelyet ráadásul a másik fél a gyengeség jeleként értelmezhet.) Mindazonáltal Teherán hajlandósága a széleskörű tárgyalásokra azt jelenti, hogy Irán tisztában van az Egyesült Államok erejével, de még inkább saját hatalmának korlátaival. A kérdés eztán csak az, hogy vajon Washingtonban is születik-e hasonló felismerés!?

ELLENTMONDÁSOS RETORIKA?

Teherán egyik nap párbeszédet kíván kezdeményezni a „Nagy Sátánnal”, másik nap viszont rakétákat tesztel, és kemény retorikát használ Izraellel szemben. Vajon mi az oka ennek az ellentmondásos iráni magatartásnak? A magyarázatot az Iszlám Köztársaság körül kialakuló környezetben és a forradalmi elit felfogásában kell keresnünk. Irán vezetői egyfelől az ország regionális szerepének növekedése láttán pozícióban érzik magukat, másfelől azonban az amerikai katonai erőt és haditechnikát szemlélve sebezhetőnek és gyengének is. (Éles retorikája lényegében az elrettentést szolgálja!) A legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah nyilatkozatait figyelve („Képesek vagyunk diplomatikusak lenni… de ha eszkalálni kívánjátok a konfliktust, úgy minden erőnkkel vissza fogunk csapni!”), akinek világlátása döntően meghatározza az iráni külpolitikát, egyértelmű választ kaphatunk: „Ne gondoljátok, hogy erőszakos nyomásgyakorlással mérsékelni tudjátok a magatartásunkat!” A forradalmi vezetés ugyanis még mindig úgy vélekedik, hogy derekuk beadását követően újabb követeléseket fogalmaznak meg majd velük szemben. Ezért a gyengeség minden jelét igyekeznek hangzatos retorikával palástolni.