Miért nem lesz forradalom Iránban?

AZ ELLENZÉKI MEGMOZDULÁS KEVÉSNEK BIZONYULHAT

A köztársasági elnökválasztást követően kibontakozó megmozdulásokat, azok jellemvonásait és teheráni intenzitását tekintve sokakban felmerülhet, hogy Iránban 30 esztendő elteltével egy újabb forradalom kezd kibontakozni. A helyzet azonban igencsak csalóka, s bár sok tekintetben az 1979-es események látszanak megismétlődni (lásd például a tetőkön összeverődött zászlókat lobogtató és rendszerellenes jelszavakat skandáló csoportokat!), valójában azonban azt mondhatjuk, hogy aligha kerülhet sor földrengető változásokra.

Mert mi is kell egy forradalomhoz? Először is egy széles társadalmi mozgalomnak kell szerveződnie, mely a társadalom valamennyi szegmensét magában foglalja. Noha a tiltakozók között szinte valamennyi kor- és társadalmi osztály képviselteti magát, döntő többségében mégis a fiatalok képezik a megmozdulások központi erejét. A középosztály kétségkívül elégedetlen a jelenlegi helyzetével, de mégsem aktivizálódott annyira, hogy az utcákon képviselje érdekeit. Sokan inkább csendben maradnak, és inkább igyekeznek eddig megszerzett pozíciójukat megtartani, mintsem hogy egy bizonytalan kimenetelű csatározásba bonyolódjanak bele. S akkor még nem beszéltünk az ország szegényrétegeiről, akiknek a jelenlegi populista irányvonal nemcsak megfelelő, hanem igencsak szimpatikus is. Szó mi szó, hiányzik a 30 évvel ezelőtti széles társadalmi ellenzéki koalíció.

Másodszor szükségeltetik egy olyan vezető személyiség, aki nemcsak hogy összefogja a kritikus tömeget, hanem képes őket mobilizálni is. Mir Hosszein Muszavi személye ugyan sokaknak vonzó, s mint látjuk sok embert képes megszólítani, s az utcára hívni. A teheráni megmozdulásokon ez eddig több tízezren, de akár százezren is megjelenhettek (A pár nappal ezelőtt az Azadi térre szervezett tüntetésen majd öt mérföld hosszú tömeg kígyózott!). A magát fundamentalista reformernek tekintő Muszavi azonban korántsem olyan karizmatikus figura, mint amilyen anno az iszlám köztársaság alapítója, Ruhollah Khomeini ajatollah volt. A személye ellen irányuló vádak, nevezetesen, hogy összekössék a korrupt forradalmi elittel (A köpönyegforgató és vagyonokat összeharácsoló Háshemi Rafszandzsáni embereként tüntetik fel!) igencsak sikeresnek bizonyul a szegényebb körökben.

Harmadszor a forradalmi események kibontakozásához az kellene, hogy a vezetés meggyengüljön, illetve hogy az államszervezetben repedések és a forradalmi eliten belül komoly törésvonalak keletkezzenek. Noha a frakcióharcok kétségkívül jelen vannak, mint ahogyan a belső kritikák is felerősödtek (Ezt bizonyítja például Ali Laridzsáninak, a parlament házelnökének pár nappal ezelőtt televízióban elhangzott beszéde, amelyben nemcsak a választáson vereséget szenvedett politikai erőket, hanem a vezető konzervatív köröket is bírálta!), de a forradalmi vezetés továbbra is stabil lábakon áll. A hatalmi felépítmény háttérintézményei (például az Őrök Tanácsa) politikai, az önálló tevékenységet folytató vallási alapítványok gazdasági, a legfőbb vezetőnek felelős fegyveres erők (így a Forradalmi Gárda Csapatok) pedig katonai támasztékot biztosítanak a vallási vezetésnek.

Negyedszer szükséges lenne az ideológiai megalapozottság és program, amely a társadalom egészét képes megszólítani, s csatasorba állítani. Muszavi változást sürgető programja kétségkívül sokaknak vonzó, de a szabadságjogok kiterjesztése és a nemzetközi kapcsolatok normalizálása korántsem képez olyan átütő erejű ideológiát, mint amilyenek a Khomeini ajatollah által megfogalmazott irányelvek (Így az iszlámra alapozott új, radikális és egalitárius rendszer, valamint az igazságtalan világrenddel való szembeszállás!) voltak három évtizeddel ezelőtt. Ráadásul a forradalmakat követő események, így például az értékrendek megváltozása, s az esetleges társadalmi és gazdasági következmények (Például az élet megdrágulása, mint amit Mohamad Khatemi elnöksége alatt tapasztalni is lehetett!), netán egy újabb háború kirobbanása mind-mind kételyeket ébresztenek a változás támogatását illetően.

Végezetül, a forradalmi események galvanizálódásához nélkülözhetetlen lenne egyfajta külpolitikai aspektus, amely a nacionalista eszme megerősödésével a társadalom aktivizálódásához vezethetne. Ne feledjük, hogy az 1979-es események egyik közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az Egyesült Államok Reza Pahlavi diktatórikus rendszerének támogatást nyújtva, beavatkozott az iráni belügyekbe, amely akkor a nacionalista eszme megerősödésével járt, s szinte valamennyi társadalmi csoportot a vezető erővé avanzsált síita egyház mellé állított. Érdemes továbbá azt is megjegyezni, hogy 30 évvel ezelőtt nem csupán az ország közel 60 százalékát kitevő perzsák aktivizálódtak, hanem a szabadságjogokért küzdő etnikai kisebbségek is (Így például akkoriban döntő szerepe volt a legnagyobb lélekszámú azeri etnikumnak!). Jelenleg azonban az ország határvidékein élők igencsak passzívnak látszanak.

Mindent összevetve most azt mondhatjuk, hogy a feltételek korántsem adottak egy, az 1979-es eseményekhez hasonló széles társadalmi mozgalomhoz, miként a forradalmi rendszer sem látszik megrogyni az elhúzódó tüntetések láttán. A választás eredményét lehet kritizálni, de a lakosság egyik felének körében – arányoktól függetlenül – az iszlám köztársasági rendszer továbbra is legitimitással rendelkezik!

Tábrizban jártam, s nyugalmat láttam

CSENDBEN A TÖRTÉNELMI JELENTŐSÉGŰ VÁROS

Tábriz városa Irán északnyugati részén fekszik, és noha döntő többségében az ország törökül beszélő azeri etnikumnak az otthona, mégis központi jelentőségű, s számos esetben történelmi fontosságú szereplője volt az iráni történelemnek. Nincs ez most sem másként, hiszen az elnökválasztáson alulmaradt, és az azóta kibontakozó ellenzéki megmozdulások, vagy ha úgy tetszik a „változás” központi figurájává emelkedett Mir Hosszein Muszavi is a városhoz közel eső falucskában látta meg a napvilágot. De vajon mennyire mozgolódik az ellenzéki város?

Tábriz komoly „ellenzéki” múltra tekint vissza, légyen szó akár a Kadzsar-dinasztia „perzsásító”, asszimilációs törekvéseiről, vagy éppenséggel a századelő alkotmányos forradalmának felszámolására tett reakciós kísérletekről, netán az orosz, majd később a szovjet terjeszkedési próbálkozásokról. A város az 1979-es forradalom során is egyfajta „zászlóshajónak” számított, hiszen a sah centralizációs kísérleteivel szemben itt már jóval korábban kibontakozott az ellenállás, minthogy a síita egyház országos szinten vezető erővé emelkedett volna. S bár Muszavi személyének köszönhetően most is a figyelem középpontjába került, mégis egyfajta passzivitás, avagy nyugalom figyelhető meg a színes hegyek közé ékelődött több mint kétmilliós településen.

Tábriz utcáin még sok helyen kint vannak a fundamentalista reformer választási plakátjai, s a nagy többség kétségkívül rá adta a voksát (Ahogyan mondják: „Csakis Muszavi!”), mivel személyében a szabadságjogoknak és a kisebbségek jogainak védelmét, illetve érvényesülését látták megtestesülni, a városban mégis nyugodalom honol, s az elhúzódó teheráni forrongásokhoz hasonló eseményekre nem került sor. Az emberek a tiltakozás helyett most a távol maradást választották, ennek megfelelően piknikező családok lepték el a város közparkjait, valamint turistáskodó helybéliek szállták meg a törökországi Kappadókiához hasonló Kandován települését. Vajon mi lehet az oka ennek a passzivitásnak?

Az elnökválasztás eredményhirdetését követően ugyan itt is volt mozgolódás, ám a keménykezű fellépés (A múlt heti vasárnapi megmozdulás elfojtása minimum egy halálos áldozattal járt!) és a fokozott készültség (Rendőri erők és fegyveres katonák sorakoztak fel több helyütt is! A Tábrizi Egyetemet pedig egyszerűen bezárták.), meg az igencsak hangos ellenkampány (Pénteken egész nap hangosbemondóból szólt a választás eredményét legitimáló szentbeszéd!), de még inkább a tavalyi események, nevezetesen hogy a kisebbségi jogok gyakorlását (például a török nyelv szabad használatát) követelő tiltakozásokat erőszakosan, több tucat emberéletet kioltva számolták fel, kétségkívül elvette a lakosság ellenzéki, s tiltakozó kedvét.

Mindez különösen azért érdekes, mert ahhoz, hogy az iszlám köztársaság felépítményében lényeges, adott esetben forradalmi változás legyen, az szükségeltetik, hogy az olyan méretű városok is, mint amilyen Tábriz, hosszútávon bekapcsolódjanak az ellenzéki megmozdulásokba. S ne feledjük azt sem, hogy az 1979-es eseményekben az etnikai csoportok lázadása a sah rendszerével szemben legalább annyira fontos volt, mint a középosztály megmozdulása, vagy az egyházi személyek aktivizálódása. Irán társadalmának valamennyi szegmense meg kell, hogy mozduljon, különben lényeges áttörésre nem kerülhet sor! Tábriz városának csendben maradása e tekintetben sokat elárul…

Utazás kiskatonákkal Tábrizba

Helyzetkép a hadseregben

Rásht városában ülök az autóbusz-pályaudvaron, és várom, hogy induljon az éjszakai buszom Tábrizba, amikor katonák jönnek felém. Egy, kettő, majd három, végül egy egész csapat gyülekezik körülöttem. Mint kiderül, a tarkaruhás csoporttal fogom tölteni az éjszakát, együtt utazunk az ország északnyugati felében fekvő városkába. Csak amíg én turistáskodni megyek, addig ők valamilyen kiképzésben részesülnek majd.

Sok csevegésre nem számítok, de azt gondolom, hogy így legalább biztonságban leszek. Azonban még mielőtt elindulnánk, kiderül, hogy mégis lesz beszélgetés. Érdeklődnek felőlem, ki fia vagyok, s mit keresek errefelé, egy szem fehér emberként. Jönnek a már megszokott kérdések, így például az, hogy milyen az élet arrafelé, a távoli „Mádzsaresztánban”? Szó mi szó, egyeseknek fogalmuk sincs, hogy merre lehet, talán valahol Azerbajdzsán vagy Türkmenisztán mellett!? Mindez nem is meglepő, hiszen a katonák többsége azon fiatal fiukból kerül ki, akik nem tudnak meglógni a hadkötelezettség alól, vagy mert szegény sorból származnak, s nem futja az iskolára, netán az egészségügyi felmentésre, vagy pediglen egyszerűen azért, mert kevésbé bizonyultak okosnak az egyetemi felvételi során.

Első nekifutásra nehezen is megy a kommunikáció, főleg mert legtöbbjük valamely távolabbi szegletéből származik az országnak, ahol a könyvekből megtanult perzsa nyelvtől lényegesen eltérő dialektust használnak. Na de azért próbálkozunk, s szerencsémre akad is egy olyan fiatal katona (Reza), aki meglepően jól beszél angolul. Mint kiderül ő még az Egyesült Államokban született anno, de hazatért, s legnagyobb „balszerencséjére” (Ő fogalmazott így!) itten ragadt, az útlevelét bevonták, s sorkatonai szolgálatra fogták. Mondja is: „ha véget ér a kiképzés, amint lehet, igyekszik majd azonnal elhagyni az országot, s valahol külföldön próbál majd szerencsét!” Társai irigykedve nézik, hogy milyen könnyen tud szóba elegyedni egy idegennel, csak néha-néha kapcsolódnak be a beszélgetésbe.

Ahogyan azonban fogynak a kilométerek, úgy ered meg a többi egyenruhás nyelve is, amin – őszintén szólva – igencsak meglepődök. Mindezen felbuzdulva úgy döntök, hogy átveszem a kérdező szerepét, s arról faggatom őket, hogy mit tudnak a teheráni eseményekről, s hogy vajon szerintük milyen kifutása lehet a megmozdulásoknak. Hát kiderül, hogy nem sokat, s többségüknek nem hogy fogalma sincsen, de nem is érdekli a politika. Néhányan azért megosztják velem, hogy miként szavaztak, de azért igencsak gyanakvóak. Ahmed, aki „klasszikus” egyhetes borostát visel, azt mondja, hogy „Ahmadinezsádra szavazott, mert ő a szegényeket képviseli, az olyan családok érdekeit, amilyenből ő is származik.” S mit mondja: „Szüleinek nagy segítség minden állami juttatás és támogatás!” Amerikai „barátom” azonban ellenkező véleményen van, s finoman a rendszer kritikáját adja elő: „Irán egy rendkívül gazdag ország, amely számos erőforrással és lehetőséggel rendelkezik, amit azonban a jelenlegi vezetés abszolút nem használ ki!” A nagy többség azonban mélyen hallgat.

Gyorsan át is ugrom a következő kérdésre, hogy vajon miként vélekednek az Egyesült Államokról, s annak Irán-politikájáról. A kapott válaszok megint csak igen vegyesek. Reza, az amerikai kapcsolatok jelentőségéről beszél, no meg arról, hogy „nem szabad egyenlőségjelet tenni a jelenlegi és a korábbi washingtoni kormányzat közé.” Ahmed ezzel szemben azt mondja, hogy „az USA számos lépést tett és tesz még mindig, amelyek elfogadhatatlanok a számára. (Itt leginkább az amerikai Izrael-politikára utal!)” A nagytöbbség egyetért abban, hogy sok mindennek kell még megváltoznia ahhoz, hogy a kapcsolatok normalizálódjanak. S akkor már át is tértünk a következő kérdésre, a nukleáris kutatások ügyére. Ebben aztán egységes állásfoglalás bontakozik ki a tucatnyi egyenruhás körében, mégpedig, hogy „az urándúsítás elvitathatatlan joga az Iszlám Köztársaságnak, s igazságtalan a nemzetközi közösség által alkalmazott kettős mérce!” Ahogyan az eddig szótlanul figyelő Mohamed fogalmaz: „egyszerűen nem akarják tudomásul venni, hogy Irán vezető hatalom a Közel-Keleten, s a Perzsa-öböl térségében!”

Végezetül, mielőtt mindenki elaludna az éjszakai járaton, azt érdeklődöm, hogy vajon mit gondolnak, lesz-e valamilyen katonai konfliktus Irán és az Egyesült Államok, vagy annak regionális szövetségese, Izrael állam között. A többség igencsak pozitívan áll a kérdéshez, s nem győzik hangsúlyozni, hogy „Irán ez eddig egyetlen egyszer sem kezdeményezett támadó háborút, hanem mindig csak szenvedője volt az agressziónak”, legyen szó akár az iraki támadásról, vagy a több száz évvel ezelőtti mongol és egyéb hódításokról. Azt azonban határozottan szögezik le, hogy „bármi is légyen a jövőben, ők készen állnak az ország megvédésére, bárhonnan is jöjjön a támadás!” A felfokozott hangulatban aztán még elhangzik egy-két katonai mondóka, végül azonban mindenki nyugovóra tér. Hajnalban pedig azzal búcsúznak el tőlem, hogy bármi is legyen, vigyázzak magamra! Megígértem, hogy igyekszem majd…

Helyzetkép a szombati tüntetéseket követően

ROMOK AZ UTCÁKON ÉS REMÉNYVESZTETTSÉG AZ ARCOKON

Tegnap, szombat este volt talan a legkomolyabb ellenzeki megmozdulas Teheran utcain, azt kovetoen, hogy pontosan egy hettel ezelott bejelentettek az elnokvalasztas vegeredmenyet, Mahmud Ahmadinezsad abszolut merteku gyozelmet. A kepek es beszamolok tanusaga szerint a belvaros teljes egeszeben langba borult, s mar nemcsak kukak egtek, hanem autobuszok es egyeb kozlekedesi eszkozok. Sot a hirek szerint Nyugat-Teheranban a tiltakozok egy mecsetet is megtamadtak, Khomeini ajatollah sirjanal pedig egy ongyilkos merenylo robbantotta fel magat.

Az utcakon meg lathatok a tegnapi “rendbontas” eredmenyei. Megolvadt kukak es betort kirakatok, na meg osszetort uvegtablak, megrongalt ahmadinezsad poszterek tanuskodnak az elszabadult indulatokrol. A boltok tobbsege ma ki sem nyitott, vagy csak korlatozottan, koradelutanig tart nyitva. Mikent a muzeumok is koran bezartak, jelezven, hogy az emberek inkabb odahaza toltsek el a szabadidejuket, minthogy az utcan kolbaszoljanak, es esetleg a tiltakozasokhoz csapodjanak! S mikent sokan mondjak, negy ora utan csak ovatosan lehet kozlekedni az utcakon, mert az esemenyek minden bizonnyal ma is folytatodnak majd.

A teherani helyzet ketsegkivul kezd igencsak forrova valni, amit az utcan tapasztalhato rendori keszultseg egyertelmuen bizonyit. A Forradalom utjan vegigbuszozva, szinte mindegyik keresztezodesnel nagy szamban lehetett latni vedooltozekbe bujt rohamsisakos es pajzsos biztonsagi eroket. A fak es a passzazsok arnyekaban, kisteherautokon ucsorogve huzzak meg magukat, s keszulnek az esti esetleges ujabb osszecsapasokra. Emellett rengeteg a motoron parosaval ulo biztonsagi ero is, akik hangos motorzugassal jarnak helyszinrol helyszinre, s ha szukseges keszen allnak a beavatkozasra. Elkepsztoen nagy lett a fegyveres jelenlet az utakon, s mi tobb a levegoben menetrendszeruen koroz, illetve huz el egy rendorsegi helikopter! A fontosabb kormanyzati epuletek kozeleben pedig komoly utlezarasok vannak, mikent a kozparkokat is elleptek az egyenruhasok! Nemely fiatalt azonban ugy latszik ez sem fog vissza, motoron elhuzva a strazsalo erok mellett hangosan bekiabalnak nekik, s mutatjak az ellenzeki mozgalom kozponti jelkepet, a ketujjas bekejelet.

Az allami iranyitas alatt allo televizioban egymast kovetik a kepsorok az esti forrongasokrol. S mutatjak a felduhodott tomeget, amely rendoroket es biztonsagi alkalmazottakat utlegel. Majd interjukat kozolnek a lefogott tuntetokkel. Az esti osszecsapasok vegeredmenyet illetoen azonban semmifele hirt nem kozolnek, s csask talalgatni lehet, hogy pontosan mennyien is serulhettek meg, avagy hany halottja volt az esemenyeknek. (Egyes becslesek szerint tobb mint 200 sebesult es kozel 30-40 halalos aldozat.) A kommenarok sem maradnak el, mikent egy holgy fogalmaz: “Ezek nem is emberek, hanem allatok, huliganok, akik mecsetet tamadnak meg, s artatlanokat sebesitenek meg!”

S mig sokaknak ketsegkivul elege van a randalirozasbol, addig masok ugy velekednek, hogy a vezetes minden erovel igyekszik verbefolytani az esemenyeket, s elhallgattatni a kritikus hangokat. Egy kurd szarmazasu fiatalember, aki mellesleg egy komoly kormanyati beruhazason dolgozik, mint elektromernok a nemregiben Parizsban lezajlott rendbontasokkal igyekszik osszehasonlitani az esemenyeket, s ennek kapcsan megjegyzi, “Amig Jacques Chirac akkoriban ugy fogalmazott, hogy az elegedetlenkedok tettere nincs mentseg, am ugyanakkor a rendbonto fiatalok ugyanugy tevoleges polgarai az orszagnak, mint a tobbiek, addig ezzel szemben, Iranban ezeket a fiatalokat egyertelmuen ellensegnek kialtjak ki, akiket meg kell semmisiteni. Ez a nagy kulonbseg Europa es Iran kozott!”

Az emberek tobbsege a hatarozott kormanyzati fellepest latva komolyan ketsegbe van esve, s a nagy tobbseg ketsegkivul igyekszik tavol maradni a bizonytalan kimenetelu esemenyektol s helyszinektol. A tavolbol figyelnek, sokak arcan pedig a dobbenet es a felelem is megjelenik. Egy fiatal parocska mellett slisszolt el a Laleh parkban, s szo szerint latni lehetett, hogy a katonak latvanya elkepesztoen megremitette oket. Mikent az idosebbek is aggodalommal figyelik a fejlemenzeket, sokaknak ketsegkivul a 30 evvel ezelotti esemenyek jutnak az eszukbe, s mondjak, “Irannak eleg volt ket forradalom, nem szukseges egy harmadik is. Csak sajnalni tudjuk a fiatalokat, akik a mostani tortenesek legnagyobb vesztesei lehetnek!”

Miként gondolkodik az iráni ifjúság?

EGY KIS KÉRDEZ-FELELEK

Az Iráni Iszlám Köztársaság a világ egyik olyan országa, amely rendkívül fiatal lakossággal bír, a közel 70 milliós népességnek majd kétharmada 25 év alatti. A jelenlegi forradalmi vezetésnek mindez komoly fejtörést okozhat, miként az ifjúság a globalizáció hatására új igényeket és szükségleteket fogalmaz meg, amelyeket a túlzott erkölcsi szigor csak tovább erősíthet.

A nyüzsgő és modern metropolisztól, Teherántól az elzárt és hegyekbe ékelődött Maszuleh faluig szinte mindenhol lehet látni olyan fiatalokat, akik a szigorú iszlám erkölcsi szabályozások ellenére is igyekeznek követni a legújabb divatot, legyen szó akár hajviseletről, akár öltözködésről! Az utcákon járva-kelve olyan frizurákat lehet látni, amelyek bármely nyugati divatlapban is megjelenhetnének. A fiuk és a lányok egyaránt igyekeznek követni az aktuális trendeket. A plasztikai sebészet, különösen pedig az orr-műtétek, olyan gyakoriak, hogy ez által Irán akár a távoli Thaifölddel is felvehetné a versenyt! De nem mindenki megy el a „radikális” beavatkozásokig, hanem csak finoman és szolidan igyekszik divatozni. A nyár beköszöntével például igen jól megy az utcai napszemüveg árusok sora, ahol szó szerint komoly forgalom van. Fiuk és lányok nézelődnek, és próbálnak a legújabb trendeknek megfelelő napszemüvegeket beszerezni maguknak. S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a hölgyek milyen körömfestési és sminkelési lázban égnek, vagy, hogy micsoda költekezés van a ruha és kiegészítő szaküzletekben. Az arcfestést ráadásul egyesek már igencsak korán elkezdik, sok tini lányt lehet látni, akik szintén igyekeznek követni az aktuális divatot! Az erősebbik nem pedig nemcsak a hajviseletre, hanem az arcszőrzet formálására is komoly hangsúlyt fektet.

A külsőségek tekintetében tehát mindenképpen megfigyelhetők a globalizáció, s a nyugatosodás trendjei, de vajon miként gondolkodnak magáról a politikáról, az iszlám köztársaságról, s az ország Közel-Keleten elfoglalt helyéről, vagy éppenséggel a „Nagy Sátánnal” való kapcsolatokról?

A jelenlegi legfőbb beszédtéma kétségkívül az elnökválasztás és az azt követő társadalmi mozgolódás. A fiatal korosztály nagyobbik fele a változásra, vagyis Mir Hosszein Muszavira szavazott egy héttel ezelőtt, ahogyan Hamid, egy 23 éves teheráni joghallgató mondja: „azért mert az országnak meg kell újulni, s a vezetésnek figyelembe kell venni a fiatal korosztály nagyobb szabadságra irányuló igényeit, s erre ő lenne a legmegfelelőbb személy!” Farhad a 21 éves műszaki egyetemista pedig arról beszél, hogy „az eredményeket látva sokakban elveszett a remény, a gazdasági helyzetet tekintve pedig már nemcsak szabadságjogaik korlátozódnak, hanem a jövőbeli lehetőségeik sincsenek biztosítva, az egyetem után ugyanis rendkívül nehéz megfelelő és jól fizető munkát találni!” A pesszimista kép így kétségkívül általános a fiatalság körében, de ugyanakkor vannak olyanok is, szép számmal, akik ugyan szintén több szabadságot szeretnének, de alapjaiban elégedettek az ország irányvonalával. Így például a 24 éves számítástechnikai (komputer) szakon végzett Afshin, aki azt mondja, hogy „azért szavazott Mahmud Ahmadinezsádra, mert a szükségleti javak árának alacsonyan tartásával nem csupán az ország szegényrétegeinek, hanem valamennyi lakosának kedvezett, arról nem is beszélve, hogy milyen előrelépésekre került sor az elmúlt négy évben!” Érdemes továbbá azt is hangsúlyozni, hogy a fiatalok többsége (még a legvérmesebb reformerek is) úgy vélekednek, hogy az iszlámnak mindenképpen szerepet kell kapnia az ország politikai rendszerében, ahogyan Nasrin, egy fekete csadorba öltözött fiatal hölgyemény mondja: „Nagyobb szabadságot, politikai reformokat szeretnénk, de mindezt úgy, hogy közben az ország iszlám jellege ne szenvedjen csorbát!”

A belpolitikai problematikáról a nemzetközi porondra terelve a szót, afelől érdeklődöm az ifjúság körében, hogy vajon miként látják országuk szerepét, helyzetét a világpolitikában. Mindez különösen izgalmas téma, hiszen az irániak többsége, s így a fiatalok is, igencsak nacionalisták. Nem meglepő tehát, hogy a nagytöbbség a nukleáris mizériával kezdi a megszólalását. A 22 éves mérnöknek készülő Rafi azt mondja, hogy „az országnak alapvető joga az urándúsítás és a békés célú nukleáris energia-kutatás, amelyet a nemzetközi közösség nem hátráltathatna a szankciók elfogadásával!” Szó mi szó, az összeesküvés elméletekre való fogékonyság (hogy a külvilág kénye-kedve szerint avatkozik bele az országuk belügyeibe) általánosságban jellemzi az ifjúságot is. Az Egyesült Államok megítélése ennek megfelelően vegyes. Ebi a 28 éves motorkerékpár szerelő, s a fiatalabb Hamed, aki a teheráni műszaki egyetemen tanul, közel azonos állásponton van a washingtoni politikát illetően: „Az USA önző, csakis magára gondol, az energiaszükségleteinek biztosításának érdekében Afganisztánban és Irakban is háborút kezdeményezett!” Azonban míg a Bush-kormányzatot szinte mindenki szapulja, addig az új demokrata adminisztrációt, s különösen Barack Obama személyét sokan ígéretes lehetőségnek tekintik. Sokan vannak azok, akik látták az amerikai elnök újévi beszédét (amelyet hivatalosan nem vetítettek le), s azt rendkívül fontosnak tekintik, ahogyan Morteza, a 24 éves egyetemista fogalmazott: „Rendkívül szép és bíztató beszéd volt!” S míg ezzel a nagy többség egyetért, sokan mégis úgy gondolják, hogy igazából valós cselekvésekre lenne szükség, így például a szankciók eltörlésére és az Izrael-politika felülvizsgálatára!

Ezzel elérkeztünk egy másik igencsak érdekes témához, amely megosztja az iráni fiatalságot. Izraelre az ifjúság egy része úgy tekint, mint a közel-keleti problematika központi okozójára, amellyel szemben az iszlám köztársaságnak, mint ellensúlyozó erőnek kell megjelennie, vagy fellépnie! S noha a zsidó államot sokan nem kedvelik, ez nem jelenti azt, hogy a zsidó vallást ne fogadnák el, egy teológiát tanuló fiatal, Ahmed azt hangsúlyozza, hogy „a zsidók ugyanúgy a könyv népei, akárcsak mi, s nekünk nem a zsidó közösséggel van gondunk, hanem a cionista mozgalommal, és az ország vezetésével!” Ennek megfelelően sokan bírálják a jelenlegi keményvonalas izraeli kormányt, s annak Irán ellen irányuló agresszív retorikáját. Az ifjúság körében ugyanakkor általános véleményként fogalmazódik meg, miként azt Mirjam, a 22 éves orvostanhallgató is mondja, hogy „a jelenlegi teheráni vezetés túlontúl sok pénzt és áldozatot fordít a közel-keleti problematikára, a palesztin szervezetek támogatására, miközben idehaza is akadnak gondok bőven, előbb a saját gondjainkat kellene megoldani, s nem elkótyavetyélni az olajdollárokat a távoli messzeségben!” Ezzel kapcsolatos az az általános attitűd is, amely az arab országokkal szemben fogalmazódik meg, a fiatalság nagy része ugyanis cseppet sem szimpatizál arab hittársaikkal, ahogyan Hirad, a 26 éves egyetemet végzett fiú mondja: „Minden rossz az arab hódítással kezdődött, szó szerint megsemmisítették a kultúránkat, most pedig mi nyújtunk nekik segítséget, miközben azt egyáltalán nem érdemlik meg, lásd az iraki-iráni háborúban mindegyikük ellenünk harcolt!” A perzsa kivételesség-tudat tehát erősen jelen van a fiatal fejekben, amely még mindig egyfajta kultúrfölénnyel és vezető szereppel párosul. Az iráni ifjúság többsége, akárcsak az idősebb korosztály, vezető szerepet kíván kivívni magának, s ebben semmiféle kompromisszumot nem fogad el.

Összességében azt mondhatjuk, hogy noha a fiatalok annyiféle véleménnyel bírnak, mint ahányan vannak, de bizonyos kérdésekben mégis közös álláspontot fogalmaznak meg, politikai pártállástól függetlenül: Országuknak vezető szerepet kívánnak az iszlám világban, elismertséget a nemzetközi porondon, odahaza pedig megbecsülést, szabadságjogokat, s lehetőségeket szeretnének, hogy ezzel tovább építhessék a perzsa „birodalmat”. S persze, mint mindenhol máshol, élni szeretnének, s élvezni a mindennapokat, szórakozni, kikapcsolódni, s természetesen önmagukat kifejezni, s megvalósítani álmaikat…

Teheránban háború - vidéken piknik

A FORRONGÁSOK EGYELŐRE CSAK A FŐVÁROSRA KORLÁTOZÓDNAK

Teheránban a feszültség továbbra sem csillapszik, a pénteki elnökválasztás végeredményét meg-kérdőjelező ellenzéki megmozdulások tovább folytatódnak és egyre erőszakosabb formát öltenek. Ezzel szemben a Kaszpi-tenger partján fekvő kisvárosokban viszonylagos nyugalom honol, mintha nem is hallottak volna a fővárosi felfordulásról.

Mir Hosszein Muszavi támogatói a hatósági korlátozásokkal és a forradalmi vezetés tiltó szavával mit sem törődve tovább folytatják megmozdulásaikat Teherán utcáin. Még az sem rémiszti el őket, hogy a híresztelések szerint már több halottja is van a péntek óta tartó forrongásoknak. (A tányérantennával fogható ellenzéki csatornákon elképesztő felvételeket sugároznak, és megdöbbentő képeket mutatnak a biztonsági erők és a tüntetők összecsapásáról!) Ahmadinezsád vasárnapi tömegrendezvényére válaszul a zöldbe öltözött hívek hétfőn majd öt mérföldes rádiuszban töltötték meg az Azadi (Szabadság) teret, amely talán a legnagyobb megmozdulásnak számít az 1979-es forradalom óta. A tüntetésen megjelent a reformpárti elnökjelölt, Mehdi Karrubi, s számos más prominens személyiség is. S noha egy „zöld forradalommal” nem igen számolhatunk, de úgy tűnik, hogy a jubileumi elnökválasztás kapcsán kibontakozott zavargásoknak egyhamar nem lesz vége, mindez pedig jelentősen befolyásolhatja majd a főbb politikai folyamatokat, illetve akadályozhatja az iráni döntéshozatalt is.

A kérdés az, hogy vajon mennyire vannak kihatással a fővárosi fejlemények az ország többi részére? Az északi régió városaiba a hírek ugyan kétségkívül eljutnak (Miként a helyiek egyszerűen csak úgy fogalmaznak, hogy Teherán megint bedugult, avagy tömve lett!), de a teheráni tömegrendezvényekhez és rendbontásokhoz hasonló eseményekre ez eddig nem került sor. Mindez nem is csoda, hiszen például a Kaszpi-tenger partján fekvő Száriban olyan szembetűnő a rendőri jelenlét, hogy nem sok esély lenne egy komolyabb tüntetés megszervezésére. Fekete autók bekapcsolt piros szirénáikkal járják a várost, s minden gyanús viselkedést hangos rendreutasítással igyekeznek felszámolni. Ők a belbiztonsági erőkhöz tartoznak, és nem igazán ismernek pardont. A városka reformpárti lakosai azonban rendkívül élelmesek, autóba ülve, motorra pattanva körözgetnek az utcákon, és hangosan nyomják a dudát, miközben a bátrabbak az ablakon kifelé, vagy a motor kormányát elengedve a Muszavi-kampány központi szimbólumát, a kétujjas békejelet mutogatják.

A teheráni polgárok közkedvelt üdülőhelyén, Csoluszban, inkább a vicces kommentárok mennek. Egy öregúr például ma azzal jött oda hozzám, hogy „a fővárosi eseményeknek köszönhetően most itt mindent meg lehet tenni!” S szó mi szó, a hegyen piknikező családok körében minden hölgyemény rácsatlakozott a vízipipára. (Ami szigorúan tilos nyilvános helyen az iszlám erkölcsök szerint.) Az ellenzéki kampány nyoma pedig itt is megfigyelhető, a zöld karszalag még sokaknak ott van a csuklóján, miként szolidan ottan lobog az autók kilincsén, avagy antennáján is. S még mindig meglepően sok a zöld póló, s fejkendő! A fővárosi forrongások központi beszédtémának számítanak itten is, amelyet az emberek így vagy úgy, de mindenképpen kommentálnak. Üljön csak be az ember egy taxiba, vagy sétáljon a tengerparton, netán vacsorázzon egy helyi étteremben, mindenkinek van véleménye. Sofőröm arról beszél, hogy a gond az, hogy „nincsen igazi vezetője a teheráni tiltakozóknak”, s éppen ezért előbb-utóbb el fognak laposodni a tüntetések. Egy középkorú úr, aki Budapesten is járt valamikor, meg azt sérelmezi, hogy „az embereknek miért kellene valaki olyasvalakit [a legfőbb vezetőt, Ali Khamenei ajatollahot] követni, akinek nincsenek meg a szükséges vallási képesítései!?” Majd hozzáteszi, hogy „mindenkinek megvan a maga vallásértelmezése, s ez olyan megszokott dolog, amit nem szabadna figyelmen kívül hagyni!” Egy egyetemi tanár pedig arra panaszkodik, hogy „a vezetés olyan országokkal barátkozik, amelyekkel a történelmi sérelmek okán (lásd arab országok), vagy a jelentéktelenség (pl. Venezuela) folytán nem állna érdekében!”

A kritika tehát minden szinten megfigyelhető, de a teheráni eseményekhez hasonló komoly elégedetlenségi formát mégsem öltenek. Leginkább azért, mert nem látnak rá reális esélyt, hogy bármi is változzék, vagy éppenséggel azért, mert tudják, hogy előbb-utóbb sor kerül majd valamifajta átalakulásra! A nagy többség azonban nem kíván politikával foglalkozni, hanem inkább a tengerparti szórakozásnak, a piknikezésnek és egyéb családi programoknak szentelné az idejét.

Elnökválasztási zavargások

VAJON MENNYIRE MEGOSZTOTT AZ IRÁNI TÁRSADALOM?

Az elnökválasztás következményeit szemlélve egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a majd 70 milliós iráni társadalom két táborra szakadt. Egyrészt a Mahmud Ahmadinezsádot támogatókra, akik az eddigi politika és retorika folytatását várják, másrészt pedig a Mir Hosszein Muszavira szavazókra, akik a változást sürgetik a külkapcsolatoktól a szabadságjogokig szinte minden tekintetben.

Az elnöki referendumot követően kibontakozó, immáron három napja tartó zavargások egyértelműen bizonyítják, hogy a végeredménnyel koránt sincs kibékülve az iráni társadalom egyik fele. S mindez nem csupán a tüntető, kődobáló és barikádokat emelő fiatalokra vonatkozik, hanem szinte valamennyi korosztályban megfigyelhető. A minap vonaton utazva azt tapasztaltam, hogy a középkorú és az idősebb generáció körében is igen sokan vannak azok, akik nem értenek egyet a jelenlegi vezetés irányvonalával. Azonban míg ők csak legyintenek és mosolyognak az eseményeken, addig a fiatalok tettrekészségében nincs hiány. A bevezetett szigorú korlátozások ellenére is folytatják az ellenzéki megmozdulásokat, mert mint mondják, „nincsen más lehetőség, ha már a szavazataikat semmibe vették, akkor az utcán fogják képviselni az ügyüket”. A tegnapi tüntetéseken már a központi szlogen ennek megfelelően az volt, hogy „Hová lettek a szavazataink!?”

Muszavi két napos hallgatás után internetes oldalán kommentálta az eseményeket, emellett hivatalos beadványt nyújtott be a hatóságokhoz, a választási visszásságok és csalások kivizsgálására, valamint a szavazás érvénytelenítését követelte. Ahogyan fogalmazott: „Egyértelműen nyertem! Az iráni polgárok akarata a választási csalásoknak és a hazugságnak köszönhetően nem érvényesülhetett!” Noha beadványa a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah részéről egyből elutasítást kapott, szavai mégis újabb lendületet adtak az eseményeknek. Szimpatizánsai immáron az utcák mellett a házak tetején és a balkonokon is összegyűltek, s skandálták, hogy „Halál a diktátorra!” Mindez kísértetiesen az 1979-es eseményeket tükrözi, amikor a sah ellenes mozgalmak öltöttek hasonló formát. Az elnökségre kandidáló politikust egyébként a szavazás estéje óta nem lehetett nyilvánosan szerepelni látni, ami sokakban azt a feltételezést keltette, hogy letartóztatták, vagy házi őrizetbe vették. A szócsövének számító „Zöld Szó” című napilap mindazonáltal ma már nem jelenhetett meg az újságstandokon.

A kibontakozó társadalmi megosztottságot pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy a szombat esti zavargásokra válaszul vasárnapra Ahmadinezsád is tömegrendezvényt szervezett Teherán belvárosába, amellyel egyfelől támogatói bázisát kívánta megmutatni (Szép számmal voltak jelen!), valamint ellenfeleit ostorozni. Miként mondotta: „A jelenlegi események nem számítanak többnek, mint egyszerűen egy labdarúgó meccs utáni randalírozásnak! Az arányokat figyelembe véve pedig senkinek sincsen jogosultsága a választások eredményének megkérdőjelezésére.” Az elnök ezt követően a választáson való történelmi részvételt (Immáron 85 százalék!) emelte ki, majd az ország előtt álló feladatokról beszélt, s természetesen nem feledkezett meg arról sem, hogy a külföldi kormányokat és újságírókat vádolja meg az iráni eseményekbe való beavatkozással. (A minap született hivatalos bejelentés szerint egyébként valamennyi újságírónak el kell hagynia az országot két napon belül!)

Az iráni társadalom úgy tűnik, hogy kettészakadt. Egyfelől vannak az Ahmadinezsádot támogatók, másfelől pedig a „változást” sürgetők. S mint azt látni lehetett, mindkét tábor igencsak népes, és ráadásul mobilizálható is. A megosztottság oka nem csupán a választási eredmény igazságosságában, vagy igazságtalanságában rejlik, hanem leginkább abban, hogy milyen utat, irányvonalat válasszon Irán az elkövetkezendő években.

Egyeseknek rendkívül vonzó az a politika, amit Ahmadinezsád képvisel, hiszen abban az iráni hatalmi törekvéseket és a meg nem alkuvást látják (Ahogyan azt egy konzervatív szavazó megfogalmazta: „Ahmadinezsádnak köszönhetően valósággá vált az iráni urándúsítás! S igazi regionális szereplővé váltunk az elmúlt négy esztendőben!”), valamint az elesettek és szegényebb rétegek támogatását (Egy másik Ahmadinezsád szavazó a következőket mondotta: „Az elnök őszinte és becsületes ember, aki rettentő sokat tett a szegényekért! Természetes, hogy a korrupt elitekkel szemben őt támogatom.”). Az igencsak nacionalista iráni társadalomban tehát sokan vannak, akiknek tetszik az Ahmadinezsád által produkált irányvonal, amelyet úgy tűnik, hogy a politikai háttérintézmények is támogatnak.

Másoknak a Muszavi nevével fémjelzett irányvonal, a nemzetközi kapcsolatok javítása („Iránnak a világ valamennyi országával baráti kapcsolatot kell ápolni, hiszen azzal csak nyerhetünk, míg az ellenséges retorika csak további nehézségeket fog okozni!”), a gazdaság átgondoltabb szervezése (Egy középkorú úr állítása szerint: „A hatalmas iráni kőolaj- és földgázvagyont sokkalta jobban is ki lehetne használni, arról nem is beszélve, hogy az olajdollárok elosztogatása mennyiben károsítja az iráni gazdaságot!”), s a szabadságjogok bővítése jelenti a perspektívát (Egy fekete csadorba bújt hölgy arra panaszkodott, hogy „a férfiak sorával szemben a női sorok indokolatlanul lassabban haladtak, Muszavi pedig nem csupán programjában „európaibb” politikus, hanem a feleségének kezét fogva kampányol, s ez akár reményt jelenthet a nők jogainak kérdésében is).

A megosztottság azonban nem csak az egyszerű emberek körében van jelen, hanem a háttérben, a forradalmi elitek körében is, ahol a mérsékeltebb konzervatívok a keményvonalasokkal csatáznak. Az elnökválasztást követően pedig könnyen tovább erősödhet a vezető körökben kibontakozó ellentét. Ahmadinezsád például a korrupciós ügyeket zászlajára tűzve ugyan támogatást szerezhet a szegényebb rétegekben, de ezáltal a politikai eliten belül komoly ellenségekre is szert tehet. Így például könnyedén összeütközésbe kerülhet a nagyhatalmú Hásemi Rafszandzsánival, aki többek között a Szakértők Gyűlésének (Ez a testület választja a legfőbb vezetőt!) és a Célszerűségi Tanácsnak (Amely az Őrök Tanácsa és a törvényhozás közötti vitákban közvetít.) is meghatározó szereplője. A választásokat szemlélve egyes szakértők pedig egyenesen arról beszélnek, hogy a választás nem másról, mint a régi és az új elitek összecsapásáról szól!

Az elnökválasztást követően az iráni dráma tovább folytatódik

EREDMÉNYHIRDETÉS ÉS UTCAI HADDELHAD

Iránban a helyzet az elnökválasztást követően kezd egyre érdekesebbé válni. Ahmadinezsád ugyan a hivatalos közlések szerint utcahosszal nyerte meg a szavazást, a polgárok nagy többsége azonban kételkedik a voksolás eredményében, elégedetlenségüknek hangot adva pedig az utcákra vonultak, s a pénteki csetepaté után szombat este szó szerint lángba borították a főváros utcáit.

A szavazatszámlálást követően megállapított végeredmény szerint Mahmud Ahmadinezsád közel 24 és fél millió voksot, a szavazatok közel 62 százalékát szerezte meg, míg legfőbb riválisa, Mir Hosszein Muszavi csupán csak 12 millió szavazatot gyűjtött, ami alig 33 százaléka az összes leadott voksnak. A két további induló – a kezdeti várakozásokkal ellentétben – nem tudott komolyabb támogatásra szert tenni, s szavazatokat elhódítani a két fő riválistól. Míg Mohszen Rezai a voksok 1,7 százalékát kapta, addig Mehdi Karrubi még az egy százalékot sem volt képes elérni (0,85 százalékot szerzett).

Az iráni belügyminisztérium, amely a választási eredmények közlésére hivatott, folyamatosan azt hangoztatja, hogy történelmi eredmény született, valójában azonban sok iráni kételkedik a szavazás tisztaságában, és megkérdőjelezi annak végeredményét is. Ahogyan fogalmaznak, „nem létezik, hogy ekkora különbség legyen a két jelöltre leadott voksok között!” Az mindenesetre igencsak érdekes, hogy ennek az eltérésnek a mértéke megegyezik azzal a híreszteléssel, miszerint 12 millió szavazó-lappal többet nyomtattak, mint a szükséges 46 millió! Sőt mi több, sokakban a részvételi arány fokozatos emelkedése (előbb 70, majd 75, legutóbb pedig 85 százalékról beszéltek!) is komoly kételyeket ébresztett a voksolás hitelességét illetően. Egy banki alkalmazott állítása szerint „aligha vettek részt a választáson többen, mint hatvan százalék!”

A végeredmény megállapítását követően se perc alatt lelohadt az az eufória, ami még a kampányolás időszakában bontakozott ki, ahogyan egy műszaki egyetemista fogalmazott, „az irániak többsége most megint depresszióba süllyed majd, miként azt látja, hogy a nagy felhajtás ellenére semmit sem számít a szavazata!” Egy fekete csadoros hölgy pedig egyenesen azzal jött oda hozzám, hogy „bármit is mutat az elnökválasztás eredménye, tudnom kell, az iráni emberek többsége nem szereti a kormányát!” Van, aki pedig egyenesen Hugo Chavezhez hasonlította Ahmadinezsádot, aki a venezuelai elnökhöz hasonlóan élethosszig kíván elnökösködni. Szó mi szó, sokan gondolják úgy, hogy voksolásban nem a nép akarata nyilvánult meg, hanem lényegében az „ajatollahok választottak”.

Az elnökválasztással kapcsolatos elégedetlenség pedig nem merült ki csupán a szóbeli kritikákban, hanem megmozdulásokat és utcai zavargásokat is eredményezett. A Teheráni Egyetem előtt már késő délután fiatalok skandálták, hogy „halál a diktátorra”, a Váli Ászr téren pedig mindeközben a törvényt betartató paramilitáris egységek (pl. a Baszídzs milícia) igyekezett felszámolni a gyülekező tömeget. Estére pedig valóságos csatatérré változott a Forradalom útja, ahol ironikus módon igen sokszor csendült fel a forradalom kifejezés. A tüntetők mindeközben kukákat gyújtottak fel, néhol pedig barikádokat emeltek, s bezúzták a Bank-e Melli (Nemzeti Bank) több irodájának az ablakát is. A főbb kereszteződésekben pedig hangos motorzúgás közepette igyekeztek megállítani a közlekedést. Megjegyzem, igen nagy sikerrel, ha az okozott forgalmi káoszt tekintjük. A zavargásokra válaszul a karhatalom komoly erőkkel vonult ki a kritikus helyszínekre, s a pénteki nap után ismét könnygázzal igyekezett véget vetni a tiltakozásoknak. Az éjszakai órákra pedig a fontosabb csomópontokban a gépfegyveres katonák is megjelentek, akik ellenőrző pontokat felállítva igyekeztek kiszűrni a gyanúsan viselkedő elemeket.

A teheráni utcai eseményeket követően pedig már nem csak a SMS-szolgáltatás szűnt meg működni, hanem a telefonok is el lettek hallgattatva, miként az Internet hozzáférés korlátozására is sor került. Sőt a hazai televízió-csatornákon kívül semmilyen egyéb adót nem lehetett már befogni szombat este. A CNN, a BBC, de még az arab hírcsatorna, az Al-Dzsazíra is némaságba, illetve sötétségbe borult, ezáltal pedig lehetetlenné vált a kommunikáció, s a független tájékozódás. Mindeközben megszólalt maga Ahmadinezsád is, aki televíziós beszédében igyekezett legitimálni a választás eredményét, s ostorozni politikai ellenfeleit. Nyilatkozatot adott ki maga a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah is, amelyben a választás jelentőségéről, és a zavargásoktól való mindennemű tartózkodásról beszélt.

Azt, hogy vajon meddig folytatódnak majd az utcai demonstrációk, egyelőre nehéz megmondani. A Muszavi-hívek, de bátran állíthatjuk, hogy a „változás” valamennyi támogatója, úgy tűnik igencsak felpaprikázódtak, de hogy valóban készen állnának egy forradalmi mozgalomra, az egyelőre igencsak kérdéses. Noha a tüntetések folytatását sokan támogatják, ráadásul az egyetemeken szünet is van éppen, így az emberanyag mindenképpen megvan, de a kritikus tömeg többsége a saját életét még mindig sokkal fontosabbnak tartja, minthogy a szabadságjogokért kockáztasson. Futásnak is eredt mindenki, mikor megkezdődött a rendőri attak. Az érdeklődés azonban mindenképpen megvan, akárcsak a kampány alatt, most is majd mindenki, aki az utcán tartózkodott igyekezett mobiltelefonjával, vagy digitális fényképezőgépével megörökíteni a „különleges” pillanatot.

Végezetül érdekességként, hogy míg a főúton zajlott a „haddelhad”, addig a Laleh parkban, kihasználva hogy nincs rendőri, s erkölcsi felügyelet, férfiak és nők egyszerre tornáztak, s próbáltak kicsit kikapcsolódni.

AZ AJATOLLAHOK VAGY A NÉP VÁLASZTOTT ELNÖKÖT MAGÁNAK?

Az elnökválasztási mizéria kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a háttérben komoly frakcióharcok dúlnak, amelyek nem csupán a korábbi Szakértők Gyűlése és parlamenti voksolásokra nyomták rá a bélyegüket, hanem a jelenlegi szavazásra is. A konzervatív forradalmi eliten belül ugyanis egyre inkább két tábor látszik körvonalazódni, egyfelől egy mérsékeltebb csoport (Háshemi Rafszandzsáni vezetésével), amely hajlik az óvatos reformokra, s többek között a „Nagy Sátánnal” való kiegyezésre, másfelől pedig egy keményvonalasabb kör (Mohamad Meszbáh-Jázdi nagy ajatollah irányításával), amely erősen tart a mérséklődés folyamatától, és élesen elutasítja az amerikai-iráni kapcsolatok normalizálását. Mindezt leginkább azért, mert úgy vélik, hogy az esetleges kiegyezés kapcsán nem csupán a reformerek erősödhetnek meg, akiket eztán már nem lehet árulónak bélyegezni, hanem adott esetben egyfajta „bársonyos forradalomra” is sor kerülhet. De talán még ennél is komolyabb fejfájást okoz a radikális konzervatívoknak, hogy az amerikai-iráni relációban bekövetkező enyhülés, a szankció-politika feloldásával járna, amely alapjaiban kérdőjelezheti meg keményvonalasok gazdasági hatalmát, akik az ország fehér és fekete gazdaságának egyaránt jelentős részét tartják jelenleg ellenőrzésük alatt!

Ahmadinezsád győzött

MEGGYŐZŐ SIKER AZ ELSŐ FORDULÓBAN!?

A penteki irani elnokvalasztas nem csupan az eddigi reszveteli rekordot dontotte meg, s hozott korabban nem tapasztalt aktivitast (kozel 75 szazalekban jarultak az urnak ele, s ezert ket oraval meg kellett hosszabbitani a szavazast!), hanem a voksok osszeszamolasat kovetoen is meglepo eredmenyt hozott. A szavazatszamlalas ugyan meg tart (10 szazalek meg hatravan a feldolgozasbol), de a hivatalban levo Mahmud Ahmadinezsad meglepoen sima gyozelmet aratott, majd 10 millioval tobb szavazatot kapott mint a masodik helyen befuto Mir Hosszein Muszavi.

Noha sokan egybol csalasra gyanakodnak, mikent egyesek fogalmaznak: “Hatvan szazaleknal tobben biztosan nem vettek reszt az elnoki referendumon!”, s persze elkepzelheto az is, hogy egyes helyeken valoban sor kerult iranyitott szavazasra, igy peldaul buszokkal szallitottak Ahmadinezsad hiveit a voksolasra. Kisebb matekozas utan azonban kiderul, hogy meg igy is egyertelmu gyozelmet aratott a regnalo elnok. Legfobb kihivoja ugyan Teheranban a voksok tobbseget megszerezte, s a nagyobb varosokban is reszsikereket tudott aratni, de orszagos szinten eleg gyengen szerepelt.

A valasztas vegeredmenye azt bizonyitja hogy Ahmadinezsad meg mindig igen nepszeru, de vajon minek koszonheto ez a sima gyozelem? A videki szavazok tamogatasa csak a tortenet egyik magyarazatat adja (Ne feledjuk az orszag lakossaganak 70 szazaleka varosokban el!), sikerenek kulcsa azonban legalabb ennyire a nacionalista kartya kihasznalasaban (Az osszeeskuvesekre hajlamos iraniak koreben az elnok megalkuvast nem turo politikaja mindenkeppen vonzo, akar a nuklearis kerdesrol, akar az Egyesult Allamokrol van szo. S akkor meg nem beszeltunk arrol, hogy a technologiai sikerek milyen nepszeruseget eredmenyeztek!), illetve a kulonfele populista intezkedesek valasztas elotti foganatositasaban rejlik (A valasztast megelozo honapban peldaul majd ketszeresere emelkedtek a nyugdijak, es az alapveto fogyasztasi cikkek arat is igyekeztek lenyomni!). Valamint arrol sem feledkezhetunk meg, hogy a tavalyi parlamenti valasztashoz hasonloan most is sok reformparti szavazo maradt otthon, mondvan, hogy akkor sem fog semmi sem megvaltozni, ha Muszavi lenne a koztarsasagi elnok!

Ahmadinezsad kihivoi meg az elnokvalasztas elott hangsulyoztak, hogy barmi is lesz a voksolas vegso kimenetele, azt el fogjak fogadni, s az irani polgarokat is erre buzditottak. Az elmult hetek felhajtasat kovetoen pedig ugy tunik, hogy viszonylag hamar lecsengett a valasztasi laz. A falakrol peldaul mar le is kerultek a kampanyhirdetesek, mikent az iraniak elete is visszazokkent a mindennapos vaganyba. De az altalanos nyugalom ellenere is van valamifajta feszultseg a levegoben, amit a tegnap esti megmozdulasok is bizonyitottak (Muszavi fohadiszalasa elott a rendorseg konnygazzal oszlatta fel az unnepelni osszegyult tomeget!). A fiatalok aktivitasat felebreszto elnokvalasztasi kampanyolast kovetoen most a kerdes az, hogy vajon vissza lehet-e zarni a kiengedett szellemet a palackbol, vagy az elkovetkezo napok az 1997-es diaktuntetesekhez hasonlo konfrontaciot eredmenyeznek majd!?

Rekordrészvétel az iráni elnökválasztáson

TINTÁS UJJAL A VÁLTOZÁSÉRT

Iránban a pénteki elnökválasztás minden várakozást fölülmúlt, ami a részvételt illeti. Az előrejelzések szerint az Iszlám Köztársaság harmincéves fennállása alatt még sohasem járultak olyan sokan a szavazóurnák elé, mint a tegnapi napon. A végleges eredményekre azonban még vasárnap reggelig kell várni, ugyanis csak akkora derül majd ki, hogy a négy jelölt pontosan hány szavazatot is gyűjtött.

A szavazásra jogosult irániak (46,7 millió fő) reggel nyolc és este hat óra között adhatták le a voksukat a felállított 45713 szavazókörben. Az ország határain kívül pedig további 304 körzetet hoztak létre (32-öt az Egyesült Államokban!), amelyekben lehetőségük nyílt a távolban élő iráni polgároknak is a szavazásra. Az iráni választási rendszer az abszolút többségi formulát használja, vagyis ahhoz, hogy az első körben eredményt lehessen hirdetni, a jelöltek egyikének a voksok több mint 50 százalékát kell megszereznie, ha erre nem kerül sor, úgy egy hét múlva (június 19-én) második fordulót tartanak a két legtöbb szavazatot szerzett jelölt között.

A választás zavartalanul folyt le, komolyabb rendbontásra, s visszásságra sehol sem került sor. Igaz, a vezetés igyekezett is elejét venni minden zavarkeltésnek, a hétköznapokkal ellentétben szokatlanul sok volt a rendőri és fegyveres erő az utcákon. A szavazóhelyiségek bejáratánál például mindenhol minimum egy, gépfegyveres katona igyekezett szavatolni a rendet és fegyelmet. A kampánycsendet többé-kevésbé sikerült biztosítani, de sokan voltak így is azok, akik pártállásukat kifejezve járultak az urnák elé. Ahmadinezsád legfőbb riválisának, Muszavinak a támogatóit zöld karszalagjukról, pólójukról vagy éppenséggel fejkendőjükről könnyen ki lehetett szúrni.

A megszokott pénteki nyugalommal szemben igazi élet volt tegnap az iráni fővárosban. Emberek töltötték meg az utcákat, a forgalom pedig csak kicsit csökkent a hétköznapokhoz képest. Teherán apraja-nagyja képviseltette magát a választáson, s ebben a rekkenő hőség sem jelentett akadályt. A majd 35 fokos melegben is kígyózó sorok álltak a szavazóhelyiségek előtt, s azokon belül is. Aztán persze mindenki kérdezi a másikat, hogy volt e szavazni, s ha nem akkor még gyorsan tegye meg. Szinte kötelező feladattá vált a voksolás. S míg egyesek vallási kötelezettségként állítják be a szavazáson való részvételt, addig mások a szükségre hivatkoznak, mégpedig arra, hogy „le kell váltani Ahmadinezsádot!” Szó mi szó, sok embert lehetett látni, akinek a tintától kék volt az ujja!

Teherán leghosszabb (közel húsz kilométeres) utcáján, a Váli Ászr sugárúton, amely a déli szegénynegyedekből fut fel az északi módosabb kerületekig, sokféle választ lehetett hallani a voksolást illetően. Délen kétségkívül sokan voksoltak Ahmadinezsádra, mert mint mondják, „ő valóban a nép és az elesettek barátja”, illetve mert az „ő határozottságára van szükség, hogy az ország regionális pozícióját elismerjék!” Nem beszélve arról, hogy milyen eredményeket értek el az ő irányítása alatt, például a nukleáris fronton. A konzervatív értékekkel szimpatizálók közül azonban vannak olyanok is, akik Rezai tábornokot választották, mert őt „jó kormányosnak” tartják, ugyanakkor pedig elég rugalmasnak is, hogy az ország előtt álló problémákat kezelje, s közben a forradalmi értékeket is képviselje – mondja egy elektroműszerész és villanyszerelő.

A legtöbben talán mégis az építész és festő Muszavira szavaztak. Döntésüket a legtöbben azzal indokolják, hogy az egykori miniszterelnökben erőt és szakértelmet látnak a gazdasági problémák kezelésére. Mások a külpolitikájával szimpatizálnak, nevezetesen, hogy Iránnak baráti kapcsolatot kell ápolnia a világ minden országával, hiszen – ahogyan fogalmaznak – „egy világban élünk!” Egy hölgy pedig azt hangsúlyozta, hogy „Iránnak nem arra van szüksége, hogy Venezuelával és Tanzániával barátkozzon, hanem hogy Európával fűzze szorosabbra a kapcsolatait”. A nagy többség pedig egyszerűen azért adta voksát Muszavira, mert változást szeretne, s szabadságot, ahogyan mondják: „Muszavi egyenlő szabadság!” S persze nem feledkezhetünk meg Karrubiról sem, aki egyaránt kapott támogató szavazatokat és szavakat, leginkább a szabadságjogok terén kifejtett kritikájáért.

A szavazatok összesítésére még várni kell, de feltehetőleg Ahmadinezsád és Muszavi között dől majd el a verseny, ha nem is most, akkor a második körben. A kérdés csak az, hogy vajon a másik két jelölt mennyi voksot hódított el a két vezéregyéniségtől, s hogy vajon ezek a szavazatok kire esnek majd egy esetleges jövő heti fordulóban!?

Változás szele az iráni levegőben?

ELNÖKVÁLASZTÁSI HELYZETKÉP AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBÓL

A teheráni utcák megteltek színes poszterekkel, s a négy évvel ezelőtti elnökválasztáshoz képest a jelölteket támogató szimpatizánsok is az utcára özönlöttek. A választáson való részvételi szándék jelentősen nőtt az elmúlt hetekben, a légkörben pedig valamifajta változás szele fújdogál.

Az ország regnáló elnöke, Mahmud Ahmadinezsád egyre inkább kezdi elveszíteni az eddigi előnyét a pragmatikus és tapasztalt riválisával, Mir Hosszein Muszavi, egykori miniszterelnökkel szemben. A legfrissebb felmérések szerint pedig már nem is Ahmadinezsád, hanem Muszavi vezet az elnök-választási versenyben: országos szinten (38-34 %) és Teheránban (47-43 %) egyaránt négy-négy százalékkal. (Hozzá kell azonban tennünk, hogy a közvélemény-kutatási adatokat csak komoly fenntartásokkal kezelhetjük! Az utolsó napokban pedig a hivatalban lévő elnöknek komoly előnyei és tartalékai vannak, illetve lehetnek!)

Mindazonáltal az, hogy Muszavi egyre nagyobb kihívást jelent Ahmadinezsád számára, s hogy a másik két jelölt (a reformer Mehdi Karrubi és a konzervatív Mohszen Rezai) is népszerűség-növekedést könyvelhetett el az elmúlt hetekben, azt jelzi, hogy komoly politikai vita bontakozott ki az iszlám köztársaságban, a kampányban megjelenő kérdéseket, így a gazdaság teljesítményét, a szabadságjogok érvényesülését, valamint az Egyesült Államokkal való kapcsolatokat illetően. A kiélezett versenynek köszönhetően pedig aligha fog bármelyik jelölt abszolút többséget szerezni, s így feltehetőleg csak a második fordulóban dől majd el, hogy ki lesz az ország tízedik köztársasági elnöke.

A politikai disputa pedig nem korlátozódik csupán a televíziós megmérettetésekre, s a politikai nyilatkozatokra, hanem az utcán is egyértelműen megjelenik. Elképesztően színes és aktív kampány zajlik, rengeteg a plakát és a szórólap. Szinte minden autóra, s motorra jut egy plakát, szimpátiától függően. A modernitás jegyében pedig az elnöki programokat CD-n is hozzáférhetővé teszik, s osztogatják a polgároknak. S míg Muszavi hívei zöld karszalaggal, adott esetben pedig tetőtől talpig a zöldbe öltözve, fejezik ki pártállásukat, addig Ahmadinezsád támogatói az iráni trikolort viselik magukon. Erre válaszul született a mondóka, mely szabad fordításban a következőképpen hangzik: „Muszavi, Muszavi, te vagy a mi zászlónk!”

A választási előkészületet utcai megmozdulások és rendezvények is színesítik, s a támogatók mindkét oldalon szép számban képviseltetik magukat. A populista elnök megjelenéseit ez eddig is hatalmas tömeg kísérte, újabban azonban a Muszavi hívek is nagy számban jelennek meg a teheráni utcákon, a fontosabb kereszteződéseknél. Közöttük fiatalokat és időseket egyaránt találni. Előbbiek a város különböző pontjain szó szerint megállítják az életet, s nem csupán forgalmi káoszt okoznak, hanem teljes őrületet. S mindez éjszakába nyúlóan folytatódik, dudaszó és hangos kampánykiáltások töltik meg még az éj csöndjét is.

Az elmúlt évek választási apátiáját követően, most úgy tűnik, hogy komolyan megjött az irániak voksolási kedve. S míg 2005-ben a választók több mint 30 százaléka maradt otthon, most minden bizonnyal jelentősebb mértékű részvétellel számolhatunk. Az iráni polgárok növekvő aktivitásának okai sokfélék. Egyesek szavazatukkal az ország elhibázott irányításából fakadó elégedetlenségüknek kívánnak hangot adni, mások a négy évvel ezelőtti bojkott sikertelenségére hivatkoznak, s mondják, hogy nem szabad még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát, s a szavazástól távol maradva a radikálisok győzelmét biztosítani („A nem szavazás nem tiltakozási forma, hanem megfutamodás!”). A legtöbben azonban csak egyszerűen megelégelték Ahmadinezsád négyéves elnökségét, amely a hazai és a nemzetközi téren egyaránt komoly károkat okozott – fogalmaznak többen is!

Na és persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy milyen hatása volt, illetve van az iráni polgárokra a tavalyi amerikai elnökválasztás, különösen pedig Barack Obama személye. (Akinek mellesleg életrajzi és egyéb könyvei is kaphatók a könyvesboltokban. Természetesen perzsául!) A tavaly novemberi voksolás sokaknak jelent inspirációt Iránban (Miként a szomszédos Törökországban, Pakisztánban és Irakban megtartott szavazásoknak is komoly a hatása!), aminek következtében nem véletlen, hogy a „változás” lett az Ahmadinezsáddal szemben állók központi szlogenje! De maga az elnök is az amerikai kampányból vette a központi mondandóját, nevezetesen: „Együtt képesek vagyunk rá, meg tudjuk csinálni…”

A kérdés, hogy vajon az iráni elnökválasztás eredménye olyan jelentőségű lesz-e mint amilyen az Egyesült Államokban volt tavaly, az iráni hatalmi felépítményt szem előtt tartva túlzott optimizmusra vall, de az iráni választásokat szemlélve kijelenthetjük, hogy a levegőben benne van a „változás szele”.

Iráni elnökválasztás: vihar egy pohár vízben?

VAJON MENNYIRE DEMOKRATIKUS AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁG?

Irán vezetői minden alkalommal igyekeznek kihangsúlyozni, hogy országuk a legdemokratikusabb a Közel-Keleten. Ezen állításukat a pénteken megrendezésre kerülő elnökválasztást figyelembe véve érdemes komolyabban is megvizsgálni. Az iráni politikai rendszer ugyanis valahol a demokrácia és a diktatúra között helyezkedik el félúton.

A voksolást, mint korábban bármikor, most is megelőzte egy hivatalos szelektálás: a nagyhatalmú Őrök Tanácsa közel 470 jelölt kandidálását (köztük 42 nő jelöltségét) utasította vissza. Európai szemmel tehát semmi esetre sem nyílt a verseny, s a szavazás igencsak korlátozott. Mindez azonban csak a történet fele, hiszen a jóváhagyott jelöltek között valós verseny zajlik, amit egyfelől az igen élénk kampány bizonyít, másfelől pedig az, hogy az elnöki bársonyszékért négyen is ringbe szállnak, akik az ideológiai paletta főbb pólusait képviselik. A többjelöltes küzdelem pediglen lehetőséget teremt arra, hogy a társadalmi igények valamelyest becsatornázódjanak a döntéshozatalba.

A választási küzdelem során a jelöltek noha továbbra sem kérdőjelezhetik meg az iszlám köztársaság alapítójának, Khomeini imámnak az elveit, valójában azonban szinte minden kérdés kampánytémává emelkedhet: Mir Hosszein Muszavi, az 1980-as évek miniszterelnöke az iszlám erkölcsösség felügyeletével foglalkozó fegyveres csoportok kritizálásával a szabadságjogok kérdését emeli a középpontba; a reformpárti Mehdi Karrubi szinte egyedüliként bírálja Ahmadinezsád Holokauszttal kapcsolatos kijelentéseit; a Forradalmi Gárda Csapatok egykori főparancsnoka, Mohszen Rezai pedig az Egyesült Államokkal való kapcsolatok rendezésére fogalmaz meg konkrét tervezetet.

Az elnökjelöltek kampányolási lehetőségei első pillantásra korántsem tűnnek egyenlőnek, sokan pedig egyenesen úgy vélekednek, hogy kormányzati gépezet Ahmadinezsád újraválasztását fogja támogatni. Szó mi szó, a főbb napilapok, valamint az összes televíziós csatorna állami kézben van, ezáltal a sajtószabadság korántsem érvényesül maradéktalanul. A választási kampányban azonban a kezdeti visszásságokat (pl. a közlekedési dugóra hivatkozva elutasított rendezvényeket, vagy az internetes oldalak blokkolását) leszámítva közel azonos esélyekkel bírnak a jelöltek, mindenkinek nagyjából ugyanannyi sugárzási időt hagytak a hatóságok, s az iszlám köztársaság történetében először televíziós vitát is rendeztek az elnökjelöltek között!

Az elnöki pozícióért komoly versengés folyik, de vajon számít-e valamit, hogy ki lesz az ország következő köztársasági elnöke? Az iszlám köztársaság hatalmi felépítményében ugyanis az elnök csak másodhegedűs a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah mellett. S noha a köztársasági elnök jogkörei igencsak korlátozottak, alkotmányos felhatalmazásainak, politikai szerepének, még inkább a közvetlen választás intézményének köszönhetően mégis komoly befolyással és legitimációval rendelkezik. Az elnöki tisztségben bekövetkező személycsere mindenképpen látványos és fontos esemény, nem is beszélve arról, hogy az elnökök különféle politikákat valósítanak meg. Így például a reformer Khatemi alatt valamelyest liberalizálódott a szociális és kulturális élet, s párbeszéd kezdődött a Nyugattal, Ahmadinezsád alatt pedig felgyorsult az ország nukleáris programja.

Az új iráni elnöknek kétségkívül nem lesz akkora befolyása, s autoritása, hogy változtasson az iszlám köztársaság kormányzati rendszerén, mint ahogyan az ország nemzetközi kapcsolatait sem fogja tudni jelentősen módosítani. A hangnem azonban rettentően sokat számít, de még ennél is fontosabb, hogy a soron következő választás a korlátozások ellenére is lényeges változást hozhat az ország jövőbeli irányvonalait illetően, amit úgy tűnik, hogy egyre több iráni vél felfedezni. Pénteken tehát nem csupán vihar lesz egy pohár vízben, hanem az iráni demokrácia „nagy tesztjére” is sor kerülhet!

KERETES: VÁLASZTÁSI CSALÁS VALLÁSI RENDELETRE

A napokban érdekes hír került napvilágra: Meszbah-Jazdi nagy ajatollah, Mahmud Ahmadinezsád pártfogója vallási rendeletben szólított fel az elnökválasztási eredmény módosítására, megmásítására, amennyiben a forradalmi rendszer számára nem megfelelő eredmény születik a pénteki voksoláson.

A konzervatív tábor keményvonalas táborához tartozó nagy ajatollah a Koránból vett idézettel igyekszik alátámasztani érvelését, amennyiben lehetséges a politikába való beavatkozás, ha az a vallással szemben lép fel. A források szerint kezdetét is vette a „csalási folyamat” előkészítése. A közel 46 millió voksolásra jogosult iráni polgárnak majd hatmillióval (egyes híresztelések szerint 12 millióval) több szavazólapot nyomtattak ki.

Mindez igencsak kellemetlen, mert az elmúlt hetek kampányolását követően komoly „részvételi láz” lett úrrá a lakosságon, amelynek egy tényleges csalás komoly pofont adhat, adott esetben pedig bizonytalan folyamatot indíthat útjára. A Tehran Times vezércikkében egyenesen úgy fogalmaz, hogy a jelenlegi helyzet kezd kísértetiesen hasonlítani az 1997-es diáklázadásokra.

Le lehet-e győzni Ahmadinezsádot?

VAJON MENNYIRE NÉPSZERŰ A POPULISTA ELNÖK?

Irán jelenlegi elnöke, Mahmud Ahmadinezsád a szélesedő kritika, s a növekvő elégedetlenség mellett is bizakodva tekinthet a jövőbe, hiszen komoly esélye van arra, hogy a pénteki elnökválasztáson ismét sikert arasson, és az iráni tradíciókat követve másodszor is elnyerje a köztársasági elnöki megbízatást.

Noha az elnököt sokan kritizálják, és a rosszabbodó gazdasági körülmények között (Tavaly közel 30 százalékos csúcsot ért el az infláció, a munkanélküliségi ráta pedig hivatalosan is meghaladta a 15 százalékot!) egyre többen kérik rajta számon a négy évvel ezelőtti kampányígéreteit, a lakosság körében azonban bőven akadnak olyanok is, akiknek az elmúlt négy év lehetőségeket teremtett a felzárkózásra, ezzel együtt pedig a gazdagodásra is. (Például az olcsó hiteleknek és a komoly állami támogatásoknak köszönhetően!) Szó mi szó, Ahmadinezsád vidéken és a szegényebb rétegek körében még mindig igencsak népszerűnek számít! Az elnök puritánsága, s határozott fellépése sokaknak szimpatikus. Országjáró körútjainak köszönhetően pedig a többi jelölttel szemben sokkalta jobban ismerik!

Ellenlábasaival szemben ráadásul komoly előnyt jelent, hogy támogatói mindenképpen részt vesznek majd a pénteki voksoláson. A kormányzati dolgozók, a forradalmi gárda tagok és a közalkalmazottak (pl. a tanárok) döntő többségükben mind a regnáló elnökre fogják adni a voksukat, akik a konzervatív támogatókkal kiegészülve, együttesen a szavazásra jogosultak több mint 30 százalékát tehetik ki. Alacsony részvételi arány mellett éppen ezért szinte borítékolható Ahmadinezsád újraválasztása. Az iráni lakosság politikából való kiábrándultságát pedig jól szemlélteti a 2008-as parlamenti választások eredménye: Teheránban alig 30 százalékos volt a részvétel, a reformerek pedig csupán csak 46 helyet szereztek a 290 fős törvényhozásban. A soron következő voksolás nagy kérdése, hogy vajon a gazdasági nehézségek milyen mértékben motiválják majd a választásra jogosult polgárokat?

Ahmadinezsád hivatali pozíciójának köszönhetően számos további előnyt élvez kihívóival szemben, így például míg vetélytársai csak korlátozottan juthatnak szereplési lehetőséghez, az elnök valamennyi állami rendezvényt felhasználhatja a kampányolásra, ráadásul emellett az állami erőszak-apparátus (például a Baszídzs milícia) is a rendelkezésére áll. Az állami bürokráciát felhasználva pedig nem csupán az internetes kampányolást tudja ellehetetleníteni (lásd a Facebook közösségi portálhoz való hozzáférés korlátozását), hanem a kampányrendezvények blokkolását is meg tudja valósítani (pl. közlekedési dugóra hivatkozva elutasított reformpárti nagygyűlés). A tudományos eredmények és a technológiai sikerek szintén mind-mind az elnököt erősítik, akire így az irániak közül sokan úgy tekintenek, mint aki az elmúlt négy évben nagyhatalommá tette az országot.

A társadalmi támogatásnál fontosabb azonban, hogy vajon mennyire támogatja majd Ahmadinezsádot a politikai elit. A legfőbb vezető, Ali Khamenei ugyan nyíltan sohasem foglal állást a választásokon, a szimpátiáját élvező jelölt mindazonáltal komoly támogatásban részesül. A jelenlegi elnök még az erősödő konzervatív kritikák és a legfőbb vezetői dorgálások ellenére is előnyben van a többiekkel szemben. Legfőképpen azért, mert a külső körülmények nem kedveznek egy mérsékeltebb politikus megválasztásának: Barack Obama elnöksége csupán a hangnemben hozott változást, miközben a lényeges gyakorlati lépések elmaradtak amerikai részről, időközben Izraelben egy keményvonalas és erősen Irán-ellenes kormányzat került hatalomra, az ország keleti határán a pakisztáni instabilitás, nyugati határán pedig az iraki erőszak fokozódása jelent problémát.

Ahmadinezsád azonban nem legyőzhetetlen. Az elnökválasztás végkimenetelét pedig alapvetően két kérdés fogja meghatározni: Egyfelől, hogy vajon a konzervatív tábor egységesen szavaz-e majd, vagy Mohszen Rezai a konzervatív oldalról, és Mir Hosszein Muszavi a politikai centrumból képes lehet-e jelentős számú szavazatot elhódítani Ahmadinezsádtól? Másfelől, hogy vajon mekkora lesz a választási részvétel, a regnáló elnök gazdasági és külpolitikai melléfogásait megelégelve vajon mennyien járulnak majd az urnához, s vajon a 2005-ben távolmaradó városi középosztály elmegy-e voksolni, s hallatja-e a hangját, vagy ismételten bojkottálják majd a választást, s távol maradnak?

Vajon csak a gazdaság számít?

A KÜLPOLITIKAI FAKTOR AZ IRÁNI ELNÖKVÁLASZTÁSI VERSENYBEN

 
Az iráni elnökválasztás legfőbb kampánytémája kétségkívül az ország gazdasági teljesítménye, s aktuális helyzete. Az iráni választópolgárok többsége a pénteki voksoláson a gazdasági kérdéseket szem előtt tartva, úgyszólván a pénztárcájának megfelelően fog szavazni. Az elnöki referendum azonban nem csupán Mahmud Ahmadinezsád gazdaságpolitikájáról fog szólni, miként azt sokan borítékolni vélik, hanem abban a külpolitikai kérdések is döntő szerepet fognak játszani.

A kampány finiséhez közeledve egyre több szó esik a külpolitikáról, a regnáló elnököt pedig mind a három jelölt élesen támadja elhibázott politikája és éles retorikája miatt. Mir Hosszein Muszavi, Mehdi Karrubi és Mohszen Rezai egyaránt a külvilággal való megegyezést szorgalmazza. A változás jelszavával kampányoló reformista Karrubi a világ valamennyi országával (kivéve Izrael) felvenné a kapcsolatot, Muszavi pedig az amerikai-iráni kapcsolatok normalizálásának szükségességéről beszél, de még Rezai ex-tábornok, a Forradalmi Gárda Csapatok egykori parancsnoka is keményen fogalmaz: „Ahmadinezsád le fogja taszítani az országot a szikláról, ha folytatja a meggondolatlan politizálást.”

Mindez egyértelműen azt mutatja, hogy Ahmadinezsád éles külpolitikai retorikája és cselekvése nemcsak Nyugaton ütötte ki a biztosítékot, hanem odahaza is, ahol sokan meggondolatlan provokációnak tekintik az elnök kijelentéseit, amely csak károkat okozott az országnak (Lásd a nukleáris engedetlenségre válaszul megfogalmazott nemzetközi szankciókat, vagy a Holokauszt kapcsán tett kijelentésekre adott válaszreakciókat!), s éppen ezért a jövőben valamiféle mérséklődést várnak, illetve szorgalmaznak a felső vezetésben. Ahogyan fogalmaznak: „Iránnak profitálnia kellene a nemzetközi kapcsolatokból, s nem elkótyavetyélni az azokban rejlő lehetőségeket!”

Ahmadinezsád külpolitikai mérlege azonban korántsem olyan rossz, mint azt elsőre gondolnánk, s miként a gazdasági ügyek tekintetében, úgy a nemzetközi viszonyok kapcsán is komoly sikereket tudott felvonultatni. Sokak számára Ahmadinezsád olyan politikus, aki nem alkudott meg a Nyugattal, s kellőképpen határozottan képviselte a nemzeti érdekeket, és az iszlám értékeket. Elnökségének négy éve alatt pedig Irán regionális nagyhatalommá, komoly szereplővé avanzsált, miközben jelentős technológiai sikereket is elért. Mindez rendkívül sokat nyomhat a latba, különösen, ha az irániak erős nacionalizmusát, és a világpolitika igazságtalanságáról alkotott képét tekintjük.

Az elnökválasztás fontos kérdése tehát a külpolitika, amelynek prioritásairól, módszeréről és útjairól a jelöltek eltérő nézeteket vallanak. De vajon hozhat-e lényeges fordulatot az új elnök személye, vagyis lehetséges-e bármilyen változás az ország külkapcsolataiban?

Az iszlám köztársaság hatalmi felépítményében a külpolitikai kérdésekben a végső döntést a legfőbb vezető hozza meg, s miként Ali Khamenei ajatollah Barack Obama Kairóban elhangzott történelmi beszédét követően ismét egyértelművé tette: „ehhez az amerikai politika gyakorlati megváltozására lenne szükség!”, jelentősebb változásra így nem igen számíthatunk az elnökválasztást követően. (Ha azonban a washingtoni vezetés elég rugalmasnak és kreatívnak bizonyul a nukleáris ügyet illetően, úgy arra Teherán mindenképpen válaszolni fog, függetlenül attól, hogy ki az ország aktuális köztársasági elnöke!)

Noha az iráni külpolitika alapjaiban nem fog megváltozni (A nukleáris fejlesztések kérdését illetően például valamennyi jelölt egyetért: folytatni kívánják a munkálatokat.) Az esetleges személycserének köszönhetően azonban mérséklődhet a hangnem, ami ha komolyabb normalizálódást nem is fog eredményezni az amerikai-iráni viszonyban, de számos területen, ahol közösek a célok, előrelépést hozhat az együttműködésben.