Elnökválasztási zavargások

VAJON MENNYIRE MEGOSZTOTT AZ IRÁNI TÁRSADALOM?

Az elnökválasztás következményeit szemlélve egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a majd 70 milliós iráni társadalom két táborra szakadt. Egyrészt a Mahmud Ahmadinezsádot támogatókra, akik az eddigi politika és retorika folytatását várják, másrészt pedig a Mir Hosszein Muszavira szavazókra, akik a változást sürgetik a külkapcsolatoktól a szabadságjogokig szinte minden tekintetben.

Az elnöki referendumot követően kibontakozó, immáron három napja tartó zavargások egyértelműen bizonyítják, hogy a végeredménnyel koránt sincs kibékülve az iráni társadalom egyik fele. S mindez nem csupán a tüntető, kődobáló és barikádokat emelő fiatalokra vonatkozik, hanem szinte valamennyi korosztályban megfigyelhető. A minap vonaton utazva azt tapasztaltam, hogy a középkorú és az idősebb generáció körében is igen sokan vannak azok, akik nem értenek egyet a jelenlegi vezetés irányvonalával. Azonban míg ők csak legyintenek és mosolyognak az eseményeken, addig a fiatalok tettrekészségében nincs hiány. A bevezetett szigorú korlátozások ellenére is folytatják az ellenzéki megmozdulásokat, mert mint mondják, „nincsen más lehetőség, ha már a szavazataikat semmibe vették, akkor az utcán fogják képviselni az ügyüket”. A tegnapi tüntetéseken már a központi szlogen ennek megfelelően az volt, hogy „Hová lettek a szavazataink!?”

Muszavi két napos hallgatás után internetes oldalán kommentálta az eseményeket, emellett hivatalos beadványt nyújtott be a hatóságokhoz, a választási visszásságok és csalások kivizsgálására, valamint a szavazás érvénytelenítését követelte. Ahogyan fogalmazott: „Egyértelműen nyertem! Az iráni polgárok akarata a választási csalásoknak és a hazugságnak köszönhetően nem érvényesülhetett!” Noha beadványa a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah részéről egyből elutasítást kapott, szavai mégis újabb lendületet adtak az eseményeknek. Szimpatizánsai immáron az utcák mellett a házak tetején és a balkonokon is összegyűltek, s skandálták, hogy „Halál a diktátorra!” Mindez kísértetiesen az 1979-es eseményeket tükrözi, amikor a sah ellenes mozgalmak öltöttek hasonló formát. Az elnökségre kandidáló politikust egyébként a szavazás estéje óta nem lehetett nyilvánosan szerepelni látni, ami sokakban azt a feltételezést keltette, hogy letartóztatták, vagy házi őrizetbe vették. A szócsövének számító „Zöld Szó” című napilap mindazonáltal ma már nem jelenhetett meg az újságstandokon.

A kibontakozó társadalmi megosztottságot pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy a szombat esti zavargásokra válaszul vasárnapra Ahmadinezsád is tömegrendezvényt szervezett Teherán belvárosába, amellyel egyfelől támogatói bázisát kívánta megmutatni (Szép számmal voltak jelen!), valamint ellenfeleit ostorozni. Miként mondotta: „A jelenlegi események nem számítanak többnek, mint egyszerűen egy labdarúgó meccs utáni randalírozásnak! Az arányokat figyelembe véve pedig senkinek sincsen jogosultsága a választások eredményének megkérdőjelezésére.” Az elnök ezt követően a választáson való történelmi részvételt (Immáron 85 százalék!) emelte ki, majd az ország előtt álló feladatokról beszélt, s természetesen nem feledkezett meg arról sem, hogy a külföldi kormányokat és újságírókat vádolja meg az iráni eseményekbe való beavatkozással. (A minap született hivatalos bejelentés szerint egyébként valamennyi újságírónak el kell hagynia az országot két napon belül!)

Az iráni társadalom úgy tűnik, hogy kettészakadt. Egyfelől vannak az Ahmadinezsádot támogatók, másfelől pedig a „változást” sürgetők. S mint azt látni lehetett, mindkét tábor igencsak népes, és ráadásul mobilizálható is. A megosztottság oka nem csupán a választási eredmény igazságosságában, vagy igazságtalanságában rejlik, hanem leginkább abban, hogy milyen utat, irányvonalat válasszon Irán az elkövetkezendő években.

Egyeseknek rendkívül vonzó az a politika, amit Ahmadinezsád képvisel, hiszen abban az iráni hatalmi törekvéseket és a meg nem alkuvást látják (Ahogyan azt egy konzervatív szavazó megfogalmazta: „Ahmadinezsádnak köszönhetően valósággá vált az iráni urándúsítás! S igazi regionális szereplővé váltunk az elmúlt négy esztendőben!”), valamint az elesettek és szegényebb rétegek támogatását (Egy másik Ahmadinezsád szavazó a következőket mondotta: „Az elnök őszinte és becsületes ember, aki rettentő sokat tett a szegényekért! Természetes, hogy a korrupt elitekkel szemben őt támogatom.”). Az igencsak nacionalista iráni társadalomban tehát sokan vannak, akiknek tetszik az Ahmadinezsád által produkált irányvonal, amelyet úgy tűnik, hogy a politikai háttérintézmények is támogatnak.

Másoknak a Muszavi nevével fémjelzett irányvonal, a nemzetközi kapcsolatok javítása („Iránnak a világ valamennyi országával baráti kapcsolatot kell ápolni, hiszen azzal csak nyerhetünk, míg az ellenséges retorika csak további nehézségeket fog okozni!”), a gazdaság átgondoltabb szervezése (Egy középkorú úr állítása szerint: „A hatalmas iráni kőolaj- és földgázvagyont sokkalta jobban is ki lehetne használni, arról nem is beszélve, hogy az olajdollárok elosztogatása mennyiben károsítja az iráni gazdaságot!”), s a szabadságjogok bővítése jelenti a perspektívát (Egy fekete csadorba bújt hölgy arra panaszkodott, hogy „a férfiak sorával szemben a női sorok indokolatlanul lassabban haladtak, Muszavi pedig nem csupán programjában „európaibb” politikus, hanem a feleségének kezét fogva kampányol, s ez akár reményt jelenthet a nők jogainak kérdésében is).

A megosztottság azonban nem csak az egyszerű emberek körében van jelen, hanem a háttérben, a forradalmi elitek körében is, ahol a mérsékeltebb konzervatívok a keményvonalasokkal csatáznak. Az elnökválasztást követően pedig könnyen tovább erősödhet a vezető körökben kibontakozó ellentét. Ahmadinezsád például a korrupciós ügyeket zászlajára tűzve ugyan támogatást szerezhet a szegényebb rétegekben, de ezáltal a politikai eliten belül komoly ellenségekre is szert tehet. Így például könnyedén összeütközésbe kerülhet a nagyhatalmú Hásemi Rafszandzsánival, aki többek között a Szakértők Gyűlésének (Ez a testület választja a legfőbb vezetőt!) és a Célszerűségi Tanácsnak (Amely az Őrök Tanácsa és a törvényhozás közötti vitákban közvetít.) is meghatározó szereplője. A választásokat szemlélve egyes szakértők pedig egyenesen arról beszélnek, hogy a választás nem másról, mint a régi és az új elitek összecsapásáról szól!