AZ ÖBÖL-MENTI ÁLLAMOK ÉS KÍNA ERŐSÖDŐ KAPCSOLATA
A
Perzsa-öböl monarchiái és a Kína közötti kereskedelmi kapcsolat az
elmúlt évtizedben jelentősen erősödött. A felek kölcsönös előnyökön,
vagy ha úgy tetszik feleslegeken alapuló együttműködése a történelmi
selyemút modernkori kiépülését eredményezte. De vajon miért és meddig
virágozhat ez a „modern selyemút”?
Az öböl államok és Kína közötti kereskedelmi mérleg 2000 óta megduplázódott, s 2008-ban elérte a 240 milliárd USD értéket. A jövőben pedig várhatóan tovább emelkedik majd! (Például az Egyesült Arab Emírségek és Kína kétoldalú kereskedelme 2015-re meghétszereződhet, s így elérheti akár a 100 milliárd USD-t is!) Az egykoron egyszerű árucserével kezdődő kínai-öböl kapcsolat mára már sokrétű együttműködéssé fejlődött, s kétirányú ügyleteket eredményezett a bank, az ipar, a turizmus, valamint az ingatlan fejlesztések tekintetében. S mi több, új kereskedelmi blokkot létrehozva a világgazdaság újraegyensúlyozására is kísérletet tesznek!
Noha az Egyesült Államokkal fenntartott kereskedelmi kapcsolatok még mindig mindkét oldalon meghatározóak, de a közel- és távol-keleti összeköttetések igencsak gyorsan formálódnak, ráadásul sok esetben éppen az amerikai érdekek kárára. S miként az Egyesült Államokban egyre kevésbé látnak lehetőségeket, úgy fordulnak egymás felé a kínai és arab befektetők. A pénzügyi válság kirobbanása csak tovább rontotta az USA lehetőségeit. A külföldi befektetőkkel szembeni ellenséges környezet (Többször is megakadályozták, hogy kínai és öbölbeli cégek fontosabb amerikai vállalatok részvényeseivé váljanak!) és a gazdaság lelassulása oda vezetett, hogy ma sokan vélekednek úgy: „Nem érdemes most üzletelni Amerikával!”
A kapcsolat felértékelődését a nemzetközi környezet alakulása mellett leginkább az indokolja, hogy a felek kölcsönösen érdekeltek a másik ország „feleslegeiben”. Amíg Kína fokozódó energia éhségét az öböl államok kőolaj-feleslegével kívánja biztosítani (Kína a majd hat és fél millió hordós napi kőolaj-fogyasztását csak importból tudja fedezni!), addig az olajmonarchiák a kínai munkaerő-felesleget igyekeznek saját hasznukra fordítani (Így áttételesen például olcsó textilhez és élelmiszerhez juthatnak hozzá!). Ahogyan a szaúdi nemzeti bányavállalat vezetője fogalmaz: „Az előnyök összehasonlításának elmélete oda vezetett, hogy Szaúd-Arábia energia-igényes termékeket ad el Kínának, Kína pedig cserében munka-igényes árukat Szaúd-Arábiának.”
Az öböl államok és Kína kapcsolata azonban nem csak a javak és energiahordozók kereskedelmében erősödött, hanem a felek számos más területen is szorosabbra fűzték az együttműködésüket. Többek között jelentős tőkeberuházásokba kezdtek egymás piacain annak érdekében, hogy egyes ágazatokat felvirágoztatva késztermékeket szállíthassanak saját piacaikra (Kína legnagyobb alumínium-gyártója, a Chinalco foszfát projektekbe fektetett be Szaúd-Arábiában, hogy aztán a késztermékeket nagyobb mennyiségben exportálhassa Kínába), vagy éppenséggel azért, hogy speciális jogokhoz juthassanak a másik piacain (A szaúdi állami olajtársaság, a Saudi Aramco a kínai olajfinomításban szerzett komoly részesedést, mint ahogyan több benzinkút üzemeltetési jogát is megkaparintotta).
A két gazdasági hatalom közötti kapcsolatok szorosabbra fűzésének, s persze az öbölbeli tőkepiacokba fektetett bizalomnövekedés jeleként, közel egymilliárd USD értékű befektetési alapot hoztak létre, hogy előkészítsék „bizonyos” kínai vállalatok bejegyzését az arab tőzsdéken. Az ügylet mindkét fél számára előnyökkel kecsegtet: az öbölbeli piacok új tőzsdei árfolyamokhoz és több likviditáshoz juthatnak, míg a hazai korlátozásokkal elégedetlen kínai cégek nemzetközi porondra léphetnek, s új pénzügyi forrásokat kaphatnak. (Közel majd félmillió kínai vállalat várakozik arra, hogy részvényeiket listába vegyék a helyi tőzsdéken!)
A „selyemút” kapcsolat mind a két országban igazi kasszasiker lehet a jövő generációi számára. Az együttműködést nem nehezítik zsémbes nem kormányzati szereplők (NGO-k), itt csak a pénz számít, amelyből ráadásul mind a két oldalon bőven akad! (Peking kétségkívül széles kapcsolati körrel bír a nemzetközi kereskedelem tekintetében, de míg az amerikai kereslet csökken, s az afrikai ügyletek igencsak egyoldalúak, a latin-amerikai kapcsolatok pedig továbbra is korlátozottak, addig a Perzsa-öböl gazdag olajmonarchiái ideális kereskedelmi partnerek a kínai vezetés számára!)
Az újonnan formálódó selyemút kétségkívül számos haszonnal járhat mind Kína, mind pedig az öböl államok számára, de korántsem lesz akadályoktól, vagy ha úgy tetszik kátyúktól mentes. Az erősödő kapcsolatokat könnyen alááshatja az olajárak zuhanása, s alacsony szinten történő stabilizálódása, hiszen így az öböl-menti államok kevesebb bevételhez jutnak majd hozzá, ezáltal pedig már kevésbé lesznek vonzó partnerek a pekingi vezetés szemében, amely éppen tőkegazdagságuk miatt igyekszik most erősíteni a kapcsolatokat. De nehézségeket okozhat a pénzügyek és szabályozások mindkét oldalon átláthatatlan és hosszadalmas rendszere is. Az infrastrukturális nehézségekről nem is beszélve!
A gazdasági kapcsolatok terebélyesedését végül gátolja a kultúrák hasonlósága, illetve különbözősége is. Szaúd-Arábia és Kína egyaránt hosszú távú kapcsolatokban gondolkodik, amely a barátságon és a bizalmon alapszik, ám a felek közötti viszony új keletű jellege miatt ez eddig aligha épülhetett ki. A kulturális és üzleti kapcsolatok elmélyülését pedig akadályozza az is, hogy a felek nem rendelkeznek elegendő tanácsadóval, akik ismernék a másik üzleti kultúráját. (Például az öbölbeli emberek inkább az Egyesült Államokban és Európában járatosak!) S akkor a nyelvi korlátokról még említést sem tettünk!
A Perzsa-öböl és Kína közötti együttműködés azonban mindezen akadályok ellenére is tovább fog erősödni. (A jelenlegi pénzügyi válság aligha okozhat komolyabb gondot, mivel egyik fél sincsen komolyan eladósodva. Az állami vállalatok mind adósság-mentesek, a fogyasztók többségének pedig nincsen se bakszámlája, se nyugdíj alapja, se részvényesi pozíciója! A gazdaságok ráadásul komoly tartalékokat halmoztak fel.) De milyen következményei lehetnek hosszútávon a „modern selyemút” kiépülésének?
Először is nagyobb biztonságot eredményezhet Kína energiaellátottságát illetően, de ugyanakkor nagyobb kiszolgáltatottságot is, amikor a növekvő fogyasztásnak köszönhetően az ország talán történelmének legnagyobb, távoli területektől való (energia)függését éli meg. (Az előrejelzések szerint 2015-re Kína kőolajszükségleteinek 70 százalékát az öböl-menti államokból fogja beszerezni!) Mindez pedig könnyen azt jelentheti, hogy a majd másfél milliárd lakosú Kína politikai és gazdasági stabilitása a Perzsa-öböl olajmonarchiáinak szilárd lábakon állásától függ majd!
Másodszor, az öböl-menti monarchiákban a kínai kapcsolatok eredményeként elakadhatnak a demokratizálódást és liberalizálást célul kitűző politikai reformok. A kínai olajpénzek ugyanis lehetővé teszik majd, hogy az abszolút monarchiák uralkodói kivonják magukat az amerikai és európai politikai nyomásgyakorlás alól. (A Freedom House éves jelentésében Szaúd-Arábia kapja az egyik legnegatívabb értékelést, de a többi olajmonarchia is jóval a demokratikus átlag alatt teljesít!)
Harmadszor, az öböl államok és Kína között formálódó kapcsolat rövidtávon „bezárhatja” a kapukat a nyugati befektetők előtt, de hosszú-távon közel sem zárhatják ki a külvilágot. Hiszen szükségük van a nyugati fejlesztésekre és projekt-vezetésekre, mint ahogyan a közvetítő pénzügyi rendszerekre is! Az Öböl-Kína kapcsolat pediglen az Egyesült Államok számára is tartogat némi pozitívumot: annyi év után leveheti a terhet az amerikai fogyasztók válláról.
Végezetül pedig egy valami mindenképpen bizonyossá válhat a „modern selyemút” kapcsán, nevezetesen, hogy bár még mindig a transzatlanti kereskedelem számít a világ leggazdagabb (1,5 trillió USD 2008-ban!) kereskedelmi útjának, addig a világgazdaság középpontja úgy tűnik, hogy Európából és az Egyesült Államokból egyértelműen elmozdult a Közel-Kelet és Ázsia felé.
A
Perzsa-öböl monarchiái és a Kína közötti kereskedelmi kapcsolat az
elmúlt évtizedben jelentősen erősödött. A felek kölcsönös előnyökön,
vagy ha úgy tetszik feleslegeken alapuló együttműködése a történelmi
selyemút modernkori kiépülését eredményezte. De vajon miért és meddig
virágozhat ez a „modern selyemút”?Az öböl államok és Kína közötti kereskedelmi mérleg 2000 óta megduplázódott, s 2008-ban elérte a 240 milliárd USD értéket. A jövőben pedig várhatóan tovább emelkedik majd! (Például az Egyesült Arab Emírségek és Kína kétoldalú kereskedelme 2015-re meghétszereződhet, s így elérheti akár a 100 milliárd USD-t is!) Az egykoron egyszerű árucserével kezdődő kínai-öböl kapcsolat mára már sokrétű együttműködéssé fejlődött, s kétirányú ügyleteket eredményezett a bank, az ipar, a turizmus, valamint az ingatlan fejlesztések tekintetében. S mi több, új kereskedelmi blokkot létrehozva a világgazdaság újraegyensúlyozására is kísérletet tesznek!
Noha az Egyesült Államokkal fenntartott kereskedelmi kapcsolatok még mindig mindkét oldalon meghatározóak, de a közel- és távol-keleti összeköttetések igencsak gyorsan formálódnak, ráadásul sok esetben éppen az amerikai érdekek kárára. S miként az Egyesült Államokban egyre kevésbé látnak lehetőségeket, úgy fordulnak egymás felé a kínai és arab befektetők. A pénzügyi válság kirobbanása csak tovább rontotta az USA lehetőségeit. A külföldi befektetőkkel szembeni ellenséges környezet (Többször is megakadályozták, hogy kínai és öbölbeli cégek fontosabb amerikai vállalatok részvényeseivé váljanak!) és a gazdaság lelassulása oda vezetett, hogy ma sokan vélekednek úgy: „Nem érdemes most üzletelni Amerikával!”
A kapcsolat felértékelődését a nemzetközi környezet alakulása mellett leginkább az indokolja, hogy a felek kölcsönösen érdekeltek a másik ország „feleslegeiben”. Amíg Kína fokozódó energia éhségét az öböl államok kőolaj-feleslegével kívánja biztosítani (Kína a majd hat és fél millió hordós napi kőolaj-fogyasztását csak importból tudja fedezni!), addig az olajmonarchiák a kínai munkaerő-felesleget igyekeznek saját hasznukra fordítani (Így áttételesen például olcsó textilhez és élelmiszerhez juthatnak hozzá!). Ahogyan a szaúdi nemzeti bányavállalat vezetője fogalmaz: „Az előnyök összehasonlításának elmélete oda vezetett, hogy Szaúd-Arábia energia-igényes termékeket ad el Kínának, Kína pedig cserében munka-igényes árukat Szaúd-Arábiának.”
Az öböl államok és Kína kapcsolata azonban nem csak a javak és energiahordozók kereskedelmében erősödött, hanem a felek számos más területen is szorosabbra fűzték az együttműködésüket. Többek között jelentős tőkeberuházásokba kezdtek egymás piacain annak érdekében, hogy egyes ágazatokat felvirágoztatva késztermékeket szállíthassanak saját piacaikra (Kína legnagyobb alumínium-gyártója, a Chinalco foszfát projektekbe fektetett be Szaúd-Arábiában, hogy aztán a késztermékeket nagyobb mennyiségben exportálhassa Kínába), vagy éppenséggel azért, hogy speciális jogokhoz juthassanak a másik piacain (A szaúdi állami olajtársaság, a Saudi Aramco a kínai olajfinomításban szerzett komoly részesedést, mint ahogyan több benzinkút üzemeltetési jogát is megkaparintotta).
A két gazdasági hatalom közötti kapcsolatok szorosabbra fűzésének, s persze az öbölbeli tőkepiacokba fektetett bizalomnövekedés jeleként, közel egymilliárd USD értékű befektetési alapot hoztak létre, hogy előkészítsék „bizonyos” kínai vállalatok bejegyzését az arab tőzsdéken. Az ügylet mindkét fél számára előnyökkel kecsegtet: az öbölbeli piacok új tőzsdei árfolyamokhoz és több likviditáshoz juthatnak, míg a hazai korlátozásokkal elégedetlen kínai cégek nemzetközi porondra léphetnek, s új pénzügyi forrásokat kaphatnak. (Közel majd félmillió kínai vállalat várakozik arra, hogy részvényeiket listába vegyék a helyi tőzsdéken!)
A „selyemút” kapcsolat mind a két országban igazi kasszasiker lehet a jövő generációi számára. Az együttműködést nem nehezítik zsémbes nem kormányzati szereplők (NGO-k), itt csak a pénz számít, amelyből ráadásul mind a két oldalon bőven akad! (Peking kétségkívül széles kapcsolati körrel bír a nemzetközi kereskedelem tekintetében, de míg az amerikai kereslet csökken, s az afrikai ügyletek igencsak egyoldalúak, a latin-amerikai kapcsolatok pedig továbbra is korlátozottak, addig a Perzsa-öböl gazdag olajmonarchiái ideális kereskedelmi partnerek a kínai vezetés számára!)
Az újonnan formálódó selyemút kétségkívül számos haszonnal járhat mind Kína, mind pedig az öböl államok számára, de korántsem lesz akadályoktól, vagy ha úgy tetszik kátyúktól mentes. Az erősödő kapcsolatokat könnyen alááshatja az olajárak zuhanása, s alacsony szinten történő stabilizálódása, hiszen így az öböl-menti államok kevesebb bevételhez jutnak majd hozzá, ezáltal pedig már kevésbé lesznek vonzó partnerek a pekingi vezetés szemében, amely éppen tőkegazdagságuk miatt igyekszik most erősíteni a kapcsolatokat. De nehézségeket okozhat a pénzügyek és szabályozások mindkét oldalon átláthatatlan és hosszadalmas rendszere is. Az infrastrukturális nehézségekről nem is beszélve!
A gazdasági kapcsolatok terebélyesedését végül gátolja a kultúrák hasonlósága, illetve különbözősége is. Szaúd-Arábia és Kína egyaránt hosszú távú kapcsolatokban gondolkodik, amely a barátságon és a bizalmon alapszik, ám a felek közötti viszony új keletű jellege miatt ez eddig aligha épülhetett ki. A kulturális és üzleti kapcsolatok elmélyülését pedig akadályozza az is, hogy a felek nem rendelkeznek elegendő tanácsadóval, akik ismernék a másik üzleti kultúráját. (Például az öbölbeli emberek inkább az Egyesült Államokban és Európában járatosak!) S akkor a nyelvi korlátokról még említést sem tettünk!
A Perzsa-öböl és Kína közötti együttműködés azonban mindezen akadályok ellenére is tovább fog erősödni. (A jelenlegi pénzügyi válság aligha okozhat komolyabb gondot, mivel egyik fél sincsen komolyan eladósodva. Az állami vállalatok mind adósság-mentesek, a fogyasztók többségének pedig nincsen se bakszámlája, se nyugdíj alapja, se részvényesi pozíciója! A gazdaságok ráadásul komoly tartalékokat halmoztak fel.) De milyen következményei lehetnek hosszútávon a „modern selyemút” kiépülésének?
Először is nagyobb biztonságot eredményezhet Kína energiaellátottságát illetően, de ugyanakkor nagyobb kiszolgáltatottságot is, amikor a növekvő fogyasztásnak köszönhetően az ország talán történelmének legnagyobb, távoli területektől való (energia)függését éli meg. (Az előrejelzések szerint 2015-re Kína kőolajszükségleteinek 70 százalékát az öböl-menti államokból fogja beszerezni!) Mindez pedig könnyen azt jelentheti, hogy a majd másfél milliárd lakosú Kína politikai és gazdasági stabilitása a Perzsa-öböl olajmonarchiáinak szilárd lábakon állásától függ majd!
Másodszor, az öböl-menti monarchiákban a kínai kapcsolatok eredményeként elakadhatnak a demokratizálódást és liberalizálást célul kitűző politikai reformok. A kínai olajpénzek ugyanis lehetővé teszik majd, hogy az abszolút monarchiák uralkodói kivonják magukat az amerikai és európai politikai nyomásgyakorlás alól. (A Freedom House éves jelentésében Szaúd-Arábia kapja az egyik legnegatívabb értékelést, de a többi olajmonarchia is jóval a demokratikus átlag alatt teljesít!)
Harmadszor, az öböl államok és Kína között formálódó kapcsolat rövidtávon „bezárhatja” a kapukat a nyugati befektetők előtt, de hosszú-távon közel sem zárhatják ki a külvilágot. Hiszen szükségük van a nyugati fejlesztésekre és projekt-vezetésekre, mint ahogyan a közvetítő pénzügyi rendszerekre is! Az Öböl-Kína kapcsolat pediglen az Egyesült Államok számára is tartogat némi pozitívumot: annyi év után leveheti a terhet az amerikai fogyasztók válláról.
Végezetül pedig egy valami mindenképpen bizonyossá válhat a „modern selyemút” kapcsán, nevezetesen, hogy bár még mindig a transzatlanti kereskedelem számít a világ leggazdagabb (1,5 trillió USD 2008-ban!) kereskedelmi útjának, addig a világgazdaság középpontja úgy tűnik, hogy Európából és az Egyesült Államokból egyértelműen elmozdult a Közel-Kelet és Ázsia felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése