AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK DILEMMÁJA A PERZSA-ÖBÖLBEN
Az új amerikai adminisztrációnak számtalan közel-keleti kérdéssel kell majd megküzdenie, melyek közül a legnagyobb dilemmát talán a Perzsa-öböl biztonságosságának, illetve az öbölbeli erőviszonyok kiegyenlítettségének megvalósítása jelenti majd.
A Perzsa-öböl térsége több mint harminc esztendeje bizonytalan területnek számít: egyfelől a katonai erőviszonyok aránytalanságai miatt, másfelől pedig az Egyesült Államok katonai jelenlétéből adódóan.
A britek kivonulását követően (1971) a Perzsa-öbölben egy hatalmi háromszög jött létre Irak, Irán és az Egyesült Államok részvételével. Az 1979-es iráni forradalom elmozdította a sahot a trónjáról, és ezzel együtt megbontotta a regionális hatalmi egyensúlyt. Majd az Irak és Irán közötti rivalizálás elmérgesedése, az öböl-államok gyengesége és az USA csekély jelenléte mellett, közel nyolc évig tartó (1980-1988) háborút eredményezett, amelyben a résztvevő felek tovább gyengültek. A tűzszünet megkötése után két évvel (1990-ben) Irak megtámadta Kuvaitot. Az Egyesült Államok a nemzetközi fellépést követően a „kettős féken tartás” politikáját választotta, amellyel igyekezett Irakot és Iránt egyensúlyban tartani. Az kuvaiti válság eredményeként az USA első ízben közvetlen, ráadásul igencsak erős, katonai jelenlétre tett szert a Perzsa-öbölben. Mindez pedig újabb változást hozott a térségbeli erőviszonyokban: egyfajta „Pax Americana”-t az öbölben.
A hosszú évek „nyugalmát” követően az Egyesült Államok 2003-as iraki inváziója hozott ismételten lényeges változást. (Ahogyan fogalmaznak: „Amíg az első iraki háború kötelesség volt, s amerikai dominanciát eredményezett, addig a másodikat választás eredményeként vívták meg, amely azonban véget vetett az amerikai hegemóniának!”) A Szaddám Huszein vezette rezsim megszűnte jelentősen átrajzolta a régió erőviszonyait. Az iraki és libanoni kapcsolatait latba vető, az olajárak történelmi magaslatokba szökését kihasználó, nukleáris babérokra törő Iszlám Köztársaság befolyása kétségkívül megnőtt az elmúlt években. A korábbi évek hatalmi háromszögének helyébe lényegében egy kétoldalú amerikai-iráni vetélkedés lépett.
S míg az öböl északi partján Irán egyértelműen megerősödni látszik, úgy a déli parton sorakozó arab olajmonarchiák még mindig katonailag erőtlennek tűnnek. (Szaúd-Arábia ugyan sokkalta korszerűbb fegyverekkel bír, mint az Iszlám Köztársaság, valójában azonban katonai képességei közel sincsenek arányban az ország területi nagyságával, lakosságának számával, gazdasági súlyával és stratégiai fekvésével!) Az egyensúly fenntartására, közvetve vagy közvetlenül, akárcsak korábban, most is az Egyesült Államok vállalkozik. Csakhogy ezzel éppen, hogy saját maga ellen tüzeli a térség muzulmán lakosságát, kormányzatait pedig mindenképpen zavarba hozza, s kínos magyarázkodásra kényszeríti. Ráadásul mindez csak rövidtávon megoldás, hiszen így az olajmonarchiák továbbra sem állnak majd a saját lábukra, s az amerikai védőernyő nyújtotta könnyebb utat választják.
Az öböl államok katonai erőtlensége, valamint az Egyesült Államok térségbeli jelenléte egyaránt szerepet játszott, és játszik továbbra is a Perzsa-öböl régiójának kiegyensúlyozatlanságában és bizonytalanságában. (Ironikus módon az USA nemhogy csökkenttette a biztonsági kockázatok számát, hanem éppen ellenkezőleg, jelentősen növelte azokat.)
A Perzsa-öböl hatalmi egyensúlyhiányában az Iszlám Köztársaság nukleáris ambíciói pediglen egy újabb fejezetet nyithatnak. Egy atomfegyverhez jutó Irán ugyanis alapjaiban rajzolhatja át a régió erőviszonyait. Az amerikai vezetés ugyan hajlik a tárgyalásokra az Iszlám Köztársasággal, de kérdés, hogy vajon Teherán feladja-e vitatott nukleáris programját. Irán még mindig az amerikai katonai gyűrű szorításában, ellenségektől körülvéve érzi magát, éppen ezért aligha fog könnyen lemondani atom-programjának folytatásáról. Amely egyébként szinte automatikus következménye a régió „hatalmi egyenletének”. Irán lényegében nem mást akar az öbölben, mint amit Izrael állam már megvalósított a tágabb Közel-Keleten, nevezetesen nukleáris fegyverével biztosítani hatalmi és katonai dominanciáját.
A Perzsa-öböl krónikus kiegyensúlyozatlansága láttán nem valószínű, hogy lényeges változásra kerül majd sor az amerikai külpolitikában. Amennyiben az amerikai adminisztráció komolyan gondolja az amerikai-iráni kapcsolatok normalizálását, úgy kénytelen lenne elfogadni az Iszlám Köztársaság nukleáris pozícióját. Mindez viszont azt eredményezheti, hogy az öböl mini-államai szorosabbra fűzik kapcsolatukat Szaúd-Arábiával és Egyiptommal. Iránnak atomhatalomként való elismerése pedig fegyverkezési versenyt idézhet elő a régióban és a Közel-Keleten, Izraelt pedig könnyen megelőző csapásra késztetheti. Az Obama-kormányzatnak éppen ezért aligha állhat érdekében egy nukleáris Irán elfogadása.
Az amerikai-iráni tárgyalásokban előrelépést hozhat a teljes iraki kivonulás, a nemzetközi biztonsági garanciák felkínálása, valamint az iráni befolyás elismerése Irakban és a régióban, de cserébe nem igazán várható, hogy Irán lemondjon nukleáris programjáról. Teheránnak ugyanis hosszú távú garanciákra van szüksége, s nem olyanokra, amelyek Európától és az Egyesült Államoktól teszik függővé! Washington dilemmája tehát az, hogy ugyan érdekei azt kívánják, egyezzen meg Teheránnal, valójában azonban könnyen meglehet, hogy a kapcsolatok normalizálása, vagy ha úgy tetszik az iráni ajánlat, túlságosan drága lesz majd!?
Az új amerikai adminisztrációnak számtalan közel-keleti kérdéssel kell majd megküzdenie, melyek közül a legnagyobb dilemmát talán a Perzsa-öböl biztonságosságának, illetve az öbölbeli erőviszonyok kiegyenlítettségének megvalósítása jelenti majd.
A Perzsa-öböl térsége több mint harminc esztendeje bizonytalan területnek számít: egyfelől a katonai erőviszonyok aránytalanságai miatt, másfelől pedig az Egyesült Államok katonai jelenlétéből adódóan.
A britek kivonulását követően (1971) a Perzsa-öbölben egy hatalmi háromszög jött létre Irak, Irán és az Egyesült Államok részvételével. Az 1979-es iráni forradalom elmozdította a sahot a trónjáról, és ezzel együtt megbontotta a regionális hatalmi egyensúlyt. Majd az Irak és Irán közötti rivalizálás elmérgesedése, az öböl-államok gyengesége és az USA csekély jelenléte mellett, közel nyolc évig tartó (1980-1988) háborút eredményezett, amelyben a résztvevő felek tovább gyengültek. A tűzszünet megkötése után két évvel (1990-ben) Irak megtámadta Kuvaitot. Az Egyesült Államok a nemzetközi fellépést követően a „kettős féken tartás” politikáját választotta, amellyel igyekezett Irakot és Iránt egyensúlyban tartani. Az kuvaiti válság eredményeként az USA első ízben közvetlen, ráadásul igencsak erős, katonai jelenlétre tett szert a Perzsa-öbölben. Mindez pedig újabb változást hozott a térségbeli erőviszonyokban: egyfajta „Pax Americana”-t az öbölben.
A hosszú évek „nyugalmát” követően az Egyesült Államok 2003-as iraki inváziója hozott ismételten lényeges változást. (Ahogyan fogalmaznak: „Amíg az első iraki háború kötelesség volt, s amerikai dominanciát eredményezett, addig a másodikat választás eredményeként vívták meg, amely azonban véget vetett az amerikai hegemóniának!”) A Szaddám Huszein vezette rezsim megszűnte jelentősen átrajzolta a régió erőviszonyait. Az iraki és libanoni kapcsolatait latba vető, az olajárak történelmi magaslatokba szökését kihasználó, nukleáris babérokra törő Iszlám Köztársaság befolyása kétségkívül megnőtt az elmúlt években. A korábbi évek hatalmi háromszögének helyébe lényegében egy kétoldalú amerikai-iráni vetélkedés lépett.
S míg az öböl északi partján Irán egyértelműen megerősödni látszik, úgy a déli parton sorakozó arab olajmonarchiák még mindig katonailag erőtlennek tűnnek. (Szaúd-Arábia ugyan sokkalta korszerűbb fegyverekkel bír, mint az Iszlám Köztársaság, valójában azonban katonai képességei közel sincsenek arányban az ország területi nagyságával, lakosságának számával, gazdasági súlyával és stratégiai fekvésével!) Az egyensúly fenntartására, közvetve vagy közvetlenül, akárcsak korábban, most is az Egyesült Államok vállalkozik. Csakhogy ezzel éppen, hogy saját maga ellen tüzeli a térség muzulmán lakosságát, kormányzatait pedig mindenképpen zavarba hozza, s kínos magyarázkodásra kényszeríti. Ráadásul mindez csak rövidtávon megoldás, hiszen így az olajmonarchiák továbbra sem állnak majd a saját lábukra, s az amerikai védőernyő nyújtotta könnyebb utat választják.
Az öböl államok katonai erőtlensége, valamint az Egyesült Államok térségbeli jelenléte egyaránt szerepet játszott, és játszik továbbra is a Perzsa-öböl régiójának kiegyensúlyozatlanságában és bizonytalanságában. (Ironikus módon az USA nemhogy csökkenttette a biztonsági kockázatok számát, hanem éppen ellenkezőleg, jelentősen növelte azokat.)
A Perzsa-öböl hatalmi egyensúlyhiányában az Iszlám Köztársaság nukleáris ambíciói pediglen egy újabb fejezetet nyithatnak. Egy atomfegyverhez jutó Irán ugyanis alapjaiban rajzolhatja át a régió erőviszonyait. Az amerikai vezetés ugyan hajlik a tárgyalásokra az Iszlám Köztársasággal, de kérdés, hogy vajon Teherán feladja-e vitatott nukleáris programját. Irán még mindig az amerikai katonai gyűrű szorításában, ellenségektől körülvéve érzi magát, éppen ezért aligha fog könnyen lemondani atom-programjának folytatásáról. Amely egyébként szinte automatikus következménye a régió „hatalmi egyenletének”. Irán lényegében nem mást akar az öbölben, mint amit Izrael állam már megvalósított a tágabb Közel-Keleten, nevezetesen nukleáris fegyverével biztosítani hatalmi és katonai dominanciáját.
A Perzsa-öböl krónikus kiegyensúlyozatlansága láttán nem valószínű, hogy lényeges változásra kerül majd sor az amerikai külpolitikában. Amennyiben az amerikai adminisztráció komolyan gondolja az amerikai-iráni kapcsolatok normalizálását, úgy kénytelen lenne elfogadni az Iszlám Köztársaság nukleáris pozícióját. Mindez viszont azt eredményezheti, hogy az öböl mini-államai szorosabbra fűzik kapcsolatukat Szaúd-Arábiával és Egyiptommal. Iránnak atomhatalomként való elismerése pedig fegyverkezési versenyt idézhet elő a régióban és a Közel-Keleten, Izraelt pedig könnyen megelőző csapásra késztetheti. Az Obama-kormányzatnak éppen ezért aligha állhat érdekében egy nukleáris Irán elfogadása.
Az amerikai-iráni tárgyalásokban előrelépést hozhat a teljes iraki kivonulás, a nemzetközi biztonsági garanciák felkínálása, valamint az iráni befolyás elismerése Irakban és a régióban, de cserébe nem igazán várható, hogy Irán lemondjon nukleáris programjáról. Teheránnak ugyanis hosszú távú garanciákra van szüksége, s nem olyanokra, amelyek Európától és az Egyesült Államoktól teszik függővé! Washington dilemmája tehát az, hogy ugyan érdekei azt kívánják, egyezzen meg Teheránnal, valójában azonban könnyen meglehet, hogy a kapcsolatok normalizálása, vagy ha úgy tetszik az iráni ajánlat, túlságosan drága lesz majd!?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése