Tábrizban jártam, s nyugalmat láttam

CSENDBEN A TÖRTÉNELMI JELENTŐSÉGŰ VÁROS

Tábriz városa Irán északnyugati részén fekszik, és noha döntő többségében az ország törökül beszélő azeri etnikumnak az otthona, mégis központi jelentőségű, s számos esetben történelmi fontosságú szereplője volt az iráni történelemnek. Nincs ez most sem másként, hiszen az elnökválasztáson alulmaradt, és az azóta kibontakozó ellenzéki megmozdulások, vagy ha úgy tetszik a „változás” központi figurájává emelkedett Mir Hosszein Muszavi is a városhoz közel eső falucskában látta meg a napvilágot. De vajon mennyire mozgolódik az ellenzéki város?

Tábriz komoly „ellenzéki” múltra tekint vissza, légyen szó akár a Kadzsar-dinasztia „perzsásító”, asszimilációs törekvéseiről, vagy éppenséggel a századelő alkotmányos forradalmának felszámolására tett reakciós kísérletekről, netán az orosz, majd később a szovjet terjeszkedési próbálkozásokról. A város az 1979-es forradalom során is egyfajta „zászlóshajónak” számított, hiszen a sah centralizációs kísérleteivel szemben itt már jóval korábban kibontakozott az ellenállás, minthogy a síita egyház országos szinten vezető erővé emelkedett volna. S bár Muszavi személyének köszönhetően most is a figyelem középpontjába került, mégis egyfajta passzivitás, avagy nyugalom figyelhető meg a színes hegyek közé ékelődött több mint kétmilliós településen.

Tábriz utcáin még sok helyen kint vannak a fundamentalista reformer választási plakátjai, s a nagy többség kétségkívül rá adta a voksát (Ahogyan mondják: „Csakis Muszavi!”), mivel személyében a szabadságjogoknak és a kisebbségek jogainak védelmét, illetve érvényesülését látták megtestesülni, a városban mégis nyugodalom honol, s az elhúzódó teheráni forrongásokhoz hasonló eseményekre nem került sor. Az emberek a tiltakozás helyett most a távol maradást választották, ennek megfelelően piknikező családok lepték el a város közparkjait, valamint turistáskodó helybéliek szállták meg a törökországi Kappadókiához hasonló Kandován települését. Vajon mi lehet az oka ennek a passzivitásnak?

Az elnökválasztás eredményhirdetését követően ugyan itt is volt mozgolódás, ám a keménykezű fellépés (A múlt heti vasárnapi megmozdulás elfojtása minimum egy halálos áldozattal járt!) és a fokozott készültség (Rendőri erők és fegyveres katonák sorakoztak fel több helyütt is! A Tábrizi Egyetemet pedig egyszerűen bezárták.), meg az igencsak hangos ellenkampány (Pénteken egész nap hangosbemondóból szólt a választás eredményét legitimáló szentbeszéd!), de még inkább a tavalyi események, nevezetesen hogy a kisebbségi jogok gyakorlását (például a török nyelv szabad használatát) követelő tiltakozásokat erőszakosan, több tucat emberéletet kioltva számolták fel, kétségkívül elvette a lakosság ellenzéki, s tiltakozó kedvét.

Mindez különösen azért érdekes, mert ahhoz, hogy az iszlám köztársaság felépítményében lényeges, adott esetben forradalmi változás legyen, az szükségeltetik, hogy az olyan méretű városok is, mint amilyen Tábriz, hosszútávon bekapcsolódjanak az ellenzéki megmozdulásokba. S ne feledjük azt sem, hogy az 1979-es eseményekben az etnikai csoportok lázadása a sah rendszerével szemben legalább annyira fontos volt, mint a középosztály megmozdulása, vagy az egyházi személyek aktivizálódása. Irán társadalmának valamennyi szegmense meg kell, hogy mozduljon, különben lényeges áttörésre nem kerülhet sor! Tábriz városának csendben maradása e tekintetben sokat elárul…