Montazeri: Az ellenzéki nagy ajatollah

Montazeri nagy ajatollah: Teológiai kritika a rendszerrel szemben

 

Hoszein Ali Montazeri nagy ajatollah különleges helyet foglal el a rendszert bíráló kléruson belül. 1985-ben a Szakértők Gyűlése Khomeini ajatollah utódjául választotta, 1989-ben azonban mégsem ő, hanem Ali Khámenei lett az ajatollah törvényes utódja. A Rafszandzsáni-Khámenei kormányzat eltávolította Montazeri ajatollahot a politikából: szigorú házi őrizet alá helyezték és megvonták tőle a nyilvánosság minden formáját, támogatóit pedig bebörtönözték, illetve kivégezték. Az ajatollahra gyakorolt hosszantartó nyomásgyakorlás és elszigetelés ellenére az iszlám baloldal középszintű papjai továbbra is szimpatizálnak Montazerivel. Emellett az utóbbi években megfigyelhető a támogatottságának a növekedése más társadalmi és politikai osztályokban is.

A Montazeri ajatollah körül csoportosuló vallási ellenzék – egyedüliként – nem a jogtudós uralmát utasítja el, hanem kizárólag Khámenei személyét kérdőjelezi meg. Montazeri az 1979-es alkotmány teokratikus és tekintélyelvű elemeivel szemben a köztársasági elemeket kívánja megerősíteni. Vitatja a jogtudós kormányzásának, mint megfelelő vezetési koncepciónak a muzulmán világban való alkalmazhatóságát, ezért a népszavazások bevezetését javasolja a jogtudós uralmának kiegészítésére. Elméletének középpontjában a legfelsőbb vezetőnek a nép által történő közvetlen választása áll, valamint az, hogy a vezető jogtudós nem állhat a törvény fölött, hanem a népnek és az iráni alkotmánynak tartozik felelősséggel.

Montazeri gondolkodásmódja éles ellentétben áll a jelenlegi kormányzat felfogásával, amely a szigorú szabályozás és folyamatos ellenőrzés ellenére sem képes gátat szabni a reformista elképzeléseknek. Khámenei ajatollah kísérlete, hogy megszerezze a nagy ajatollahok többségének támogatását, kudarcot vallott. A vallási ellenzék továbbra is elutasítja a legfelsőbb vezető azon törekvését, hogy megszerezze a nagy ajatollah címet, s csak mint politikai vezetőt hajlandók őt elismerni. Emellett továbbra is kritizálják a vallási tananyag szabványosítására, modernizálására és politizálására irányuló tervezetét. A vallási ellenzék attól fél, hogy ezáltal a síita teológiai iskolák vallási és anyagi függetlenségüket veszítenék el. Az erőszakmentes vallási „fél-ellenzék” bebörtönzött tagjainak szabadon bocsátását, valamint a kormányzat tartózkodását a vallási ügyekbe való beavatkozástól követeli. Ezeket az igényeket azonban a Khámenei-féle vallási vezetés nem tudja elfogadni. A szilárd álláspontok alapján egy csendes, vallási „hidegháború” zajlik a két fél között, amiben folyamatosan váltja egymást a nyílt konfrontáció és a rövid fegyverszünet. 

Halálával az iráni ellenzék, és a demokráciáért vívott küzdelem egy markáns alakját vesztette el, akit aligha pótolhat bárki is a jelenlegi reformkurzusból. Noha Juszef Szanei és a hasonszőrű reformista egyházfők egyre népszerűbbek, a síita teológia fellegvárának számító Kumban pedig egyre több a progresszíven gondolkodó molla és hodzsatoleszlám, de olyan karizmával és támogatottsággal, mint amilyennel Montazeri bírt, egyikőjük sem rendelkezik. Ráadásul az egyházi ellenzékieken jóval nagyobb nyomás van, mint a hétköznapi kritikusokon, hiszen egy-egy megszólalásukkal, vallási rendeletükkel tízezreket tudnak megmozgatni. A Khamenei vezette forradalmi vezérkar éppen ezért igyekszik minden másként gondolkodó vallási figurát szoros ellenőrzés alatt tartani, nehogy bárki is átvehesse az ellenzéki ajatollah megüresedett pozícióját. 

Egyházi ellenzék az iszlám köztársaságban

Az iráni vallási ellenzéki csoportokról…

 

Az 1979-es forradalom egyik legfőbb eredménye a síita iszlám legfőbb vallási funkciójának (mardzsijjat) és a legmagasabb politikai funkciónak (velájat) az egyesítése volt Khomeini ajatollah személyében. 1989-ben az iráni hatalmi elit Ali Khámenei ajatollahot választotta meg Khomeini utódjául, ez azonban visszavonhatatlanul magával hozta a mardzsijjat és a velájat szétválasztását. Mindez annak volt köszönhető, hogy az utódlásra kinevezett Khámenei ajatollah nem rendelkezett – és továbbra sem rendelkezik – a megfelelő képességekkel és minősítésekkel ahhoz, hogy legfőbb vallási méltósággá váljon. Khámenei alatt a velájat-e-faqíh egész koncepciója – amely a rendszer ideológiai gerincét alkotta – összeomlott. Ez pedig az iszlám kormányzatot sebezhetővé és támadhatóvá tette a síita klérus ellenzéki tagjainak körében. A síita papságnak ez a tábora – egyes nagy ajatollahok vezetésével – alkotja az erőszakmentes vallási „fél-ellenzéket”.

Khomeini iszlám államában a nagy ajatollahok kiszorultak a hatalomból, és a „csendes” klérus elvesztette politikai és vallási autonómiáját is. Khámenei ajatollah kijelölése az utódlásra elégedetlenséget váltott ki a körükben.  A megkövetelt képesítések hiányában nem fogadták el őt, mint legfelsőbb vezetőt. Ezáltal a rendszer ellenzékévé váltak, amelyen belül négy különböző, egymáshoz lazán kötődő és kevésbé szervezett csoportot lehet megkülönböztetni. Mindegyik csoport – Iránon belül és kívül egyaránt – valamely magas rangú nagy ajatollah körül született meg, akik az Iránban (Kumban, Mashadban) és külföldön (Kuvaitban, Libanonban, Irakban, Szíriában) teológiai tanulmányokat folytató diákok támogatásával is rendelkeznek. A teológiai iskolák mellett számos alapítvány és szervezet is támogatja a vallási ellenzék ezen csoportosulásait. Az ország határain túl tevékenykedő ellenzéki csoportokat pedig a befogadó országok vezetése szintén támogatja. A nagy ajatollahok eltérő hangnemben utasítják el a velájat-e-faqíh állami doktrínáját, de a kormányzat megtorlásától félve gyakran hallgatni kénytelenek. Az állami-vallási vezetés bebörtönzésekkel, szigorú házi őrizetekkel, a nyilvánosság megvonásával kívánta megakadályozni a rendszer kritikáját, és elejét venni a szervezkedéseknek. Khámenei ajatollah legfőbb és leghatékonyabb fegyvere a Különleges Vallási Bíróság, amely 1990-es megalakulása óta „sikeresen” lép fel a legfelsőbb vezető elleni összeesküvésekkel, valamint a deviáns viselkedésmódokkal szemben. Mindazonáltal napjainkban ez a vallási „fél-ellenzék” jelenti az iráni oppozíció egyik legerősebb bástyáját a Khámenei-féle keményvonalas vallási vezetéssel szemben.

Az erőszakmentes vallási „fél-ellenzék” első csoportja a velájat-e-faqíhot a rejtőzködő Imámba vetett hit törvénytelen kisajátításának tekinti. Úgy gondolják, hogy a tizenkettedik Imám visszatéréséig nem létezhet törvényes uralkodó, főleg nem a klérus köréből. Az ellenzék e tábora eltérő okokból a papság teljes kivonulására hív fel a politika területéről: egyrészről azért, mert csak így lehet megőrizni a vallás integritását, másrészről mivel attól tartanak, hogy az összefonódással az egész klérus járatódik le a társadalom széles köreiben. Ezt az álláspontot számos nagy ajatollah képviseli, úgy mint Haszan Tabátabái Qomi, Ali Szísztáni, Szádeq Rúháni és Mirza Haszan Háeri Ehqáqi.

Az előző csoporthoz hasonlóan a vallási „fél-ellenzék” Szajjid Mohammad Sírázi nagy ajatollah körül csoportosuló frakciója is kategorikusan elutasítja a jogtudós uralmát, ugyanakkor nem javasolja a teljes kivonulást a politikából. Egyfajta vétójogot kíván megtartani a fontosabb politikai, társadalmi és vallási kérdésekben, amelyet a legmagasabb rangú teológusok alkotta iszlám jogtudósok tanácsa gyakorolna, hogy megőrizzék az állam iszlám jellegét. Továbbá a tanács minden tagja a saját regionális követőit, mint legfőbb autoritás szolgálná a jogi, társadalmi és morális ügyekben. A testület pedig a helyi szinteket összefogva döntene a fontos kérdésekben. Sírázi nagy ajatollah 2001-es halála óta azonban az ellenzék ezen csoportja háttérbe szorult.

A harmadik vallási csoport szintén kritikus Khámenei legfelsőbb vezetővel szemben, de továbbra is hisz abban, hogy a velájat-e-faqíh intézménye megreformálható: intézményi reformokkal, vagy a jelenlegi legfelsőbb vezetőnek egy képzettebb személlyel történő felcserélésével. Vezetői közvetítő szerepet töltenek be a rezsim és a jogtudós uralmát elutasító vallási erők között, és az egyes témák kapcsán hol az egyik, hol a másik tábor oldalán foglalnak állást. A csoportosulás – amelynek népszerűsége az utóbbi időben növekedni látszik – erősen támogatja az előbb megválasztott majd később felmentett Khomeini-utódot, Hoszein Ali Montazeri nagy ajatollahot.

A vallási ellenzék legkarizmatikusabb és legbefolyásosabb alakja kétségkívül Hoszein Ali Montazeri nagy ajatollah, aki a forradalom aktív harcosából (többek közt a forradalom exportálásának élharcosából) lett az iszlám köztársaság, különösképpen pedig Ali Khámenei személyének legfőbb kritikusa. A forradalomban, majd az iszlám köztársaság megszilárdításában még aktív szerepet játszott, majd felmentését követően egyre inkább szembefordult a központi vezetéssel. Azt, hogy mekkora befolyással bír, jól mutatja, hogy a hatóságok lényegében már évtizedek óta házi őrizet alatt tartják.

Vajon mit érhetnek el az Irán elleni szankciók?

KÉSZÜLŐDIK A NEGYEDIK CSOMAG

Az iráni nukleáris engedetlenség folytán úgy látszik, hogy az Egyesült Államok vezetésével a nagy-hatalmak újabb szankciócsomagot kívánnak életbe léptetni az iszlám köztársasággal szemben. De vajon a gazdasági büntetőintézkedések sikert eredményezhetnek-e, s vajon a gazdasági szorításban Irán feladhatja-e atomprogramjának vitatott elemeit?

Az immáron negyedik szankciócsomag az iszlám köztársaság benzin-behozatalát és nemzetközi pénzügyi tranzakcióit kívánja korlátozni, ezzel gyakorolva nyomást, hogy a perzsa ország nukleáris politikájában változás álljon be. Többen ugyanis a jelenlegi iráni helyzetet tekintve úgy vélik, hogy a gazdasági megszorítások az eddigieknél komolyabban érinthetik a forradalmi vezetést. A nukleáris kérdésben ez eddig közös nevezőn volt a társadalom, de könnyen meglehet, hogy a gazdasági recesszióért egyre többen Ahmadinezsád kormányát teszik majd felelőssé, s akár a középosztály és az olajszektor mozgolódására is sor kerülhet.

A jelenlegi helyzet kétségkívül igencsak izgalmas, a szankciók története azonban nem különösebben sikeres, különösen Irán esetében nem az. Az iszlám köztársaság kvázi fennállása óta együtt él a gazdasági és kereskedelmi megszorításokkal. A vezetés elszántságát látva nem sokat számít majd egy újabb bűntető csomag megszavazása. Ráadásul most nem csak a szankciók elfogadásához szükséges nemzetközi koalíció nincsen meg (Moszkva és Peking alighanem vétózni fog), hanem a bűntető intézkedések betartatásához sincs meg a kellő egység és eltökéltség (az európai és ázsiai olajipari vállalatokat igen nehéz lesz megregulázni).

A szankcionálás sikeres lehet, de csak akkor, ha kicsiny és a külvilágtól erősen függő országról van szó. Irán viszont nem ilyen. Egyfelől népes lakossággal bír, amelyet fűt a perzsa nacionalizmus és büszkeség, s amely hajlamos, hogy a nehéz pillanatokban zárja sorait. Másfelől pedig Irán fontos természeti kincsekkel rendelkezik, amelyeknek köszönhetően az ország – páriaság ide vagy oda, de – vonzó kereskedelmi partnernek számít. A szankciók már csak azért sem járhatnak komolyabb sikerrel, mert azok nem a forradalmi elit gazdasági pillérét, a Forradalmi Gárda tevékenységét és érdekeltségét célozzák meg, hanem – az üzemanyag árak emelkedésével – az egyszerű irániakat sújtják. A keményvonalas vezetés ráadásul az újabb szankciócsomag elfogadását propaganda eszközként használhatja majd fel bázisának erősítésére az ellenzékkel vívott csatájában.

A terítéken lévő opciók – elfogadás, konfrontálódás, szankcionálás – közül jelen helyzetben még mindig a harmadik tűnik a leginkább járható útnak, mivel a nemzetközi közösség számára elfogad-hatatlan egy nukleáris Irán, és mert egy háborúnak beláthatatlan következményei lennének a régióban. Csakhogy a szankció politikának köszönhetően aligha fog változni az iráni álláspont és viselkedés, ahogyan sokan fogalmaznak: „az csak az időhúzást szolgálja… de legalább addig is elkerüljük a háborút…”

IRÁNI B TERV

Az iszlám köztársaságot a foganatosított szankciókkal ez eddig egyetlen egyszer sem sikerült térdre kényszeríteni, s álláspontjának felülvizsgálatára rábírni. A gazdasági és kereskedelmi korlátozásoknak köszönhetően ráadásul az ország sok tekintetben önállóvá vált az elmúlt évtizedekben. (Lásd a katonai és polgári fejlesztéseket.)

A teheráni vezetésnek a jelen helyzetben is, amikor gazdaságának Achilles sarkát – üzemanyag-import függőségét – támadják a körvonalazódó szankciók, megvan a vészforgatókönyve: egyfelől igyekszik csökkenteni a hazai fogyasztást, másfelől pedig biztosítani az alternatív üzemanyagforrást. Az első lépések már meg is történtek. Komoly olajipari (elsősorban kőolaj-finomítási) projektek indultak be, amelyeknek deklarált célja az energia függetlenség biztosítása, miközben az üzemanyag jegyrendszer bevezetésével, és a szubvenciók fokozatos csökkentésével a fogyasztást kísérlik meg visszafogni.

Noha a vezetés igencsak magabiztos, hosszútávon azonban több buktatója is lehet a modernizációs tervezetnek. Így például a nyugati szankciókkal nemcsak a tőkebefektetés csökkenhet, hanem a modern technológiákhoz való hozzáférés is, ami mindenképpen lassíthatja a grandiózus terveket. (A kínai és venezuelai „segítő kezek” könnyen kevésnek bizonyulhatnak!)

Végezetül a jelenlegi közhangulatot tekintve, a szociális ellátó intézmények megnyirbálása könnyen a populista politika társadalmi bázisának megingásához, és Ahmadinezsád népszerűségvesztéséhez vezethet. Ne feledjük, hogy akik a „Doktorra” adták a voksukat, azok elsősorban a pénztárcájuk szerint szavaztak.

Baszídzs Milícia

VÉDELEM A „BÁRSONYOS FORRADALOMMAL” SZEMBEN?

A júniusi tüntetések leverésében, majd a rend helyreállításában, még inkább a félelem légkörének megteremtésében kulcsfontosságú szerep jutott a Baszídzs milíciának, amely paramilitáris egység idestova harminc esztendeje számít az iszlám köztársaság fontos pillérének. De kik alkotják ezt a „csapatot”, és milyen érdekek és célok motiválják őket, illetve a legfontosabb kérdés, hogy vajon mit tartogathat számukra a jövő?

A Baszídzs milíciát Khomeini ajatollah utasítására hozták létre a forradalom győzelmét követően azzal a céllal, hogy a forradalmi rezsim külső és belső ellenségeivel szemben védelmet nyújtson. Igazi jelentőségre azonban csak az iraki-iráni háború alatt tett szert, amikor tagjai tragikus, ámbár igen jelentős szerepet játszottak a Szaddám Huszein vezette Irakkal folytatott harcokban. A milicisták feladata volt ugyanis, hogy egyfajta önfeláldozó „emberáradatként” (nyakukban a paradicsomba bebocsátást jelentő műanyagkulcsokkal) vonulva fel az aknamezőkön tiszta utat biztosítsanak az iráni tankoknak. A háború lezárulását követően a Baszídzs milícia tovább erősödött, s a Forradalmi Gárda irányítása alá kerülve az iszlám köztársaság legfőbb fegyveres biztosítékává vált. A rendfenntartásban játszott szerepük az 1990-es évek végén kibontakozó reformfolyamatra válaszul pedig csak tovább erősödött, miként a vezetés egyre inkább a speciális erőkben látta meg a stabilitás zálogát.

A háborús mobilizációt követően a milícia legfőbb feladata az iszlám értékek védelmezése és az erkölcsi szabályok betartatása lett. A paramilitáris szervezet az iszlám öltözködési és viselkedési szabályokra ügyelve egyfajta erkölcsrendőrségként kezdett el tevékenykedni, ezzel kísérelve meg ellehetetleníteni a társadalom körében jelentkező szekularizálódást. A Baszídzs feladatköre azonban még tovább bővült. Egyfelől most már nem csak a rendfenntartásban játszik szerepet, hanem a megelőzésben is, miként egyfajta „Nagy Testvérként” igyekszik mindenen rajta tartani a szemét. Másfelől pedig a milícia gazdaságilag és politikailag is aktivizálódott. A csapat az állami projektekben és a fekete-gazdaságban jelentős pozíciókkal bírva ma már kvázi maffiaként tevékenykedik, miközben az elmúlt években egyre nagyobb szerephez jutott a politika színpadán is. (Lásd a választásokba való aktív beavatkozást, vagy az egykori tagok politikai és közigazgatási szerepvállalását!)

A szervezet tevékenysége azonban régiónként erőteljesen különbözik. Amíg a központi területeken és a nagyobb városokban kétségkívül a társadalmi „devianciák” felszámolása számít a központi feladatának, addig a „távolabbi” és határ-menti tartományokban eltérő feladatokkal kell megbirkóznia. Így például a Pakisztánnal és az Afganisztánnal határos Szisztán és Beludzsisztán, illetve Khoraszan tartományokban a milícia legfőbb rendeltetése a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelem. Az Irakkal szomszédos Khuzesztán provinciában pedig a határellenőrzésben, míg a Perzsa-öböl menti területeken a Forradalmi Gárda haditengerészeti tevékenységében segédkeznek.

De vajon kikből is áll, és mit képvisel a Baszídzs milícia? A tagok jelentős része a szegényebb és iskolázatlanabb rétegekből kerül ki, akik kétségkívül irigységgel viseltetnek gazdagabb és sikeresebb honfitársaik iránt. A kétkezi munkások felülprezentáltságát tekintve pedig akár az „osztályharc” képviselőjének is tekinthetjük a csapatot. Csakhogy a milícia közel félmilliós tagságában, még inkább a majd egymillió tartalékosa és megannyi szimpatizánsa között találhatunk „magasabb” társadalmi csoportba tartozó polgárokat is. Amíg egyeseket a hatalom- és pénzszerzés, addig másokat a milícia által kínált lehetőségek motiválnak. (Így részvétel az egyetemi oktatásban, a lakáshoz való könnyebb hozzájutás, valamint a mentesség a katonai szolgálat alól.) A Baszídzshoz tartozás lényegében egyfajta társadalmi identitást hoz létre, amely kétségkívül sokaknak jelent kapaszkodót.

A milícia a szocializáció folyamatában is meghatározó szereplőnek számít, miként a fiatal (12 éves) gyerkőcöknek képzéseken és nyári táborokon keresztül nyújt ideológiai útmutatást. Az indoktrináció mellett azonban a legfontosabb feladata még mindig a forradalmi elit hatalmának védelmezése, s a fennálló rendszer megőrzése, mint ahogyan azt a júniusi események is bizonyították. A legfőbb vezető, Ali Khamenei nagy ajatollah a rendfenntartó erőkre támaszkodva vetett véget az ellenzéki megmozdulásoknak, az utcákat pedig azóta is a milícia katonái uralják. A csapat ráadásul lépést tartva a korral, s a kihívással, új taktikákat alkalmazott. Így például nem csupán civil ruhában, hanem a legújabb divatnak megfelelően öltözködve igyekeztek elvegyülni a tiltakozók között. S noha a Baszídzs milícia továbbra is a legfőbb vezető irányítása alatt áll, a jelenlegi helyzetet szemlélve mégiscsak kérdéses, hogy vajon lojalitásuk meddig fog kitartani?

Az önkéntes milícia korántsem tekinthető monolitikus szerveződésnek, mivel a tagjait – mint láthattuk – eltérő motivációk mozgatják. Míg egyesek szó szerint hajlandóak lennének életüket áldozni az iszlám köztársaságért, addig mások sokkalta racionálisabban, egyfajta „költség-haszon” számítást végezve gondolkodnak. Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi konfliktus a milícia soraiba is beférkőzött, ahol egyébként találhatunk Muszavira szavazó polgárokat is. Ráadásul, ahogyan a konfliktus eszkalálódik, úgy egyre több kétely merülhet fel az önkéntes „harcosokban”, akiknek könnyen meglehet, hogy a jövőben szomszédjaikat, netán saját gyermekeiket, illetve családtagjaikat kell megrendszabályozniuk az utcákon. Amennyiben a vezetés úgy dönt, hogy tovább fokozza az erőszak alkalmazást, úgy könnyen megeshet, hogy az eddig „ultra-lojálisnak” számító forradalmi milicisták – akárcsak 1979-ben a katonák – kihátrálnak majd a vezetés mögül.

Iráni kulturális forradalom 2.0

TANÉVKEZDÉSI GONDOK AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN

Szeptember 23-án megnyílnak az egyetemek kapui, s megkezdődik az iráni felsőoktatási tanév, a diákoknak azonban ezúttal nem csak az érdemjegyeik miatt kell majd aggódniuk. A legfelsőbb vezetés ugyanis az elnökválasztást követő eseményeket látva fejébe vette, hogy ismét megpróbálkozik a kulturális forradalommal, így kísérelve meg visszaállítani a rendszer stabilitását, illetve visszaszerezni annak ideológiai támogatottságát. Csakhogy az 1980-as évek „iszlamizációs” törekvései napjaink Iránjában megismételhetetlennek látszanak.

Ali Khamenei ajatollah bő két hete professzoroknak tartott előadásában éles kirohanást intézett a társadalomtudományok ellen, amelyeket egyenesen az iszlámra károsnak nevezett, mert azok az iszlám alapelveket megkérdőjelezve bizonytalanságot eredményezhetnek. Szó, ami szó, nem véletlen, hogy a felsőoktatásban részt vevő hallgatók majd kétharmada társadalom-tudományi szakot választ (különösen a szociológia és a pszichológia népszerű), mivel ezek egyfajta „szemfelnyitó” képzéseknek számítanak, ahol számos hivatalosan nem propagált szerzővel és művel is meg lehet ismerkedni.

A vezető körökben most általános az a vélekedés, amely szerint az egyetemek „kilengése”, vagy ha úgy tetszik a forradalmi elvektől való eltérése vezetett a júniusi zavargásokhoz. Éppen ezért komoly tisztogatásokra kell majd számítani az elkövetkezendő szemeszterben. A liberális tudományokat oktató egyetemi tanárok ellen már a nyári hónapokban megkezdődött az ellenőrzés, s olykor az eljárás is. (Egyesek a társadalomtudományokra vonatkozóan már terhelő vallomásokat is tettek.) Most pedig egyre többet beszélnek a tantervek felülvizsgálatáról, s az oktatási rendszer „iszlamizációjáról”

A kollégiumi szobáikat elfoglaló diákoknak pedig mind meg kell jelenniük a fegyelmi bizottság előtt, s színt kell vallaniuk, hogy részt vettek-e a júniusi zavargásokban. Közöttük sokan vannak azok, akiket az eltanácsolás, vagy a felfüggesztés veszélye fenyeget, s a mozgásterüket a továbbiakban csak még inkább igyekeznek majd korlátozni. Mindebben hatékony eszköz lehet a vezetés számára a Baszídzs Milícia (a Forradalmi Gárda Csapatok paramilitáris egysége), amely most nagyobb kvótát kapott az egyetemi helyeket tekintve, mint korábban bármikor.

A felsőoktatás iszlamizálásának, még inkább a háttérben zajló hatalmi harcoknak köszönhetően került az érdeklődés középpontjába a Szabad Iszlám Egyetem, amelyet a Rafszandzsáni-család irányít és működtet. A magánfinanszírozású egyetem-hálózat szinte minden nagyobb iráni városban rendelkezik karokkal, a szakokat tekintve pedig igen széles spektrumú képzést nyújt. A Szabad Iszlám Egyetem elleni fellépés (esetleges bezárása) különösen érzékenyen érintheti az ellenzék mögött álló Háshemi Rafszandszánit, akinek így a szervezett egyetemi (tömeg)bázisa kerülhet veszélybe.

A forradalom győzelmét követően kibontakozó kulturális forradalomnak kettős célja volt: egyfelől le akart számolni a kritikus értelmiséggel (közel 600-700 professzort távolítottak el az egyetemekről), másfelől pedig előtérbe kívánta helyezni az iszlám tanításait (új tankönyvek és könyvek íródtak, a „deviáns” szakok többségét pedig felszámolták). Az előbbi minden bizonnyal könnyedén fog menni most is, ám az utóbbi sokkalta nehezebben kivitelezhető, miként az iráni társadalom ma már koránt sem olyan ideologikus, mint korábban, ráadásul az iszlamizálás sikeréhez hiányzik a hiteles vezető is.

A demográfiai változást, a technológiai fejlődést, valamint az emberek tájékozottságát és érdeklődését látva a vezetés a lehetetlenre vállalkozik, ha vissza kíván térni a 80-as évek dogmatikus világához. A forradalmi vezetésbe vetett hitet – bármennyire is szeretnék – ma már nem lehetséges indoktrinációval előmozdítani. A „szekularizációs lejtőn” meginduló iráni társadalmat az ideológia ismételt előtérbe helyezése csak még inkább elidegeníti az iszlám köztársaság rendszerétől, tovább súlyosbítva ezzel a júniusi elnökválasztást követően elszenvedett legitimációvesztést.

Ahmadinezsád New Yorkba készül

DE VAJON MILYEN FOGADTATÁSRA SZÁMÍTHAT AZ IRÁNI ELNÖK?

Mahmud Ahmadinezsád a héten New Yorkba utazik, s mint az elmúlt négy esztendőben, most is arra készül, hogy az Egyesült Nemzetek Szövetségének központi éves ülésén beszédet tartva elkápráztassa a nemzetközi nagyérdeműt. Csakhogy az iráni elnöknek nem lesz könnyű dolga. Egyrészt korábban nem látott méretű tüntetések várják majd, másrészt a hivatalos „fogadtatás” sem lesz olyan, mint a korábbi években. S meglehet, hogy az elnöki „PR-utazás” éppen ezért ellenkező hatást fog majd kiváltani, s a legitimációszerzés helyett legitimációvesztést fog eredményezni.

Ahmadinezsád korábbi látogatásait mindig is övezték tiltakozások, de most igencsak élénk kampány és kiterjedt szervezkedés folyik ellene, s nem kizárt, hogy szeptember 22-24. között az ENSZ székháza előtt az eddigi legnagyobb iráni ellenzéki demonstrációra kerül majd sor. A szervezők nem csak interneten mozgósítanak, hanem az amerikai és kanadai nagyvárosokból külön buszjáratokat is szerveznek New Yorkba, ahol számos család ajánlotta fel, hogy elszállásolja a fedél nélkül maradt tiltakozókat. De szimpátiatüntetések lesznek más nagy városokban is, így például Los Angelesben.

A tradicionálisan politikailag inaktív, valamint az otthoni gazdasági és családi kapcsolataikat féltő, s éppen ezért csendben szemlélődő iráni diaszpóra (közel 1 millió fő) megmozdulása fordulópont lehet a júniusi elnökválasztást követően kibontakozó eseménysorozatban. Akárcsak 1977-ben, amikor tíz-ezrek tiltakoztak a sah washingtoni látogatása ellen, a mostani megmozdulás is intő jel lehet a vezetésnek, nevezetesen, hogy törékeny lábakon áll az otthoni hatalma. Ráadásul olyan pillanatban kaphat komoly kritikát, amikor valamennyi kormány képviselője jelen van, s árgus szemekkel figyel.

Ahmadinezsád amerikai beutazása ellen korábban is voltak már tiltakozások, ám most más fronton zajlik a demonstrálás. Az iráni ellenzékiek azokat a szállodákat veszik kritika (a profitszerzés érdekében „véres pénzt” fogadnak el) és e-mail-ostrom alá (szó szerint elárasztják levelekkel a szállodamenedzserek virtuális postaládáit), amelyek a híresztelések szerint elszállásolják az iráni delegációt. Kampányuknak köszönhetően előbb a Barcalay Intercontinental, majd pedig a New York’s Helmsley Hotel mondta vissza az iráni foglalásokat. Mindez igencsak kellemetlen a vezetésnek.

Az iráni elnök nem csak az utcákon és az üléstermekben számíthat kedvezőtlen fogadtatásra, hanem az elnöki látogatás egyéb állomásain és programjain is. Így például kellemetlenül alakulhatnak az elnöki fogadások, amelyeken a mindenkori államfő az Iránnal foglalkozó amerikai kutatókat, illetve az Egyesült Államokban élő iráni közösség tagjait látja vendégül. Több prominens személyiség ugyanis már jelezte, hogy „a jelen körülmények között” nem kíván részt venni az Ahmadinezsád-féle vacsorán. A résztvevők között pedig biztosan lesz olyan, aki zöld színű ruhát öltve fog tiltakozni, s provokálni.

A teheráni vezetés feltehetőleg a hitelességének és legitimitásának helyreállítását célozta meg, amikor megszervezte Ahmadinezsád amerikai látogatását, csakhogy úgy tűnik, hogy számításaik kudarcot vallhatnak, s az események akár kontra-produktívak is lehetnek. A tömeges megmozdulás, amelyet ráadásul európai szolidaritás is követ (tiltakozások lesznek Berlinben, Párizsban és Londonban is), komoly legitimitás-vesztést eredményezhet a nemzetközi fronton, s mindez az október 1-én kezdődő tárgyalásokat megelőzően tovább szűkítheti a forradalmi elit mozgásterét.

Arról nem is szólván, hogy idén már nem lesz ott Bush elnök, akit támadni lehetne, Ahmadinezsádnak helyette az iszlám világ iránt nyitottabb Obamával kell számolnia, aki azonban a jelenlegi forgató-könyvek szerint nem kíván találkozni közvetlenül iráni kollégájával. Ilyen körülmények között pedig aligha lehetnek sikeresek a korábbi évek „világmegváltó” beszédei, ha azonban nem a megszokott retorikát használja, úgy könnyen odahaza kerülhet veszélybe a hatalma. Szó, ami szó, a nem csak odahaza, hanem a nemzetközi téren is fel van adva a lecke.

AMERIKAI FORDULAT ÉS OROSZ ENYHÜLÉS: IRÁNI FEJFÁJÁS?

A teheráni vezetésnek ráadásul nem csupán a nemzetközi fogadtatással, a legitimációszerzéssel kell majd megküzdenie, hanem az október 1-én kezdődő hatoldalú tárgyalásokon is komoly össztűzre számíthat a nukleáris engedetlensége miatt is. Azt követően ugyanis, hogy Washington bejelentette, eláll a Kelet-Európába tervezett rakétavédelmi rendszer megépítésétől, könnyen meglehet, hogy Moszkva rugalmasabb lesz a gazdasági szankciók elfogadásának tekintetében.

Noha Oroszországnak továbbra sincs érdekében, s esze ágában, hogy az amerikaiak helyett megoldja az iráni nukleáris kérdést, de az Obama-adminisztráció „pálfordulása”, vagy ha úgy tetszik gesztusa, valamint a nyugat-európai kormányok hangos nyomásgyakorlása hatással lehet az orosz tárgyalási pozíciókra, s irányvonalakra. Bár a gazdasági érdekek miatt minden bizonnyal nemet mondanak majd komolyabb szankciókra, de közös megdorgálás és elítélés mindenképpen lesz.

Az iszlám köztársaság, rövidtávon talán megúszhatja a felelősségre vonást, de hosszabb távon, az amerikai-orosz viszony „olvadását” követően már aligha lesz könnyű dolga. Az oroszok támogatása nélkül ugyanis Peking nem valószínű, hogy egyedül vétózna az iráni atomkérdésben. Teherán pedig a jelenlegi körülmények között nem engedheti meg, hogy visszacsússzon a 80-as évek elszigeteltségébe, mivel az a gazdasági öngyilkossággal lenne egyenlő.

Talán az Egyesült Államok tényleg belátta, hogy együttműködéssel jobban mennek a dolgok. A nemzetközi porondon bekövetkező változások mindenesetre komoly fejfájást okozhatnak Teheránban.

Vajon Pakisztán segíthet-e az iráni nukleáris ügy kezelésében?

AZ IRÁNI-PAKISZTÁNI ÉRDEKHÁZASSÁG

Irán szomszédjai mind fontos szerepet játszhatnak a nukleáris ügy kapcsán foganatosított szankciók sikerességében, az Egyesült Államokkal szoros kapcsolatot ápoló Pakisztán azonban úgy tűnik, hogy aligha fogja támogatni a „konfrontációt” (legyen az katonai csapás vagy gazdasági nyomásgyakorlás) a szomszédos perzsa országgal szemben. Iszlámábádnak ugyanis túlontúl sok a veszítenivalója, mivel „Irán nem csak Afganisztánban, Irakban és Libanonban képes bajt keverni, hanem Pakisztánban is!”

Teherán és Iszlámábád már régóta tart fenn „baráti” kapcsolatot (Pakisztán anno az elsők egyikeként ismerte el az iszlám köztársaságot a forradalmat követően), a pakisztáni „rendszerváltás” után pedig csak még szorosabbra fűzték viszonyukat, miként az ország új elnöke, Aszif Ali Zardari igyekezett erősíteni a szomszédos államokkal való kapcsolatokat, így kísérelve meg javítani Pakisztán gazdasági kilátásait. S valóban, az energiaszükségletek kielégítésével küzdő Pakisztánnak (ahol nem ritkák a sorozatos áramkimaradások) létfontosságú partner az iszlám köztársaság, amely egyaránt dúskál kőolajban és földgázban is. Noha az iráni-pakisztáni gázvezeték még mindig csak papíron létezik, de a felek közötti gazdasági együttműködés fokozatosan erősödik: az elmúlt esztendőben 28 százalékkal nőtt a két ország közötti kereskedelmi forgalom.

Az iráni-pakisztáni közeledésnek ugyanakkor létezik egy másik magyarázata is, ami a pakisztáni belpolitikai helyzettel áll összefüggésben, és ami miatt aligha várható, hogy az iszlámábádi vezetés szakítson a nukleáris ügyekben eddig tanúsított passzív szemlélődésével. A „tiszták országa” ugyan az USA regionális partnerének számít, ám a közvélemény 64 százaléka mégis ellenségként tekint az Egyesült Államokra. Éppen ezért az Iszlám Köztársaság elleni újabb szankciók elfogadása, s még inkább azoknak a nyílt támogatása komoly belpolitikai vihart kavarhat. Azt ugyanis az iszlamisták iszlám-ellenes cselekedetként állíthatják be, ezáltal pedig képesek lehetnek tovább radikalizálni a pakisztáni lakosságot, ahol egyébként a „pániszlamizmus” újra felfedezett eszméje egyre inkább részét képezi a konzervatív gondolkodásnak és retorikának. Az iszlámábádi vezetés ráadásul nem csupán az iszlamista veszély ellensúlyozására használhatja az iráni kártyát, hanem Szaúd-Arábia pakisztáni befolyásának kordában tartására is.

S bár Iránt ma Pakisztánban kétségkívül baráti országnak tekintik, csakhogy Teherán és Iszlámábád viszonya korántsem tekinthető problémamentesnek. Míg Iszlámábádnak nem tetszik, hogy Irán egyre szorosabbra fűzi a kapcsolatát Indiával, addig Teheránt az „újraformálódó” amerikai-pakisztáni szövetség aggasztja. S persze nem feledkezhetünk meg a Pakisztánban időről-időre erőszakos formát öltő síita-szunnita rivalizálásról (az országban közel 33 millió síita él, akiket a szélsőséges szunniták mind eretneknek tekintenek), miként a regionális befolyásért folytatott afganisztáni csatározásokról sem (Irán és Pakisztán közel sincs egy oldalon az afganisztáni hatalmi harcokban: előbbi a Karzai kormánnyal szimpatizál, utóbbi a Tálibokkal igyekszik együttműködni). S akkor még nem beszéltünk a beludzsok szeparatista törekvéseiről, amelyeknek fokozódásáért egymást hibáztatják a felek.

Az iráni-pakisztáni reláció számos problémával terhelt, ezért nem tekinthető stratégiai jelentőségűnek. Inkább egyfajta érdekházasságnak számít, amelyben a felek az aktuális érdekközösség miatt kerülnek egy oldalra. S most úgy tűnik, hogy ebben az atomválság sem eredményezhet komolyabb változást. Pakisztánnak ugyan vannak fenntartásai az iráni nukleáris klubtagságot illetően, de aligha kíván az iráni ellenségek közé kerülni, s az 1980-as évekhez hasonló szektariánus konfliktusokkal és áttételes szaúdi-iráni háborúval szembenézni. Iszlámábád éppen emiatt minden bizonnyal igyekszik majd továbbra is kimaradni az iráni nukleáris „rendezésből”.

Külső-belső szorításban az Iszlám Köztársaság

IRÁNBAN A FORRÓ NYARAT ÚGY TŰNIK, HOGY FORRÓ ŐSZ KÖVETI

Három hónappal a vitatott elnökválasztást követően az iráni dráma még közelről sem ért véget. Sőt a legfelsőbb vezetésnek most kettős kihívással kell szembenéznie. Egyfelől a belső fronton a szűnni nem akaró társadalmi kritikával, s a „zöld mozgalom” megállíthatatlanságával, különösen, hogy a soron következő Jeruzsálem-nap, majd pedig a jövő héten esedékes tanévkezdés könnyen újabb lökést adhat a tiltakozásoknak. Másfelől a külső fronton az ország nukleáris engedetlensége folytán foganatosított szankciók, és a kőolaj világpiaci árának esetleges csökkenése miatt kell majd gazdaságilag „fájdalmas” következményekkel számolnia a forradalmi vezetésnek.

Teherán utcáin a júliusi virrasztást övező demonstrációkat követően az elmúlt két hónapban nem került sor komolyabb társadalmi mozgolódásra, de hogy a „parázs” izzik még a fejekben, s hogy az események végkimenetelébe sokan nem törődtek még bele, jól mutatja számos új tiltakozási forma. Megszaporodtak a bankjegyekre feljegyzett politikai üzenetek és véleménynyilvánítások, a gerilla-kampány eredményeként pedig Muszavi-plakátok jelennek meg időről-időre a közterületeken, így a teheráni autósztrádákon átívelő felüljárókon és hidakon. Miként a politikai graffiti is bevett fegyverré vált, a bátor ellenzékiek olykor-olykor esténként szó szerint zöldre festik a főváros utcáit. (Persze ügyelnek arra, hogy sárga és kék festéket vegyenek, s aztán abból keverjenek zöld színű alapanyagot!)

A legfelsőbb vezetés igyekszik az elrettentés eszközével élni, csakhogy napjaink Iránjában már nem hatékonyak a koncepciós perek, mert azok a kívánt céllal ellentétes eredményre vezetnek. Az erőszakkal kikényszerített vallomások ma már közel sem bírnak meggyőző erővel az irániak körében, hanem éppen ellenkezőleg, csak még inkább erősítik a vezetéssel szemben már amúgy is meglévő ellenszenvet. Ne feledjük a mai iráni társadalom már korántsem olyan ideologikus, mint a nyolcvanas években volt. Ráadásul sokkalta tájékozottabb és öntudatosabb is. Arról nem is beszélve, hogy a lakosság közel kétharmadának semmiféle forradalmi emléke nincsen – ők ugyanis 1979 után születtek, s akiknek az elmúlt három évtized nem jelent mást, csak erőszakos elnyomást.

A kemény fellépés mellett a forradalmi vezérkar igyekszik elkerülni a kritikus helyzeteket is, így például a Ramadán (a böjtölő hónap) számos vallási ceremóniáját (első ízben az iszlám köztársaság története során) törölték, illetve nem tartották meg, félve attól, hogy a társadalmi „összeverődést” kihasználva ismét tüntetések robbanhatnak ki. A vallási központnak számító Kum városában több magas rangú ajatollah beszédét is elnapolták, miként az államalapító Khomeini ajatollah sírjánál évente megrendezett ünnepségre sem került sor (ahol többek között Mohammad Khatemi reformer ex-elnök tartott volna szónoklatot). A rezsim azonban hosszútávon nem folytathatja az események ilyetén elodázását. Ezt a pénteken megrendezésre kerülő „Jeruzsálem-nap” is jól bizonyítja.

A forradalmi elit a történelem megismétlődésétől tartva igyekszik körültekintően kezelni az egyetemi tanévkezdést (1978 őszén a sah hónapokkal késleltette az évkezdést, ám amikor végül megnyíltak az egyetemek kapui, diákok tízezrei lepték el az utcákat, a tiltakozások továbbgyűrűztek, s januárban végül az uralkodó kénytelen volt elhagyni az országot.). De ahogyan a rendszer fontos ünnepeit sem lehet elnapolni, úgy az oktatás megkezdését sem lehet mondvacsinált indokokkal (a légszennyezettség mértékére és az influenza járványra hivatkozva) elhalasztani. Arról nem is beszélve, hogy a kulturális forradalom megismétlődéséhez most korántsem adottak a feltételek. Így például ma sokkal több a felsőoktatási hallgató, mint három évtizeddel ezelőtt, akiktől nehezen lehetne elvenni a tanulás jogát.

S amíg a vezetés odahaza kétségkívül nehéz feladat elé van állítva, addig a nemzetközi porondon Teherán közel sem látszik elveszve, sőt úgy tűnik, hogy a nukleáris ügyeket jobban kezeli, mint a belső problémákat. S valóban, első szempillantásra a Khamenei-Ahmadinezsád páros nincs rossz pozícióban. Irán az amerikai és európai ultimátumra pozitív választ adott, aminek eredményeként tárgyalások kezdődhetnek majd október 1-én, s amelyeket a jelenlegi vezetés a nacionalista kártya kihasználásával könnyen hatalmának megszilárdítására használhat fel. A kemény retorika („Nem engedünk a nukleáris jogainkból!”) fényében nem valószínű, hogy az iráni vezetés a tárgyalásokon komolyan keresi majd a megegyezés lehetőségét. A kérdés csak az, hogy meddig húzható még a nukleáris engedetlenség, amelynek adott esetben katonai és gazdasági következményei is lehetnek.

A jelenlegi helyzetben, a kínai és orosz vétó mellett aligha várható, hogy komolyabb Irán elleni szankciócsomag kerüljön elfogadásra (különösen Moszkvának nem áll érdekében, s esze ágában sincs, hogy az amerikaiak Irán-problémáját megoldja), ráadásul az iráni napirendi pontok között nem is szerepel a nukleáris kérdés (a világ ügyeinek intézéséről és regionális kérdésekről kívánnak majd csak tárgyalni). Így igencsak kérdéses, hogy lehetséges-e áttörés az atom fronton. A helyzet azonban veszélyessé is válhat, ha ugyanis Washington nem lesz képes érdemi lépéseket tenni a nukleáris program blokkolására, akkor Izrael könnyen egyoldalú lépésre szánhatja el magát (mivel egyre végesebbnek látja az időt a cselekvésre), amely felboríthatja az eddigi forgatókönyveket. Egy esetleges katonai csapás pedig az iráni belső helyzetet is döntően befolyásolhatja – megszilárdíthatja a jelenlegi vezetést.

A nemzetközi események alakulása azonban nemcsak a nukleáris ügy kapcsán lehet izgalmas, hanem a kőolaj világpiaci árának alakulása miatt is. Noha az elmúlt hetekben (különösen az OPEC csúcsot követően) emelkedtek a jegyzési árak, de hosszútávon semmi sem garantálja a magas olajbevételeket. A jelenlegi vezetés pedig éppen annyira sebezhető az olaj-fronton, mint amennyire az elődje volt. Az iráni olajipart sújtó szigorú szankciók elfogadására feltehetőleg nem kerül majd sor, de az olajárak ingadozása, a tartalékok hiánya, az infrastruktúra korszerűtlensége, valamint a fogyasztás növekedése komoly problémákat eredményezhet az olajfüggő iráni gazdaságban. S mivel ma az irániak többsége a gazdasági kérdéseket tekinti a legfontosabbnak, a jelenlegi gazdaságpolitika jövőbeli kudarca egyben a rendszer végét is eredményezheti.

„ZÖLD PÉNTEK KÉSZÜLŐDIK?”

Iránban pénteken a hagyományoknak megfelelően kerül megrendezésre a „Jeruzsálem-nap”, amelynek keretén belül az iszlám köztársaság minden évben a palesztin ügyről emlékezik meg. Csakhogy ezúttal úgy látszik, hogy nem a távoli „testvérek” játsszák majd a főszerepet, hanem a „zöld mozgalom”, amely komoly szervezkedésbe kezdett. Az ellenzéki tüntetők közül ráadásul sokan valósággal már ki vannak éhezve a véleménynyilvánítási lehetőségre, a tanévkezdésnek köszönhetően pedig ismét rengeteg a fiatal diák a fővárosban. S mivel a ceremóniát – ideológiai jelentőségére való tekintettel – nem lehet elnapolni, így feltehetően ismét komoly demonstrációkra, s utcai összecsapásokra kerülhet majd sor.

A júniusi elnökválasztáson vereséget szenvedett és csalást kiáltó Mir Hosszein Muszavi internetes oldalán és egyéb információs csatornákon keresztül mozgósít, mint ahogyan a reformpárti vesztes, Mehdi Karrubi is demonstrálásra bátorított. Megszólalt a Khomeini halálát követően félreállított, ám az ellenzéki körökben még mindig rendkívül népszerű Hosszein Ali Montazeri ajatollah is, aki egyházi kollégáit igyekezett aktivizálni, miként az államalapító Khomeini ajatollah fiatalabbik fia, Ahmad is, aki beszédében azt hangsúlyozta, hogy „a Kudsz nap nem csupán az izraeli elnyomás elleni tiltakozásról szól, hanem mindenfajta elnyomó hatalommal szembeni megemlékezésről és harcról is.”

Szó, ami szó, valami készülődik, ráadásul a pénteki „szentbeszédet” ezúttal nem más tartja, mint az elnökválasztási csetepaté meghatározó háttérfigurája, Muszavi támogatója, a befolyásos Háshemi Rafszandzsáni. A hagyományok szerint ugyanis ezen a napon a Szakértők Gyűlésének (amely testület jogosult a legfőbb vezető elmozdítására) mindenkori elnöke mondja a szónoklatot. Persze meglehet, hogy a vezetés szakít a tradíciókkal, és nem kockáztat, s egy lojális ajatollahra bízza a beszédet. Az ellenzéki mobilizációt, s a társadalmi kedélyeket látva azonban mindez aligha lesz elegendő. Sőt, a pénteki nap könnyen meglehet, hogy egy újabb tiltakozási hullámot indít majd útnak.

A „zöld mozgalom” ugyanis rendkívül szervezettnek tűnik (az internetes közösségi oldalakon igen komolyan megy a szervezkedés). A pénteki nap pedig remek alkalom lehet arra, hogy az ellenzék ismételten hallassa a hangját, és az eredeti programtól eltérve, Izrael helyett Ahmadinezsád ellen tüntessen. A szlogenek már meg is vannak: „Sem Gáza, sem Libanon – A mi szívünk Iránért dobban!” Miként a transzparensek is készülnek, a mozgalom főbb vezetőinek (Muszavinak, Karrubinak és az ex-elnök, Khateminek) az arcképével. A hosszú kihagyást követően Teherán utcái ismét hangosak lesznek, egyesek szerint pedig „a legnagyobb menetelésre kerül majd sor a Jeruzsálem napon!”

A kérdés csak az, hogy vajon az egyetemi kapuk megnyitásával állandósulhatnak-e a tiltakozások, vagy a biztonsági szolgálatok erőszakos fellépése és hangos figyelmeztetése, netán a nyári összecsapások emléke eltántorítja a változásra szavazókat az utcai demonstrálástól. Egy biztos, a vezetés komoly erőkkel készül (a Forradalmi Gárda teheráni főparancsnoka és a legfőbb vezető egyetemi ügyekért felelős megbízottja egyaránt óva intett mindenkit az ünnepség „eltérítésétől”), az erőszak túlzott alkalmazása azonban könnyen kontra-produktív lehet, és a spiráleffektus hatására egyre többen fordulhatnak szembe a rendszerrel, s kérdőjelezhetik meg annak legitimitását.

Merre tovább Iszlám Köztársaság?

EGY KIS KOMPARATÍV VIZSGÁLÓDÁS

Az iráni dráma még közelről sem ért véget. Sőt a legfőbb vezető kvalitásait megkérdőjelező leveleket látva, s az utcán elhangzó „Halál a diktátorra!” rigmusokat hallva, úgy tűnhet, hogy a vezetés napjai meg vannak számlálva. Talán igen, talán nem. A legfőbb kérdés az, hogy vajon az erőszakos elnyomás működik-e majd, avagy éppenséggel a visszájára fordul?

Az elnyomás már számos rezsimet mentett meg az összeomlástól a történelem során, de minden eset különböző: amíg egyes rendszerek képtelenek kezelni a társadalmi nyomást, addig mások rugalmasan alkalmazkodnak hozzá; amíg egyesek tudnak élni a nacionalista kártyával, addig a többiek nem képesek kihasználni azt. Csakhogy az iráni rendszer nem tipikus diktatúra, hanem egy rendkívül komplex és átláthatatlan berendezkedés. Abban azonban mégiscsak megegyezik más önkényuralmi rendszerekkel, hogy a rezsim sorsa a biztonsági szolgálatoktól függ. Hiszen, ha ők úgy döntenének, hogy a jelenlegi irányvonal megfelelő, akkor minden erejükkel ki fognak állni mellette a jövőben is; ha viszont úgy ítélik meg, hogy új irányításra van szükség, akkor a jelenlegi hatalmi berendezkedés olyan gyorsan omlik majd össze, mint egy kártyavár.

No, de vajon milyen forgatókönyvek közül „választhat” az iszlám köztársaság? Vajon a kínai modell érvényesül majd a jövőben? Netán a lengyelországi „Szolidaritás” mintájára szerveződik meg az iráni rendszerváltás? Vagy talán a burmai példát követve egyfajta katonai diktatúra lesz Perzsiában? Nos, igencsak sok a választási opció, de nézzük csak őket szépen sorjában.

Húsz esztendővel ezelőtt a Tiananmen téri eseményeket látva sokan szinte biztosra vették, hogy a Kínai Kommunista Párt uralma a végéhez közeledik. Csalódniuk kellett. A párt két évtized elteltével jelentősen megváltozott ugyan („félretette forradalmi ideológiáját”), de ma talán még biztosabban őrzi hatalmát, mint bármikor korábban. A siker kulcsa éppen az új társadalmi megállapodásban keresendő, amely az elképesztő mértékű gazdasági növekedésre alapozódott. A párt engedélyezte a népi részvétel és a tiltakozás bizonyos formáit (lásd a helyhatósági választások és korrupciós ügyek esetében). A gazdasági jólét mellé pedig „nagyobb” szabadság is járt: korlátozásokkal ugyan, de informálódási és utazási lehetőségek nyíltak a polgárok számára. Mindez az ázsiai értékekkel összhangban úgy tűnik, hogy valóban sikeres modellt eredményezett.

De vajon mennyire járható a „kínai út” Perzsiában? Nos, az iráni vezetők már régóta tekintgetnek Peking felé, s igyekeznek lelkesen másolni a távol-keleti mintát. A fegyveres erők – jelen esetben a Forradalmi Gárda – gazdasági hatalommá emelkedését, és a politikai hatalom kemény megtartását tekintve pedig már igazi él-tanulónak számít a forradalmi vezetés, a gazdasági reformok terén azonban éppen hogy csak elégséges a teljesítménye. (Így például az inflációs és munkanélküliségi ráta rekord-magasságokban jár, a nemzetközi olajár-csökkenésből adódó veszteség pedig a több tízmilliárd dollárt is meghaladja.) Ráadásul a „kínai modell” megvalósíthatóságának számos feltétele is hiányzik. Így például az Egyesült Államokkal való kereskedelmi kapcsolat, valamint az országba érkező elégséges és szükséges külföldi tőkebefektetés. S persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy milyen lényeges kulturális különbségek vannak a két ország között.

Lengyelországban az események egészen másként zajlottak le. Az 1980-as évek elején megszerveződő „Szolidaritás” mozgalmat ugyan először sikerült erőszakkal elnyomni, a biztonsági erők statáriumot hirdettek, s lojálisak maradtak a kormányzat (illetve a moszkvai vezetés) iránt. Egy évtizeddel később azonban a rezsim ereje olyannyira erodálódott, hogy már nem csupán a szakszervezeti munkások, az értelmiségiek, és maga a pápa, hanem már a hadsereg is illegitimnek tekintette a vezetést. A fennálló rendszer leginkább „idegenség” miatt („egy szovjet implantátum volt”) omlott össze, no meg persze annak köszönhetően, hogy a biztonsági erők belátták, hogy a Szovjetunió hanyatlásával elveszítették a patrónusukat. A túlélés érdekében úgy döntöttek, hogy jöjjön egy olyan kormányzat, amelyet a nép választ majd meg. Lengyelországban véget ért a diktatúra.

Nos, az iráni esetet vizsgálva láthatunk bizonyos hasonlóságokat, ha az iráni civil szféra élénkségét, és az érdekképviseleti csoportok fontosságát tekintjük. Csakhogy ez édes kevés! Az iszlám köztársaság rendszere most közel sem olyan törékeny, és a társadalma sem olyan egységes, mint amit a 80-as évek Lengyelországában láthattunk. A klerikális vezetést ugyan sok mindennel lehet vádolni (így akár választási csalással is), de iráni származásukhoz nem férhet kétség. S míg Lengyelországban az ellenzék sikerrel használhatta ki a nacionalista kártyát (a vezetést szovjet bábnak tekintették), addig Iránban úgy látszik, hogy ezt a forradalmi vezetés teszi meg, méghozzá igencsak ügyesen. Ráadásul azt se feledjük, hogy éppen harminc éve volt a forradalom, amely véget vetett az Egyesült Államok által támogatott Pahlavi-monarchiának.

Végezetül tekintsük meg a burmai modellt, amely az erőszakos elnyomás hosszú távú sikerességére lehet példa. A jelenlegi katonai vezetés (egy triumvirátus) az 1988-as lázadásokat követően került hatalomra, amikor is a társadalmi forrongások közepette a hadsereg bizonyult a legszervezettebb erőnek, amely nemcsak rendet tudott tenni, hanem a hatalmat is magához tudta ragadni. S a burmai szocializmus diktatórikus éveit követően egy nem kevésbé elnyomó, s nem kevésbé ideologikus katonai uralom következett. Nem is olyan régen pedig láthattuk, hogy a katonai junta milyen stabilan áll a lábán. A társadalmi elégedetlenség folytán két esztendeje kibontakozott tiltakozásokat elképesztő keménységgel számolta fel a vezérkar (még a buddhista szerzeteseket sem kímélték), s hatalmát még a természeti csapások (lásd Nárgisz-ciklon) folytán előállt szükséghelyzet sem kezdte ki.

A Forradalmi Gárda Csapatok növekvő gazdasági szerepvállalását és politikai aktivizálódását tekintve ugyan nem elképzelhetetlen, hogy a fegyveres erők a későbbiekben átvegyék az ország irányítását a klerikális kormányosoktól, és egy ideológiai alapú katonai diktatúrát hozzanak létre Perzsiában. Csakhogy Irán nem Burma, egyrészt a társadalom sokkalta képzettebb és tájékozottabb, mint a délkelet-ázsiai országban, másrészt az iráni „fegyveres erők” korántsem olyan egységesek, mint azt gondolnánk. Nem is beszélve arról, hogy Perzsia történetében ez eddig még nem volt példa katonai uralomra, míg Burma története az elmúlt fél évszázadban nem igazán szólt másról, mint erőszakos uralkodásról. Végezetül érdemes megjegyezni, hogy bár a Csapatok komoly érdekeltséggel bírnak a gazdaságban, de az mégsem függ teljesen a hadseregtől.

A példák sora azonban itt még nem áll meg. Észak-Koreában a rendszer hatvan éve áll stabilan, s ezen idő alatt egyetlen egyszer sem került sor komolyabb társadalmi demonstrációra. Dél-Koreában a tábornokok a hidegháború alatt (külső nyomásra) belátták, hogy a demokráciában nem veszítik el teljesen a befolyásukat, s ez a rendszer „megnyílásához”, majd a valós demokrácia megvalósulásához vezetett. Indonéziában és Nicaraguában a vezetés hatalma az első komolyabb problémák felmerülését követően erőteljesen megingott, s a társadalmi nyomás hatására összeomlott. Különösen a latin-amerikai ország példája lehet izgalmas számunkra. A Szomoza-diktatúra az amerikai „segélyek” el-kótyavetyélésével és a túlzott erőszak-alkalmazással haragította magára a társadalmat, ami végül a rendszer bukásához vezetett. Iránban a gazdaság erőteljesen függ az olajárak nemzetközi alakulásától, sokan pedig úgy vélik, hogy a jelenlegi populista vezetés elmulasztja kihasználni az országban rejlő lehetőségeket.

Nos, összegezve azt mondhatjuk, hogy egyelőre igencsak nehéz lenne megjósolni, hogy vajon melyik modell fog érvényesülni Iránban a jövőben. S míg a Tiananmen téri diákok „valós demokráciát” követeltek, addig a lengyelek rendszerváltásért kiáltottak, az iráni tüntetők azonban valahol a kettő között keresik a megoldást. A jelenlegi helyzetet szemlélve rövidtávon nem lehetünk túlzottan optimisták (az erőszakos elnyomás mindenképpen erősödni fog), hosszútávon azonban nem lehet okunk a pesszimizmusra. Az iráni rendszer a társadalmi nyomás hatására mindenképpen változni fog, miképpen úgy tűnik, hogy Iránban sem a demográfiai változásoknak, sem pedig a globalizációs hatásoknak nem lehetséges megálljt parancsolni.

Valami megváltozott Iránban

MERRE TOVÁBB ISZLÁM KÖZTÁRSASÁG?

A júniusi iráni eseményeket közvetlen közelről szemrevételezve, s tapasztalva bátran állíthatom, hogy valami megváltozott az iszlám köztársaságban. Az eredményhirdetést követően emberek százezrei mozdultak meg, és adtak hangot elégedetlenségüknek, miközben a forradalmi eliten belüli frakció-harcok korábban nem látott méreteket öltöttek. Az ország kétségkívül fordulóponthoz érkezett, amelyet követően már aligha lesz olyan, mint régen. A jövőt illetően pedig két alternatíva látszik körvonalazódni: egyfelől a rendszer „keményedni” fog, s talán az ország történetében először a fegyveres erők ragadják magukhoz a hatalmat, vagy pediglen hatalomra kerül egy „iráni Gorbacsov” és bizonyos belső reformokra kerül majd sor, amelyeknek eredményeként megszülethet a „valós” iráni demokrácia!?

A társadalmi aktivitás fokozódása már az elnökválasztás kampányfinisében is megfigyelhető volt, miként szimpatizánsok tízezrei és politikai hirdetések tucatjai lepték el a teheráni utcákat. Mindez nem is csoda, hiszen Mahmud Ahmadinezsád, elnökségének négy éve alatt sokaknak lépett a tyúkszemére, kül- és gazdaságpolitikájának káros hatásait sérelmezve pedig többen vélték úgy, hogy nem szabad a négy évvel ezelőtti hibát elkövetni, s bojkottálni a választást, mert az lásd milyen „katasztrofális” következményekkel járhat! Szó mi szó, a választás napján sokaknak volt kék az ujja. A társadalmi aktivitás pedig a választást követően, a hivatalos végeredménnyel ki nem egyező tiltakozásokban, s a voksolást szentesítő kormányzati rendezvényekben is megfigyelhető volt. Ám valami megváltozott, noha korábban is voltak már komolyabb „ellenzéki” megmozdulások egy-egy vitatott eseményt követően, a most formálódó társadalmi elégedetlenség azonban különbözik ezektől. A Mir Hosszein Muszavi körül szerveződő mozgalom sokkalta szervezettebb, mint bármely korábbi kezdeményezés (Az interneten még tiltakozási kiskátét is küldözgetnek!), a közhangulatot tekintve ráadásul aligha tűnik megállíthatónak. A vezetésnek sikerült ugyan rendet teremtenie az utcákon, vagy ha úgy tetszik eloltani a lángokat, a parázs azonban még izzik, és nagyon úgy tűnik, hogy hosszabb távon kevés lesz majd az eddig bevált „erőszakos oltóanyag”. Sőt éppen az erőszakos válaszfellépés volt az, amely mozgalommá formálta a spontán tiltakozásokat! A radikalizálódást pedig jól mutatja, hogy az életüket kockáztatva utcára vonuló tüntetők ma már nem csak az ellopott választást követelik vissza („Hol a szavazatunk?”), hanem gyökeres változásokat akarnak látni („Iszlám helyett Köztársaságot!”).

A vitatott elnökválasztást követően a főváros főbb csomópontjai szinte csataterekké változtak, az igazi harc azonban nem az utcákon, hanem a nyilvánosság elől elzárva, a forradalmi vezetés felsőbb körein belül zajlott és zajlik. S bár a frakcióharcok mindig is jellemzői voltak az iráni politikának, a mostani politikai acsarkodás mégis sokban különbözik a korábbiaktól. Most nem a megszokott „konzervatív-reformer” harcnak, hanem egy annál jóval összetettebb politikai drámának lehetünk szemtanúi, amelyben a régi forradalmi elit egyik fele, mely fogalmazzunk úgy, hogy „kinőtte” a forradalmi radikalizmusát, meccsel az újonnan felemelkedő neokonzervatívokkal, akik „polgári” származásuk ellenére harcos támogatói a forradalmi rendszernek. A két tábor között próbál meg közvetíteni a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah, csakhogy amíg az államalapító Ruhollah Khomeini ajatollah bölcsességének és karizmájának köszönhetően képes volt összefogni a vitatkozó frakciókat, addig utóda egyre kevésbé képes ezt megtenni, ráadásul a politikai hátország örökös problémájával is meg kell küzdenie. Ez utóbbit úgy tűnik Ahmadinezsádra és támogatóira támaszkodva képzelte el megoldani, ám nyílt állásfoglalása a „Doktor” választási győzelme mellett (Amelyhez hasonlóra ez eddig még nem igen volt példa!), csak tovább bonyolította a helyzetet. Háshemi Rafszandzsáni beszéde pedig, amelyben az egykori elnök válságosnak nevezte a júniusi eseményeket, újabb lökést adott az vitának, miként az elnökválasztási mizéria a vallási szemináriumokban is napirendre került. Most már nem csupán hatalmi harcról van szó, hanem a régi vita látszik újjáéledni a politikai autoritást illetően, nevezetesen, hogy vajon az isteni vagy a népszuverenitásnak van-e elsőbbsége a politikában?

Az iszlám köztársaság rendszere az elnökválasztást követően komoly legitimitásvesztésen esett át. A tüntetők Khamenei ajatollah határozott tiltása ellenére is az utcákra vonulnak, és a korábbi évekkel ellentétben a kritikák most már közvetlenül a legfőbb vezető személye és rendszer ellen irányulnak. Noha túlzás lenne forradalmi „hangulatról” beszélni, de a jelenlegi társadalmi mozgolódás könnyen meglehet, hogy fordulópont lesz az iszlám köztársaság, s egyben a perzsa állam történetében. Egyfelől a zöldbe öltözött ellenzékieket ugyanis nem úgy tűnik, mintha meg lehetne állítani. Ne feledjük a lakosság közel kétharmada a forradalmat követően született, akiknek így nincsen semmilyen emlékük az 1979-es eseményekről, s akiknek az iszlám köztársaság rendszere nem jelent mást, mint csupán „harminc év erőszakos elnyomást”. Sokan közülük szó szerint készen állnak a saját forradalmuk megvívására, miként úgy érzik, hogy nincsen veszítenivalójuk. Szó mi szó, a társadalmi apátia korszaka szemmel láthatóan véget ért! Másfelől a forradalmi elit töredezettségét, s hogy valami nincs rendben a forradalmi vezetés körül, jól mutatja, hogy az elnök parlamenti beiktatási ceremóniáján több prominens személy sem vett részt. (Így például távol maradtak Háshemi Rafszandzsáni és Mohamad Khatemi ex-elnökök, valamint az állam-alapító Khomeini ajatollah politizálással foglalkozó fia is!) A társadalmi részvétel bevett formájának megkérdőjeleződése, illetve a frakcióharcok kiéleződése pedig hosszútávon komolyan veszélybe sodorhatják az iszlám köztársaság oly stabilnak hitt rendszerét.

De vajon mivel számolhatunk a jövőt illetően? Nos, mint Irán esetében mindig, most sem könnyű az események kifutását megjósolni, ami biztos, hogy az iszlám köztársaság már nem lesz olyan, mint régen. A kérdés csak az, hogy milyen irányba változik az iráni rendszer: vajon fokozódik az elnyomás, amelynek eredményeként a rendszer militarizálódni fog, vagy a belső viták és utcai demonstrációk felemésztik az iszlám köztársaság erejét, és egyfajta liberalizációra, netán alapvető reformokra kényszerítik majd a forradalmi vezetést?

A júniusi elnökválasztást követően kibontakozó tiltakozásokat a legfelsőbb vezetésnek a Forradalmi Gárda Csapatokra támaszkodva sikerült felszámolnia, ezáltal azonban a speciális rendfenntartó erők tovább növelhették az amúgy sem gyenge befolyásukat az iszlám köztársaság hatalmi rendszerében. A „csapat” története lényegében a folyamatos hatalom-növekedésről szól: a szervezetet egykoron a forradalom vívmányainak védelmezésére hozták létre, az iraki-iráni háború éveiben a vezetés magánhadseregévé avanzsált, majd az ország rekonstrukciója gazdasági befolyást adott a kezébe, végezetül a reformfolyamat kibontakozása egyfajta politikai aktivizálódást is hozott, miként egyre több egykori gárdatag került befolyásos pozícióba. Egyes elemzők pedig már arra figyelmeztetnek, hogy a Forradalmi Gárda hódítóhadjárata a végső felvonásához közeledik, és hamarosan megkezdődik a teljes hatalomátvétel, a katonai uralom kiépítése. S valóban, a legfőbb vezető egyre inkább függő helyzetbe kerül a Gárdától, az elnyomás jövőbeli fokozódását tekintve pedig akár meg is fordulhat a szereposztás, és könnyen megeshet, hogy „farok csóválja majd a kutyát”. De ne feledjük, hogy Iránban minden katonai kinevezésről a legfőbb vezető dönt, éppen ezért a parancsnokok kellően lojálisak iránta! S bár a Gárda egyes tagjaiban minden bizonnyal ég a politizálási vágy, a hatalmas katonai-gazdasági „behemót” azonban igencsak töredezett, miként több rivalizáló frakcióból épül fel. Összességében egyfajta szimbiózis figyelhető meg, amennyiben a Gárda Khamenei ajatollah támogatásáért cserébe a rendszer meghatározó – gazdasági és politikai – szereplője lehet. Egyelőre tehát igencsak kérdéses, de közel sem elképzelhetetlen, hogy a jövőben a Forradalmi Gárda már nemcsak védelmezni fog, hanem kormányozni is!

S míg a keményvonalas klerikálisok és a forradalmi gárdisták közötti szövetség a választási felvonást követően igencsak sikeresnek látszik, valójában azonban a politika fokozatos militarizálódásával és az Ahmadinezsád által képviselt populista politikával, illetve az elnök túlzott vallási aktivizmusával sokan nincsenek megbékélve a klerikális eliten belül. Mindezt bizonyítja, hogy a hírek szerint csak két nagy ajatollah adta áldását Ahmadinezsád győzelmére, miközben többen az elnökválasztást övező eseményeket látva hangos kritikát fogalmaztak meg. A klerikális eliten belül most ugyanis sokan vélik úgy, hogy a végeredmény körüli „bizonytalanság” és a hatóságok által alkalmazott „erőszak” vissza-fordíthatatlanul diszkreditálták az iszlám köztársaság berendezkedését. Nem beszélve arról, hogy a legfőbb vezető pártválasztása véget vetni látszik az eddigi „korlátozott pluralizmusnak”, s ezáltal sokan a meglévő befolyásukat látják veszélyeztetve. A nagy kérdés most az, hogy az eddig csendben szemlélődő nagy ajatollahok miként szavaznak majd: vajon a rövid távú túlélést választják, s felsorakoznak Khamenei ajatollah képviselte irányvonal mellett, vagy a rendszer hosszabb távú túlélésére voksolnak, s szembemennek a legfőbb vezetővel? Egyelőre nem tudni, de az mindenesetre sokatmondó, hogy a kritikus ajatollahok egy csoportja az iraki Nedzsefbe készül, ahol kollégáikkal (Hárman a nagy ajatollahok közül Irakban élnek!) egyeztetve könnyen megeshet, hogy új forgató-könyv és szereposztás születik majd! S ki tudja, talán a formálódó iraki demokrácia mintájára Iránban is visszatérnek a klasszikus kvietista szemléletmódhoz, amely a politika és a vallás szétválasztásáról rendelkezik, s amely akár egy „valós” iszlám demokrácia megvalósulását is eredményezheti.

Szó mi szó, valami megváltozott Iránban. A korábbi összetett hatalmi hálóhoz képest most egy piciny kartell látszik elkülönülni, amely nem csupán az iráni társadalomnak, hanem a forradalmi elitnek is csak egy keskeny szeletét képviseli. Mindez pedig sem a társadalomnak, sem pedig a vezetésből kiszoruló politikai erőknek nem tetszik, s tiltakoznak is hangosan. A kérdés csak az, hogy vajon a belső hatalmi csatározásoknak és az ahhoz társuló állampolgári demonstrációknak köszönhetően összeomlik-e a forradalmi berendezkedés, vagy valahogyan sikerül még összetákolni az iszlám köztársaság rendszerét!?

Demokrácia és diktatúra párharca Iránban

AZ ELNÖKVÁLASZTÁST SZEMLÉLVE…

Nehéz dolgunk van, ha az Iráni Iszlám Köztársaságot szeretnénk politikailag besorolni, meghatározni, hogy a perzsa ország pontosan milyen hatalmi berendezkedéssel is bír. Egyesek azonnal rávágják, hogy diktatúra, mi más! Mások meg azt mondják, hogy teokrácia, ahol a klérus uralkodik. Az iráni vezetők ugyanakkor váltig állítják, hogy az iszlám köztársaság a térség legdemokratikusabb rendszere. De vajon kinek van igaza? Nos, azt mondhatjuk, hogy részben mindegyiküknek!

Az Iszlám Köztársaság rendszerét a következő szójátékkal lehetne talán a legszemléletesebben leírni: „Irán a legdiktatórikusabb demokrácia és a legdemokratikusabb diktatúra”. A forradalmat követően ugyanis egy olyan politikai rendszer jött létre, amely az iszlám vallási fennhatóságát kísérelte meg összeegyeztetni az európai demokrácia alapelveivel. Ennek eredményként született meg az iszlám köztársaság ún. kettős hatalmi felépítménye, amelyben minden közvetlenül választott demokratikus elemnek megvan a maga „felülről” kinevezett antidemokratikus párja. Így például a törvényhozásban a közvetlenül választott parlament mellett működik a nagyhatalmú Őrök Tanácsa, amelynek tagjait a legfőbb vezető nevezi ki, illetve hagyja jóvá, s amely testület vétóhatalommal rendelkezik a törvény-alkotás folyamatában. Az forradalom utáni rendszerben ugyan kétségkívül intézményesültek bizonyos demokratikus elvek, valójában azonban a legfőbb vallási vezetőnek biztosított korlátlan uralommal, s a kinevezéses pozíciók felállításával egy olyan rendszer alakult ki, amely meghatározó szerephez juttatja a vallási elitet, és ezzel szemben csak korlátozott szerepet ad a rendszer szokványos politikai elitjének!

Az iráni politikai rendszer sajátos kettőssége a köztársasági elnöki tisztség, és annak megválasztása kapcsán is egyértelműen megfigyelhető. Az államfő a hatalmi felépítményben a legfőbb vezető mellett csupán másodhegedűsnek számít, miként az ország sorsát érintő stratégiai döntések meghozatalába nincsen beleszólása. Az ügyek napi irányításában, a gazdaság- és külpolitika levezénylésében, az állami intézmények élére történő kinevezésekben, vagy a költségvetés meghatározásában azonban ugyanolyan szerepet játszik, mint a nyugati parlamentáris demokráciákban a miniszterelnök. Nyugati kollégáival ellentétben azonban nem a pártcsatározások eredményeként, hanem közvetlen választások révén foglalhatja el pozícióját. Csakhogy a választásokon nem indulhat ám akárki, a jelölteknek a voksolás előtt át kell esniük egy szelektáláson, amelyet a nagyhatalmú, s a legfőbb vezető iránt lojális Őrök Tanácsa végez. A „többjelöltes” küzdelem azonban még így is lehetőséget teremt arra, hogy a társadalmi igények valamelyest becsatornázódjanak a döntéshozatalba, ráadásul intézményesíti a politikai eliten belüli frakciók küzdelmét is.

A demokrácia és diktatúra közötti párharcot a júniusi elnökválasztás kapcsán jól láthatták a külső szemlélők is, miként a voksolást övező hetekben egy három felvonásból álló „dráma” bontakozott ki. Az iráni „színházban” a nézők előbb egy demokratikus előjátékot, majd egy erősen vitatott voksolást, végül pedig egy igencsak diktatórikus befejezést tekinthettek meg. Nézzük hát, hogy miről is szólt, hogyan is festett a jubileumi elnökválasztás - merthogy 1979 óta ez volt a tízedik a sorban!

Irán az elnökválasztást megelőzően abszolút egy demokratikus állam képét mutatta, miként az utcákat színes politikai hirdetések, a köztereket pedig tömeges kampány rendezvények lepték el. A falakon minden jelöltnek ott virított a választási hirdetése, a kampányszlogeneket pedig olykor-olykor egyenesen a Nyugattól kölcsönözték. Így például a regnáló elnök, Mahmud Ahmadinezsád az Obama-kampány „Igen. Meg tudjuk csinálni!” mondatával igyekezett minél több szavazatra szert tenni, miközben reformpárti kihívója, Mehdi Karrubi a „Változás” jelszavát tűzte a zászlajára. S ha már a nyugati minta követéséről beszélünk, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Iránban most első ízben elnökjelölti vitákat is rendeztek, ahol a mind négy induló összemérhette erejét, s ismertethette választási programját. A televíziós szópárbajok esti időpontjában pedig mintha megállt volna az élet, szinte mindenki a tévé képernyője elé szegeződött, hogy aztán másnap családtagjaival, barátaival, kollégáival, s az utca embereivel megvitattassák és kielemezzék, hogy ki is volt a jobb, a meggyőzőbb.

A voksolást megelőző héten minden az elnöki referendum körül forgott, s a társadalmi aktivitás olyan méreteket öltött, amelyhez hasonlót az iszlám köztársaság három évtizedes fennállása során még nem igen lehetett látni. Tízezrek, olykor százezrek vettek részt a választási rendezvényeken, és hallgatták átszellemülve a politikai beszédeket, vagy éppenséggel masíroztak az utcákon és hangosan választott jelöltjeik mellett kampányoltak. Lelkes aktivisták bolondították meg a várost, olykor szó szerint, ha az okozott közlekedési dugókat tekintjük. De nem csak a fiatalokat kapta el a voksolási láz, hanem bátran állíthatjuk, hogy az egész iráni társadalmat. A boltok bejáratain, az autók hátsó szélvédőin, a buszok ablakain, úgyszólván mindenhol megjelentek a választási poszterek, természetesen pártállásnak megfelelően. S míg Ahmadinezsád hívei kampány során a nemzeti trikolórt öltötték magukra, addig Muszavi emberei zöld ruhát és kiegészítőket viseltek. Az elnökválasztási kampány során tapasztaltak pedig nem csak a külföldi szemlélődőkre hatottak a meglepő újdonság erejével, hanem magukra az iráni polgárokra is, akik mobiltelefonjaikkal igyekeztek megörökíteni a történelmi pillanatot.

Majd következett a voksolás napja, amely a kezdeti várakozásokkal ellentétben (Mindenki második fordulóban gondolkodott!) Ahmadinezsád sima győzelmét hozta (Kétszerannyi szavazatot kapott, mint legfőbb ellenlábasa, Mir Hosszein Muszavi!). A végeredményt látva sokakban felmerült a gyanú, hogy csalás történt. Többen pedig hangot adva vélekedésüknek utcára vonultak, s majd két hétre lángba borították a fővárost. Talán nem is alaptalanul, a hivatalos választási adatok empirikus vizsgálatát követően ugyanis felmerülnek olyan kérdések, amelyekre nem lehetséges „demokratikus keretek között” választ találni. Így például, hogy vajon honnan jöhetett az a közel hétmillió extra-szavazat, amelyet Ahmadinezsád a négy évvel ezelőtti eredményéhez képest most kapott? Aligha valószínű, hogy a „Doktor” ezt az eddig csendben maradó konzervatív szavazóknak köszönheti, miként az sem hihető, hogy megszerezte volna a mérsékelt konzervatívok és a politikai centrumban állók voksait, arról nem is beszélve, hogy a győzelemhez szüksége lett volna a reformpárti szavazók közel harmadának támogatására is, ami nem igazán képzelhető el. A választással tehát valami valóban nincsen rendben, és ez mindenképpen kételyeket ébreszthet bennünk az iszlám köztársaság demokratikusságát illetően – már ha eddig nem lettek volna.

A szavazást követően azonban mintha valóban 180 fokot fordult volna a világ, miként a kampány időszak demokrácia képével szemben az elnökválasztást követő hetekben az iszlám köztársaság diktatórikus oldala mutatkozott meg. A külföldi újságírókat mind egy szálig távozásra szólították fel (Volt olyan, akire szó szerint rátörték az ajtót!), a független információs forrásokat elhallgattatták, miként a kommunikációs hálózatokat is megszakították. Röviden szólva, beindult a cenzúra gépezete. A legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah beszédét követően pedig nem volt kecmec, megkezdődött tüntetőkkel szembeni erőszakos és kíméletlen fellépés is. Az utcákat és fontosabb csomópontokat ellepték a Baszídzs milícia önkéntes motoros katonái, akik szó szerint úgy festettek, mintha a „Mad Max” című filmből léptek volna elő, s nem ismernek kegyelmet. S valóban, a speciális rendfenntartó erők nem igazán válogattak az eszközökben, és ha úgy hozta asszonyokat és időseket is „rendre” utasítottak. Az első számú célpont azonban, mint mindig, most is az egyetemek lakói voltak, akiknek szállása a biztonsági erők éjjeli attakja után úgy festett, mint egy valóságos csatatér. A választási elégedetlenségre tehát az iszlám köztársaság úgy válaszolt, ahogyan az egy igazi diktatúrához illik: erőszakkal.

A diktatórikus lépések pedig még korántsem értek véget, a tiltakozások felszámolását követően most ugyanis a rendszer úgy tűnik, hogy a megelőzést választva tovább folytatja a demokráciákhoz nem illő cselekvéseket. A forradalmi rendszer „katonái” mindenen rajta tartják a szemüket, s igyekeznek a vezetés kritikusait szisztematikusan begyűjteni, s rács mögé zárni, vagy legalábbis házi őrizet alá helyezni, s elhallgattatni őket egy rövid időre. Megkezdődtek a koncepciós perek is, amelyekben rendszerellenes szervezkedés vádjával számos egykori politikus és befolyásos személy ellen folyik eljárás. De célkeresztbe kerültek az ügyvédek, az újságírók, az egyetemi oktatók, a tudományos kutatók, és a civil szféra valamennyi meghatározó figurája is. Sokak szerint valósággal a forradalom utáni „thermidor-i rémuralom” látszik megismétlődni, amennyiben ismételten a félelem légköre lett úrrá az iráni társadalmon. Ahogyan sokan fogalmaznak: „Nem tudni, hogy vajon az este folyamán kinél fognak kopogtatni, s ki az, akit elvisznek majd a biztonsági szolgálat emberei.”

Nos, kezdeti kérdésfeltevésre visszatérve, hogy vajon miképpen is lehetne jellemezni az Iszlám Köztársaság rendszerét, úgy tűnik, hogy az elnökválasztás szemléletes példa volt, amennyiben megmutatta, hogy bár az iráni hatalmi felépítmény kétségkívül tartalmaz demokratikus elemeket, így például a jelöltek között kiélezett verseny zajlott, valójában azonban rendszer megbukott az ún. „demokrácia-teszten”, s inkább hasonlít a diktatórikus rendszerekhez, miként azt a választási visszásságok és az erőszakos fellépések is bizonyították.

Iráni hatalmi harcok és amerikai-orosz viszonyok

IRÁNI CSETEPATÉ A GEOPOLITIKA TÜKRÉBEN: AZ AMERIKAI-OROSZ RIVALIZÁLÁS ÚJABB ÁLLOMÁSA?

Az iráni hatalmi harcokat döntő többségében ez eddig csak hazai kontextusban elemezték, érdemes azonban az Iszlám Köztársaságban folyó eseményeket tágabb keretek közé helyezni, s a geopolitika szemszögéből is megvizsgálni, minek eredményeként könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy a perzsa torzsalkodás csak egy felvonás az amerikai-orosz drámában.

A frakcióharcokat szemlélve azt láthatjuk, hogy most két politikai tábor látszik elkülönülni: egyrészt a régi forradalmárok Háshemi Rafszandzsáni vezetésével, másrészt a „neokonzervatívok” Mahmud Ahmadinezsád köré szerveződve, s ők meccselnek a hatalomért, közöttük pedig a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah igyekszik közvetíteni. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem sok sikerrel.

S míg a belpolitikai csatározás végső kimenetelét igencsak nehéz megjósolni, egy valami azonban mindenképpen feltűnhet a kíváncsi szemeknek: Ahmadinezsád igyekszik Rafszandzsánit „bársonyos” forradalmat szervező Amerika-barátként feltűntetni, míg Rafszandzsáni azon munkálkodik, hogy Ahmadinezsádot az oroszok barátjaként tüntesse fel. S valóban valamiféle kapcsolat mind a két oldalon fennáll, amit bizonyít az is, hogy a szokásos „Halál Amerikára!” mellett megjelent a „Halál Oroszországra!” szlogen is.

A júniusi fejleményeket szemlélve könnyen meglehet, hogy az iráni ellenzéknek valóban az Egyesült Államok adott útmutatást az ún. „bársonyos” forradalom megszervezéséhez (Lásd az ellenzéki pártszerveződést, a választási csalás hangoztatását, vagy a „zöld” utcai mozgolódásokat!), miként elképzelhető az is, hogy a „neokonzervatívok” Oroszországtól kaptak hasznos tanácsokat a „színes” forradalmak kezelését illetően (Így például a kommunikációs hálózat elvágását és az összeesküvés elméletek hangoztatását).

S mindez miért izgalmas, talán mert tényleg úgy tűnhet, hogy az Iszlám Köztársaság az amerikai-orosz rivalizálás színterévé válik. A perzsa állam történelme során már több ízben is áldozatául esett idegen hatalmak csatározásainak, lásd a századelőn a cári Oroszország és Nagy Britannia között csak „nagy játszmaként” elhíresült közép-ázsiai versenyfutást, vagy a hidegháború éveiben a befolyási zónákért folyó versengést Moszkva és Washington között az ún. „harmadik világban”.

Szó mi szó, Irán igazi „húsosfazék” (Elég csupán arra gondolni, hogy az ország stratégiailag fontos helyen fekszik és rengeteg nyersanyaggal rendelkezik!), s éppen ezért mind Washington, mind pedig Moszkva számára rendkívül fontos. A jelenlegi fejlemények (Így például Ahmadinezsád elnöki látogatása Moszkvában!) pedig kétségkívül azt mutatják, hogy az iráni-orosz kapcsolatok erősödnek, míg az amerikai-iráni viszony továbbra is mélyponton van (E téren Ahmadinezsád újabb négy éve alatt aligha várható lényeges elmozdulás!).

A Moszkva és Teherán közötti együttműködés eddig is megvolt, de most könnyen meglehet, hogy a felek még szorosabbra fűzik majd a kapcsolataikat, mindez pedig jelentős aggodalmakra adhat okot Washingtonban, ahol a döntéshozóknak könnyen meglehet, hogy az eddigieknél komolyabb stratégiai problémákkal kell majd szembenéznie. Az iráni-orosz barátkozás ugyanis nem csupán a S-300 típusú rakétavédelmi rendszer eladásáról szóló vitának vethet véget, hanem az Egyesült Államok regionális politikájának radikális megváltozását is eredményezheti.

Amennyiben Irán és Oroszország között a jövőben komoly stratégiai együttműködés bontakozik ki, úgy Washingtonnak egyszerre, s egyetlen közös ügyként kell kezelnie az iráni nukleáris ambíciókat és az Oroszországgal folytatott csatározásokat, ami csöppet sem tűnik könnyűnek. Sőt adott esetben ez azt igényli majd, hogy a katonai opció ismételten a napirendre kerüljön! Az izraeli haditengerészet hajóinak átkelése a Szuezi-csatornán – amelyre amerikai jóváhagyás illetve támogatás nélkül aligha kerülhetett sor – e tekintetben talán már figyelmeztetésnek számít, mind Irán („Ahmadinezsád újabb elnöksége túlzottan rizikós lehet”), mind pedig Oroszország felé („a regionális tétek növekednek”).

Beiktatási ceremónia az iráni parlamentben

MÁSODJÁRA ÜLHET MAHMUD AHMADINEZSÁD AZ ELNÖKI SZÉKBE

A hétfői legfőbb vezetői gratulációt követően ma az iráni parlament is beiktatta elnöki hivatalába a júniusban vitatott körülmények között megválasztott Mahmud Ahmadinezsádot. A politikai vihar azonban még korántsem ült el, miként azt az eliten belül felerősödött frakcióharcok, s az ismét utcákra sereglett ellenzéki tüntetők is bizonyítják.

Az elnöki beiktatásra szigorú intézkedések közepette került sor. Így például erőteljesen fokozták a parlament körüli rendőri készültséget, s az utcákon ismételten megjelentek a Baszídzs milícia motoros katonái is. A teheráni metróhálózat két közelben lévő állomását pedig lezárták a ceremónia idejére. Mindez azonban mégsem tántorította el azt a több száz tüntetőt, akik a gyász fekete vagy a kampány zöld színű trikóját felöltve jelentek meg, s hangosan kiáltozták: „Halál a diktátorra!” Egyesek pediglen transzparenseken figyelmeztettek, „ha nem hallgattok meg minket, könnyen a sah sorsára juthattok!”

S miközben az utcán a biztonsági erők és a tüntetők macska-egér harca zajlott, addig a parlament falai között Ahmadinezsád letette a hivatali esküjét. Beszédében a korábbiaknál enyhébb retorikát használt. Bár most is ostorozta a nyugati hatalmakat („beavatkoztak az iráni belügyekbe”), miként az ellenzéki tiltakozásokra is reflektált („a jogsértéseket meg fogjuk torolni”), mondandójának nagy részét mégis a populista világkép és intézkedési csomag ismertetése adta. A régi-új elnök különösen sokat beszélt a társadalmi igazságosságról és a gazdasági problémákról („megoldom a munkanélküliség kérdését!”)

Ahmadinezsád parlamenti felszólalásában az egység fontosságáról is beszélt, ám a gyűlésteremben körbetekintve, az üres parlamenti székeket látva korántsem biztos, hogy az elnöknek erős lesz a támogatottsága. Egyes hírek szerint 53 képviselő maradt távol a beiktatási ceremóniától (290 fős a parlament), ami azonban ennél is beszédesebb, hogy az ünnepségen a vesztes elnökjelöltek egyike sem jelent meg (a reformer Mehdi Karrubi és Mir Hosszein Muszavi mellett a konzervatív Mohszen Rezai is bojkottálta az eseményt), s mi több a parlamenti beiktatásról a befolyásos ex-elnökök (Háshemi Rafszandzsáni és Mohamad Khatemi) is hiányoztak! A legfőbb igazságügyi méltóság pedig még az elnöki beszéd előtt figyelmeztette Ahmadinezsádot, hogy tartózkodjék az erő alkalmazásától a „kis ügyekben”!

Az elnökválasztási mizéria tehát korántsem ért még véget. A beiktatást követően pedig most az lesz igazán izgalmas, hogy két hét múlva milyen kormányzati névsorral áll elő Ahmadinezsád, akkor szavaz ugyanis a parlament a „kormányprogramról”. Mindez az elnök meggyengülését, még inkább a konzervatív frakción belüli törésvonalak felerősödését látva nem lesz egy könnyű menet.

Iráni helyzet és körkép az elnökválasztás után

MERRE TOVÁBB ISZLÁM KÖZTÁRSASÁG?

Iránban a júniusi elnökválasztást követően kibontakozott ellenzéki megmozdulások látszólag ugyan elcsöndesedtek, de a politikai vihar még korántsem ült el. Sőt, az iszlám köztársaság jövője most talán bizonytalanabb, mint bármikor harmincéves fennállása alatt. A korábbi évek társadalmi apátiájának vége szakadt, miként közel három millió ember vonult az utcákra Teheránban. Ezzel párhuzamosan a régi frakcióharcok újult erővel törtek felszínre, s az elnökválasztási vita a vallási szemináriumokban is megjelent már. Szó mi szó, a jelenlegi helyzet több szempontból is sorsfordító lehet, az események kifutását azonban aligha könnyű előre jelezni.

„ZÖLD FORRADALOM” KÉSZÜLŐDIK?

A köztársasági elnökválasztást követően kibontakozó megmozdulásokat, azok jellemvonásait és teheráni intenzitását tekintve sokakban felmerülhet, hogy Iránban 30 esztendő elteltével egy újabb forradalom kezd kibontakozni. De vajon tényleg forradalmi a „hangulat” Iránban?

Nos, ha a széles társadalmi elégedetlenséget tekintjük, úgy mindenképpen. Az utcára vonuló tüntetők között fiatalokat és időseket egyaránt lehet látni, miként valamennyi társadalmi osztály is képviselteti magát az ellenzéki demonstrációkon. A vezetéssel szembeni kritikák szinte általánosak, járjon az ember akár az észak teheráni villanegyedekben, vagy a déli szegényebb kerületekben. S hogy valami nincsen rendben, azt jól példázza, hogy múlt hét csütörtökön az ellenzék a hivatalos tiltással mit sem törődve, saját életét kockáztatva vonult utcára, hogy tisztességes búcsút vegyen a zavargásokban életüket vesztett bajtársaiktól.

A vallási ceremónia politikai tiltakozássá fajulása minden kétséget kizáróan az 1979-es időket idézi, amennyiben az események láncolatában a gyászszertartás fontos állomásnak minősült. A halálos áldozatokra való megemlékezéssel a társadalom körében megfogalmazódó indulatok nem csupán kifejezésére jutottak, hanem tovább erősödtek, a „spirál-effektusnak” köszönhetően pedig egyre többen csatlakoztak a tiltakozókhoz. S akárcsak harminc évvel ezelőtt, az éjszaka csendjét most is hangos „Allah u Akbar!” kiáltások törik meg, miként sokan így igyekeznek tiltakozni a „turbános sah” elnyomása ellen.

A forradalmi analógiák sora azonban itt még nem áll meg. Három évtizeddel ezelőtt a diákság és a nők játszottak meghatározó szerepet, és ez most is így van, miként a tiltakozások központi helyszínei az egyetemek, s a tiltakozók között igen sok a hölgy. Az iráni lakosság közel kétharmada 30 év alatti, akiknek az 1979-es forradalomról nem sok emlékük van, és akiknek az iszlám köztársaság rendszere leginkább a szabadságjogok korlátozásával és az erőszak alkalmazásával függ össze, melyre a mostani események csak még inkább ráerősítettek. Jelenleg sokan érzik úgy, hogy elvették a szavazatukat, s panaszkodnak: „eddig iszlám köztársaság volt, most már csak iszlám uralom van!” Mindeközben sok fiatal gondolja, hogy elég volt, s itt az idő megvívni a saját forradalmukat. Szó mi szó, a társadalmi apátia időszaka véget ért!

Noha, kétségkívül egy sor analógiát lehet vonni az 1979-es eseményekkel, valójában azonban nem beszélhetünk forradalmi „hangulatról”. A jelenlegi rendszer ugyan komoly legitimitásvesztésen esett át a júniusi eseményeket követően (Így például a kritikusok közvetlen ostrom alá vették a legfőbb vezetőt!), de a vita továbbra is az iszlám köztársaság „keretein” belül folyik. S bár nagy a társadalmi elégedetlenség, a vezetésnek azonban továbbra is van támogatottsága (Miként azt a népes állami tömegrendezvények is bizonyítják!), s mi több rendelkezik a túléléshez szükséges gazdasági és katonai pillérekkel is. Mindent összevetve tehát azt mondhatjuk, hogy korántsem adottak a feltételek egy újabb forradalomhoz.

IRÁNI HATALMI (H)ARCOK

A jelenlegi helyzet inkább a forradalom győzelme utáni harcokat idézi, mintsem magát a forradalmat, amennyiben általánossá lett a rendszer „kritikusaival” szembeni erőszakos fellépés, éjjelenkénti begyűjtés és a szabadságjogok erőteljes megkurtítása. Sőt a júniusi megmozdulásokban résztvevők szombaton megkezdődött koncepciós pere is az 1979-et követő éveket tükrözi. Ez idő tájt folyt az összecsapás, hogy tulajdonképpen milyen tartalmat is kapjon a formálódó iszlám köztársaság?

A jelenlegi vita lényegében hasonló megfontolások mentén körvonalazódik, s éppen ezért azt sokan a 30 éve lezajlott, ám be nem fejeződött „forradalom” folytatásának tekintik. S valóban a vezetésen belül komoly törésvonalak vannak a „hogyan tovább” kérdését illetően. A forradalmi elit előtt számos megoldandó feladat tornyosul, lásd a gazdasági egyenlőtlenség megoldatlanságát, vagy a társadalom növekvő szekularizálódását, illetve az ország nemzetközi elszigeteltségét, amely kérdésekre az iráni ideológiai frakciók eltérő válaszokat fogalmaznak meg.

A frakcióharcok az eltérő világképeknek köszönhetően mindig is jellemzői voltak az iráni politikának, s nincsen ez most sem másként. A konzervatív vezetés úgy tűnik két táborra szakadt a követendő irányvonalat tekintve. Egyfelől vannak a keményvonalasok, akik a forradalom megőrzését az erkölcsi szigorban és a nyugati kapcsolatok elutasításában látják, másfelől pedig vannak a pragmatikusok, akik a rendszer liberalizációját és a külkapcsolatok felülvizsgálatát tartják életbevágóan fontosnak. A két tábor két kulcsfontosságú figura körül látszik gyülekezni: egyrészt Ali Khamenei legfőbb vezető, másrészt pedig Háshemi Rafszandzsáni ex-elnök körül.

A politikai csatározás azonban többről szól, mint egyszerűen a helyes irányvonal megválasztásáról, az iráni vezetésen belül sokkalta mélyebb ellentétek húzódnak, s valóságos hatalmi harc vette kezdetét az elmúlt években. Mahmud Ahmadinezsád megválasztása 2005-ben egyfajta generációváltást hozott, amennyiben fiatal és laikus származású politikusok emelkedtek a hatalom legfelsőbb köreibe. Rafszandzsáni ezzel szemben a forradalmat követően uralomra került klerikálisok meghatározó figurája, aki már régóta számos politikai intézményben és gazdasági vállalkozásban érdekelt. A „neokonzervatív” tábor most ezt a konzervatív elitet támadja, s igyekszik korrupcióval és a forradalom elárulásával vádolva kiszorítani a döntéshozatalból.

S noha a választás leginkább valóban a konzervatív táboron belüli politikai „adok-kapokról” szól, nem feledkezhetünk meg a reformpárti erőkről sem, amelyek a korábbi évek marginalizálódását követően most ismét fontos szereplővé léptek elő. A politikai játszma jelen pillanatban ugyanis arról szól, hogy a Háshemi Rafszandzsáni személyében megtestesülő gazdasági elit szövetséget kötött a Mir Hosszein Muszavi képviselte bürokratikus elittel, amelyet a Mohamad Khatemi féle kulturális-értelmiségi elit is támogat, és „meccselnek” a Forradalmi Gárdával egyre szorosabb kapcsolatokat fűző, a tradicionális elitet maga mögött tudó, a családi utódlást tervezgető, s a neokonzervatív táborral szemezgető legfőbb vezetővel, Ali Khamenei ajatollahhal.

ISZLÁM DEMOKRÁCIA VAGY KATONAI DIKTATÚRA?

Háshemi Rafszandzsáni nem túlzott, amikor majd két hete pénteki beszédében válságosnak nevezte az iszlám köztársaság helyzetét, a júniusi események láttán ugyanis úgy tűnik, hogy a forradalmi rendszer három évtizedes sikerességének kettős záloga került veszélybe: egyfelől megkérdőjeleződött a népi részvétel formája, másfelől megbomlott a vezetés egységessége. A kettő kombinációja pedig könnyen a rendszer végét eredményezheti, s adott esetben jelentős változást is hozhat.

A „Merre tovább?” kérdésének megválaszolását illetően nehéz dolgunk van, de két momentumot mindenképpen figyelembe kell vennünk: egyfelől a Forradalmi Gárda Csapatok egyre növekvő politikai szerepvállalását, másfelől pedig az egyházi vezetők fokozódó érdeklődését és mozgolódását a vallási szemináriumokban. Előbbi könnyen katonai diktatúrát eredményezhet, míg utóbbi akár egyfajta iszlám demokrácia megvalósulásához is vezethet.

A júniusi elnökválasztást követően kibontakozó tiltakozásokat a legfelsőbb vezetésnek a Forradalmi Gárda Csapatokra támaszkodva sikerült felszámolnia, ezáltal azonban a speciális rendfenntartó erők tovább növelhették az amúgy sem gyenge befolyásukat az iszlám köztársaság hatalmi rendszerében. A „csapat” története lényegében a folyamatos hatalomnövekedésről szól: a szervezetet egykoron a forradalom vívmányainak védelmezésére hozták létre, az iraki-iráni háború éveiben a vezetés magánhadseregévé avanzsált, majd az ország rekonstrukciója gazdasági befolyást adott a kezébe, végezetül pedig a reformfolyamat kibontakozása egyfajta politikai aktivizálódást is hozott. Most sokan úgy vélik, hogy a politikai hátország problémájával küzdő legfőbb vezető a gárda fegyvereseiben találta meg a megbízható és hatékony támogatást. (Összességében egyfajta szimbiózis figyelhető meg, amennyiben a Forradalmi Gárda Khamenei ajatollah támogatásáért cserébe a rendszer meghatározó – gazdasági és politikai – szereplője lehet.) A kérdés csak az, hogy vajon kikerülhetnek-e valaha a fegyveres erők a civil, jelen esetben klerikális irányítás alól, s hogy a Forradalmi Gárda már nem csak védelmezni fog, hanem kormányozni is?

Az utcai csatározások és frakcióharcok után a politikai vita megjelent a vallási szemináriumokban is, ahol a vallási vezetők körében egyre többen figyelik növekvő aggodalmakkal a fejleményeket. A klérus egyrészt saját hatalmát félti a Forradalmi Gárda növekvő szerepvállalása láttán, másrészt a júniusi elnökválasztást követően kibontakozó tiltakozásokat, még inkább az arra adott erőszakos válaszokat tekintve attól tart, hogy az iszlám köztársasági berendezkedés visszafordíthatatlanul diszkreditálódik. Szó mi szó, a rendszer legitimációja jelentősen sérült azt követően, hogy a legfőbb vezető nyíltan állást foglalt Ahmadinezsád győzelme mellett. Ez eddig ugyanis Ali Khamenei ajatollah tartózkodott attól, hogy a mindennapos ügyekben véleményt nyilvánítson. Aktivizmusa azonban könnyen visszájára fordulhat, miként úgy hírlik, hogy Rafszandzsáni azon ügyködik Kum városában, hogy a nagy ajatollahok támogatásával „megpuccsolja” a vezetőt. Kérdéses azonban, hogy az eddig csöndben szemlélődő ajatollahok vajon miként voksolnak majd: a rövidtávú túlélést választva felsorakoznak-e Khamenei ajatollah mögött, vagy pedig a rendszer legitimitásának hosszú távú megőrzésére voksolnak? Az mindenesetre beszédes, hogy a 12 nagy ajatollah közül ez eddig csak ketten tették le a voksukat Ahmadinezsád győzelme mellett, sőt mi több a kritikus ajatollahok egy csoportja az iraki Nedzsefbe készül, ahol kollégáikkal (Hárman a nagy ajatollahok közül Irakban élnek!) egyeztetve könnyen meglehet, hogy új forgatókönyv és szereposztás születik majd! S ki tudja, talán az iraki demokrácia mintájára Iránban is visszatérnek a kvietista (szekuláris) szemléletmódhoz!

Az iráni helyzet kétségkívül igencsak izgalmas, s aligha jelezhetjük előre, hogy pontosan mi is fog történni. Egy azonban biztos, az iszlám köztársaság már sohasem lesz olyan, mint régen. Valami megváltozott! Egyre inkább úgy tűnik, hogy az országot egy olyan piciny kartell irányítja, amely nem csupán az iráni társadalomnak, hanem a politikai elitnek is csak egy keskeny szeletét képviseli. S noha a keményvonalas klerikálisok és a forradalmi gárdisták szövetsége ütőképes párosnak látszik, hosszú távon azonban a növekvő politikai izoláció és a gazdasági hanyatlás megpecsételheti a sorsukat. Az erőszak fokozása pedig szintén komoly akadályokba ütközhet, miként az nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is igen költséges: megterheli a költségvetést, s csak tovább növeli a vezetéssel szemben már amúgy is széleskörű ellenszenvet.

NEMZETKÖZI KÖRNYEZET ÉS REGIONÁLIS SZÍNPAD

Az iráni elnökválasztási mizéria kapcsán nem sok szó esett a külpolitikáról, ami nem is meglepő, hiszen egyfelől a főbb irányvonalak alakítója továbbra is a legfőbb vezető, másfelől pedig mert az iráni politikák mindaddig nem fognak jelentősen megváltozni, amíg a belső hatalmi harcok véget nem érnek. Nem is beszélve arról, hogy a külpolitika legalább annyira része a politikai vitának, mint a felsőbb vezetés elnökválasztás utáni erőszakos válságkezelése, vagy éppenséggel a fegyveres erők növekvő politikai szerepvállalása.

Éppen ezért a jelen körülmények között az amerikai-iráni viszonyban nem igen számolhatunk érdemi előrelépéssel. A nukleáris tárgyalások minden bizonnyal tovább folytatódnak majd, azonban míg Washington a kérdés mihamarabbi lezárásában érdekelt, addig az iráni vezetést csak a „legitimitás-szerzés” mozgatja, nevezetesen az, hogy az amerikai és európai kormányzatok a párbeszéd folytatásával egyfajta elismerést adhatnak az elnökválasztás vitatott végeredményének. A nacionalista kártyát kihasználó Ahmadinezsád aligha fog megfutamodni a tárgyalások során már csak azért sem, mert népszerűsége éppen a kemény kiállásának köszönhető odahaza. Amennyiben a Khamenei-Ahmadinezsád tengely odahaza sikeresen rendezi a feszültségeket, úgy könnyen meglehet, hogy az Egyesült Államoknak a Szovjetunióval szemben már egykoron alkalmazott bekapcsolás és elszigetelés politikáját kell majd Iránnal szemben is alkalmaznia.

Iráni részről az Egyesült Államok felé aligha várható közeledés, de vajon mi a helyzet Oroszországgal, amellyel a perzsa állam már eddig is stratégiai szövetséget ápolt. Nos, úgy tűnik, hogy a jelenlegi helyzet még szorosabb kooperációt eredményezhet Teherán és Moszkva között, mindez pedig a jövőben akár kulcsfontosságú szereplővé is teheti az iszlám köztársaságot az Egyesült Államok és Oroszország között újjáéledni látszó birkózásban! Egyes híresztelések szerint az orosz titkosszolgálat készségesen nyújtott segítséget (elsősorban tanácsokat) az Ahmadinezsád-Khamenei tandemnek az ún. „színes” forradalmak és az amerikai demokrácia-export sikeres kezelését (kivédését) illetően! (Az mindenesetre beszédes, hogy az „újonnan” megválasztott elnök az eredményhirdetést követően kibontakozó tiltakozásokkal mit sem törődve tett látogatást Moszkvában, mellesleg Oroszország azon államok egyike volt, amely azonnal elfogadta az iráni voksolás végeredményét.) Egyelőre nem tudni, hogy vajon milyen kapcsolat formálódik Irán és Oroszország között, de egy esetleges az biztosan nem hagyja majd érintetlenül az USA regionális politikáját!

S végezetül, csak hogy lássuk, hogy nem csupán az iráni politika hat a regionális folyamatokra, hanem azok is befolyásolják az iráni fejleményeket, érdemes közelebbről megvizsgálnunk azt, hogy miféle fenyegetést, illetve kényszerítőerőt jelenthet Szaúd-Arábia az iszlám köztársaság számára. Az iráni gazdaság, mint tudjuk, nagyban az olajbevételektől függ, éppen ezért minden egyes árcsökkenés komolyan érinti az iráni büdzsét. (Egyes becslések szerint minden egyes dollár-csökkenés közel egy milliárd dollár értékű bevételkiesést jelent az éves költségvetésből!) Amennyiben a szaúdi vezetés úgy dönt, hogy tovább növeli a kőolaj-kitermelését, úgy az nagyobb károkat okozhat minden egyes nukleáris szankciónál, s könnyen katasztrofális hatással lehet az iszlám köztársaság rendszerére.

Mint láthattuk az iráni helyzet nem csupán a regionális fejleményeket, hanem a nemzetközi viszonyokat is jelentősen befolyásolhatja, miként azok szintén hatással lehetnek az iszlám köztársaságban zajló eseményekre. Bátran állíthatjuk, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság talán a világ egyik legneuralgikusabb pontjává vált!