Utazás kiskatonákkal Tábrizba

Helyzetkép a hadseregben

Rásht városában ülök az autóbusz-pályaudvaron, és várom, hogy induljon az éjszakai buszom Tábrizba, amikor katonák jönnek felém. Egy, kettő, majd három, végül egy egész csapat gyülekezik körülöttem. Mint kiderül, a tarkaruhás csoporttal fogom tölteni az éjszakát, együtt utazunk az ország északnyugati felében fekvő városkába. Csak amíg én turistáskodni megyek, addig ők valamilyen kiképzésben részesülnek majd.

Sok csevegésre nem számítok, de azt gondolom, hogy így legalább biztonságban leszek. Azonban még mielőtt elindulnánk, kiderül, hogy mégis lesz beszélgetés. Érdeklődnek felőlem, ki fia vagyok, s mit keresek errefelé, egy szem fehér emberként. Jönnek a már megszokott kérdések, így például az, hogy milyen az élet arrafelé, a távoli „Mádzsaresztánban”? Szó mi szó, egyeseknek fogalmuk sincs, hogy merre lehet, talán valahol Azerbajdzsán vagy Türkmenisztán mellett!? Mindez nem is meglepő, hiszen a katonák többsége azon fiatal fiukból kerül ki, akik nem tudnak meglógni a hadkötelezettség alól, vagy mert szegény sorból származnak, s nem futja az iskolára, netán az egészségügyi felmentésre, vagy pediglen egyszerűen azért, mert kevésbé bizonyultak okosnak az egyetemi felvételi során.

Első nekifutásra nehezen is megy a kommunikáció, főleg mert legtöbbjük valamely távolabbi szegletéből származik az országnak, ahol a könyvekből megtanult perzsa nyelvtől lényegesen eltérő dialektust használnak. Na de azért próbálkozunk, s szerencsémre akad is egy olyan fiatal katona (Reza), aki meglepően jól beszél angolul. Mint kiderül ő még az Egyesült Államokban született anno, de hazatért, s legnagyobb „balszerencséjére” (Ő fogalmazott így!) itten ragadt, az útlevelét bevonták, s sorkatonai szolgálatra fogták. Mondja is: „ha véget ér a kiképzés, amint lehet, igyekszik majd azonnal elhagyni az országot, s valahol külföldön próbál majd szerencsét!” Társai irigykedve nézik, hogy milyen könnyen tud szóba elegyedni egy idegennel, csak néha-néha kapcsolódnak be a beszélgetésbe.

Ahogyan azonban fogynak a kilométerek, úgy ered meg a többi egyenruhás nyelve is, amin – őszintén szólva – igencsak meglepődök. Mindezen felbuzdulva úgy döntök, hogy átveszem a kérdező szerepét, s arról faggatom őket, hogy mit tudnak a teheráni eseményekről, s hogy vajon szerintük milyen kifutása lehet a megmozdulásoknak. Hát kiderül, hogy nem sokat, s többségüknek nem hogy fogalma sincsen, de nem is érdekli a politika. Néhányan azért megosztják velem, hogy miként szavaztak, de azért igencsak gyanakvóak. Ahmed, aki „klasszikus” egyhetes borostát visel, azt mondja, hogy „Ahmadinezsádra szavazott, mert ő a szegényeket képviseli, az olyan családok érdekeit, amilyenből ő is származik.” S mit mondja: „Szüleinek nagy segítség minden állami juttatás és támogatás!” Amerikai „barátom” azonban ellenkező véleményen van, s finoman a rendszer kritikáját adja elő: „Irán egy rendkívül gazdag ország, amely számos erőforrással és lehetőséggel rendelkezik, amit azonban a jelenlegi vezetés abszolút nem használ ki!” A nagy többség azonban mélyen hallgat.

Gyorsan át is ugrom a következő kérdésre, hogy vajon miként vélekednek az Egyesült Államokról, s annak Irán-politikájáról. A kapott válaszok megint csak igen vegyesek. Reza, az amerikai kapcsolatok jelentőségéről beszél, no meg arról, hogy „nem szabad egyenlőségjelet tenni a jelenlegi és a korábbi washingtoni kormányzat közé.” Ahmed ezzel szemben azt mondja, hogy „az USA számos lépést tett és tesz még mindig, amelyek elfogadhatatlanok a számára. (Itt leginkább az amerikai Izrael-politikára utal!)” A nagytöbbség egyetért abban, hogy sok mindennek kell még megváltoznia ahhoz, hogy a kapcsolatok normalizálódjanak. S akkor már át is tértünk a következő kérdésre, a nukleáris kutatások ügyére. Ebben aztán egységes állásfoglalás bontakozik ki a tucatnyi egyenruhás körében, mégpedig, hogy „az urándúsítás elvitathatatlan joga az Iszlám Köztársaságnak, s igazságtalan a nemzetközi közösség által alkalmazott kettős mérce!” Ahogyan az eddig szótlanul figyelő Mohamed fogalmaz: „egyszerűen nem akarják tudomásul venni, hogy Irán vezető hatalom a Közel-Keleten, s a Perzsa-öböl térségében!”

Végezetül, mielőtt mindenki elaludna az éjszakai járaton, azt érdeklődöm, hogy vajon mit gondolnak, lesz-e valamilyen katonai konfliktus Irán és az Egyesült Államok, vagy annak regionális szövetségese, Izrael állam között. A többség igencsak pozitívan áll a kérdéshez, s nem győzik hangsúlyozni, hogy „Irán ez eddig egyetlen egyszer sem kezdeményezett támadó háborút, hanem mindig csak szenvedője volt az agressziónak”, legyen szó akár az iraki támadásról, vagy a több száz évvel ezelőtti mongol és egyéb hódításokról. Azt azonban határozottan szögezik le, hogy „bármi is légyen a jövőben, ők készen állnak az ország megvédésére, bárhonnan is jöjjön a támadás!” A felfokozott hangulatban aztán még elhangzik egy-két katonai mondóka, végül azonban mindenki nyugovóra tér. Hajnalban pedig azzal búcsúznak el tőlem, hogy bármi is legyen, vigyázzak magamra! Megígértem, hogy igyekszem majd…