Az elnökválasztást követően az iráni dráma tovább folytatódik

EREDMÉNYHIRDETÉS ÉS UTCAI HADDELHAD

Iránban a helyzet az elnökválasztást követően kezd egyre érdekesebbé válni. Ahmadinezsád ugyan a hivatalos közlések szerint utcahosszal nyerte meg a szavazást, a polgárok nagy többsége azonban kételkedik a voksolás eredményében, elégedetlenségüknek hangot adva pedig az utcákra vonultak, s a pénteki csetepaté után szombat este szó szerint lángba borították a főváros utcáit.

A szavazatszámlálást követően megállapított végeredmény szerint Mahmud Ahmadinezsád közel 24 és fél millió voksot, a szavazatok közel 62 százalékát szerezte meg, míg legfőbb riválisa, Mir Hosszein Muszavi csupán csak 12 millió szavazatot gyűjtött, ami alig 33 százaléka az összes leadott voksnak. A két további induló – a kezdeti várakozásokkal ellentétben – nem tudott komolyabb támogatásra szert tenni, s szavazatokat elhódítani a két fő riválistól. Míg Mohszen Rezai a voksok 1,7 százalékát kapta, addig Mehdi Karrubi még az egy százalékot sem volt képes elérni (0,85 százalékot szerzett).

Az iráni belügyminisztérium, amely a választási eredmények közlésére hivatott, folyamatosan azt hangoztatja, hogy történelmi eredmény született, valójában azonban sok iráni kételkedik a szavazás tisztaságában, és megkérdőjelezi annak végeredményét is. Ahogyan fogalmaznak, „nem létezik, hogy ekkora különbség legyen a két jelöltre leadott voksok között!” Az mindenesetre igencsak érdekes, hogy ennek az eltérésnek a mértéke megegyezik azzal a híreszteléssel, miszerint 12 millió szavazó-lappal többet nyomtattak, mint a szükséges 46 millió! Sőt mi több, sokakban a részvételi arány fokozatos emelkedése (előbb 70, majd 75, legutóbb pedig 85 százalékról beszéltek!) is komoly kételyeket ébresztett a voksolás hitelességét illetően. Egy banki alkalmazott állítása szerint „aligha vettek részt a választáson többen, mint hatvan százalék!”

A végeredmény megállapítását követően se perc alatt lelohadt az az eufória, ami még a kampányolás időszakában bontakozott ki, ahogyan egy műszaki egyetemista fogalmazott, „az irániak többsége most megint depresszióba süllyed majd, miként azt látja, hogy a nagy felhajtás ellenére semmit sem számít a szavazata!” Egy fekete csadoros hölgy pedig egyenesen azzal jött oda hozzám, hogy „bármit is mutat az elnökválasztás eredménye, tudnom kell, az iráni emberek többsége nem szereti a kormányát!” Van, aki pedig egyenesen Hugo Chavezhez hasonlította Ahmadinezsádot, aki a venezuelai elnökhöz hasonlóan élethosszig kíván elnökösködni. Szó mi szó, sokan gondolják úgy, hogy voksolásban nem a nép akarata nyilvánult meg, hanem lényegében az „ajatollahok választottak”.

Az elnökválasztással kapcsolatos elégedetlenség pedig nem merült ki csupán a szóbeli kritikákban, hanem megmozdulásokat és utcai zavargásokat is eredményezett. A Teheráni Egyetem előtt már késő délután fiatalok skandálták, hogy „halál a diktátorra”, a Váli Ászr téren pedig mindeközben a törvényt betartató paramilitáris egységek (pl. a Baszídzs milícia) igyekezett felszámolni a gyülekező tömeget. Estére pedig valóságos csatatérré változott a Forradalom útja, ahol ironikus módon igen sokszor csendült fel a forradalom kifejezés. A tüntetők mindeközben kukákat gyújtottak fel, néhol pedig barikádokat emeltek, s bezúzták a Bank-e Melli (Nemzeti Bank) több irodájának az ablakát is. A főbb kereszteződésekben pedig hangos motorzúgás közepette igyekeztek megállítani a közlekedést. Megjegyzem, igen nagy sikerrel, ha az okozott forgalmi káoszt tekintjük. A zavargásokra válaszul a karhatalom komoly erőkkel vonult ki a kritikus helyszínekre, s a pénteki nap után ismét könnygázzal igyekezett véget vetni a tiltakozásoknak. Az éjszakai órákra pedig a fontosabb csomópontokban a gépfegyveres katonák is megjelentek, akik ellenőrző pontokat felállítva igyekeztek kiszűrni a gyanúsan viselkedő elemeket.

A teheráni utcai eseményeket követően pedig már nem csak a SMS-szolgáltatás szűnt meg működni, hanem a telefonok is el lettek hallgattatva, miként az Internet hozzáférés korlátozására is sor került. Sőt a hazai televízió-csatornákon kívül semmilyen egyéb adót nem lehetett már befogni szombat este. A CNN, a BBC, de még az arab hírcsatorna, az Al-Dzsazíra is némaságba, illetve sötétségbe borult, ezáltal pedig lehetetlenné vált a kommunikáció, s a független tájékozódás. Mindeközben megszólalt maga Ahmadinezsád is, aki televíziós beszédében igyekezett legitimálni a választás eredményét, s ostorozni politikai ellenfeleit. Nyilatkozatot adott ki maga a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah is, amelyben a választás jelentőségéről, és a zavargásoktól való mindennemű tartózkodásról beszélt.

Azt, hogy vajon meddig folytatódnak majd az utcai demonstrációk, egyelőre nehéz megmondani. A Muszavi-hívek, de bátran állíthatjuk, hogy a „változás” valamennyi támogatója, úgy tűnik igencsak felpaprikázódtak, de hogy valóban készen állnának egy forradalmi mozgalomra, az egyelőre igencsak kérdéses. Noha a tüntetések folytatását sokan támogatják, ráadásul az egyetemeken szünet is van éppen, így az emberanyag mindenképpen megvan, de a kritikus tömeg többsége a saját életét még mindig sokkal fontosabbnak tartja, minthogy a szabadságjogokért kockáztasson. Futásnak is eredt mindenki, mikor megkezdődött a rendőri attak. Az érdeklődés azonban mindenképpen megvan, akárcsak a kampány alatt, most is majd mindenki, aki az utcán tartózkodott igyekezett mobiltelefonjával, vagy digitális fényképezőgépével megörökíteni a „különleges” pillanatot.

Végezetül érdekességként, hogy míg a főúton zajlott a „haddelhad”, addig a Laleh parkban, kihasználva hogy nincs rendőri, s erkölcsi felügyelet, férfiak és nők egyszerre tornáztak, s próbáltak kicsit kikapcsolódni.

AZ AJATOLLAHOK VAGY A NÉP VÁLASZTOTT ELNÖKÖT MAGÁNAK?

Az elnökválasztási mizéria kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a háttérben komoly frakcióharcok dúlnak, amelyek nem csupán a korábbi Szakértők Gyűlése és parlamenti voksolásokra nyomták rá a bélyegüket, hanem a jelenlegi szavazásra is. A konzervatív forradalmi eliten belül ugyanis egyre inkább két tábor látszik körvonalazódni, egyfelől egy mérsékeltebb csoport (Háshemi Rafszandzsáni vezetésével), amely hajlik az óvatos reformokra, s többek között a „Nagy Sátánnal” való kiegyezésre, másfelől pedig egy keményvonalasabb kör (Mohamad Meszbáh-Jázdi nagy ajatollah irányításával), amely erősen tart a mérséklődés folyamatától, és élesen elutasítja az amerikai-iráni kapcsolatok normalizálását. Mindezt leginkább azért, mert úgy vélik, hogy az esetleges kiegyezés kapcsán nem csupán a reformerek erősödhetnek meg, akiket eztán már nem lehet árulónak bélyegezni, hanem adott esetben egyfajta „bársonyos forradalomra” is sor kerülhet. De talán még ennél is komolyabb fejfájást okoz a radikális konzervatívoknak, hogy az amerikai-iráni relációban bekövetkező enyhülés, a szankció-politika feloldásával járna, amely alapjaiban kérdőjelezheti meg keményvonalasok gazdasági hatalmát, akik az ország fehér és fekete gazdaságának egyaránt jelentős részét tartják jelenleg ellenőrzésük alatt!