A FORRONGÁSOK EGYELŐRE CSAK A FŐVÁROSRA KORLÁTOZÓDNAK
Teheránban
a feszültség továbbra sem csillapszik, a pénteki elnökválasztás
végeredményét meg-kérdőjelező ellenzéki megmozdulások tovább
folytatódnak és egyre erőszakosabb formát öltenek. Ezzel szemben a
Kaszpi-tenger partján fekvő kisvárosokban viszonylagos nyugalom honol,
mintha nem is hallottak volna a fővárosi felfordulásról.
Mir Hosszein Muszavi támogatói a hatósági korlátozásokkal és a forradalmi vezetés tiltó szavával mit sem törődve tovább folytatják megmozdulásaikat Teherán utcáin. Még az sem rémiszti el őket, hogy a híresztelések szerint már több halottja is van a péntek óta tartó forrongásoknak. (A tányérantennával fogható ellenzéki csatornákon elképesztő felvételeket sugároznak, és megdöbbentő képeket mutatnak a biztonsági erők és a tüntetők összecsapásáról!) Ahmadinezsád vasárnapi tömegrendezvényére válaszul a zöldbe öltözött hívek hétfőn majd öt mérföldes rádiuszban töltötték meg az Azadi (Szabadság) teret, amely talán a legnagyobb megmozdulásnak számít az 1979-es forradalom óta. A tüntetésen megjelent a reformpárti elnökjelölt, Mehdi Karrubi, s számos más prominens személyiség is. S noha egy „zöld forradalommal” nem igen számolhatunk, de úgy tűnik, hogy a jubileumi elnökválasztás kapcsán kibontakozott zavargásoknak egyhamar nem lesz vége, mindez pedig jelentősen befolyásolhatja majd a főbb politikai folyamatokat, illetve akadályozhatja az iráni döntéshozatalt is.
A kérdés az, hogy vajon mennyire vannak kihatással a fővárosi fejlemények az ország többi részére? Az északi régió városaiba a hírek ugyan kétségkívül eljutnak (Miként a helyiek egyszerűen csak úgy fogalmaznak, hogy Teherán megint bedugult, avagy tömve lett!), de a teheráni tömegrendezvényekhez és rendbontásokhoz hasonló eseményekre ez eddig nem került sor. Mindez nem is csoda, hiszen például a Kaszpi-tenger partján fekvő Száriban olyan szembetűnő a rendőri jelenlét, hogy nem sok esély lenne egy komolyabb tüntetés megszervezésére. Fekete autók bekapcsolt piros szirénáikkal járják a várost, s minden gyanús viselkedést hangos rendreutasítással igyekeznek felszámolni. Ők a belbiztonsági erőkhöz tartoznak, és nem igazán ismernek pardont. A városka reformpárti lakosai azonban rendkívül élelmesek, autóba ülve, motorra pattanva körözgetnek az utcákon, és hangosan nyomják a dudát, miközben a bátrabbak az ablakon kifelé, vagy a motor kormányát elengedve a Muszavi-kampány központi szimbólumát, a kétujjas békejelet mutogatják.
A teheráni polgárok közkedvelt üdülőhelyén, Csoluszban, inkább a vicces kommentárok mennek. Egy öregúr például ma azzal jött oda hozzám, hogy „a fővárosi eseményeknek köszönhetően most itt mindent meg lehet tenni!” S szó mi szó, a hegyen piknikező családok körében minden hölgyemény rácsatlakozott a vízipipára. (Ami szigorúan tilos nyilvános helyen az iszlám erkölcsök szerint.) Az ellenzéki kampány nyoma pedig itt is megfigyelhető, a zöld karszalag még sokaknak ott van a csuklóján, miként szolidan ottan lobog az autók kilincsén, avagy antennáján is. S még mindig meglepően sok a zöld póló, s fejkendő! A fővárosi forrongások központi beszédtémának számítanak itten is, amelyet az emberek így vagy úgy, de mindenképpen kommentálnak. Üljön csak be az ember egy taxiba, vagy sétáljon a tengerparton, netán vacsorázzon egy helyi étteremben, mindenkinek van véleménye. Sofőröm arról beszél, hogy a gond az, hogy „nincsen igazi vezetője a teheráni tiltakozóknak”, s éppen ezért előbb-utóbb el fognak laposodni a tüntetések. Egy középkorú úr, aki Budapesten is járt valamikor, meg azt sérelmezi, hogy „az embereknek miért kellene valaki olyasvalakit [a legfőbb vezetőt, Ali Khamenei ajatollahot] követni, akinek nincsenek meg a szükséges vallási képesítései!?” Majd hozzáteszi, hogy „mindenkinek megvan a maga vallásértelmezése, s ez olyan megszokott dolog, amit nem szabadna figyelmen kívül hagyni!” Egy egyetemi tanár pedig arra panaszkodik, hogy „a vezetés olyan országokkal barátkozik, amelyekkel a történelmi sérelmek okán (lásd arab országok), vagy a jelentéktelenség (pl. Venezuela) folytán nem állna érdekében!”
A kritika tehát minden szinten megfigyelhető, de a teheráni eseményekhez hasonló komoly elégedetlenségi formát mégsem öltenek. Leginkább azért, mert nem látnak rá reális esélyt, hogy bármi is változzék, vagy éppenséggel azért, mert tudják, hogy előbb-utóbb sor kerül majd valamifajta átalakulásra! A nagy többség azonban nem kíván politikával foglalkozni, hanem inkább a tengerparti szórakozásnak, a piknikezésnek és egyéb családi programoknak szentelné az idejét.
Teheránban
a feszültség továbbra sem csillapszik, a pénteki elnökválasztás
végeredményét meg-kérdőjelező ellenzéki megmozdulások tovább
folytatódnak és egyre erőszakosabb formát öltenek. Ezzel szemben a
Kaszpi-tenger partján fekvő kisvárosokban viszonylagos nyugalom honol,
mintha nem is hallottak volna a fővárosi felfordulásról.Mir Hosszein Muszavi támogatói a hatósági korlátozásokkal és a forradalmi vezetés tiltó szavával mit sem törődve tovább folytatják megmozdulásaikat Teherán utcáin. Még az sem rémiszti el őket, hogy a híresztelések szerint már több halottja is van a péntek óta tartó forrongásoknak. (A tányérantennával fogható ellenzéki csatornákon elképesztő felvételeket sugároznak, és megdöbbentő képeket mutatnak a biztonsági erők és a tüntetők összecsapásáról!) Ahmadinezsád vasárnapi tömegrendezvényére válaszul a zöldbe öltözött hívek hétfőn majd öt mérföldes rádiuszban töltötték meg az Azadi (Szabadság) teret, amely talán a legnagyobb megmozdulásnak számít az 1979-es forradalom óta. A tüntetésen megjelent a reformpárti elnökjelölt, Mehdi Karrubi, s számos más prominens személyiség is. S noha egy „zöld forradalommal” nem igen számolhatunk, de úgy tűnik, hogy a jubileumi elnökválasztás kapcsán kibontakozott zavargásoknak egyhamar nem lesz vége, mindez pedig jelentősen befolyásolhatja majd a főbb politikai folyamatokat, illetve akadályozhatja az iráni döntéshozatalt is.
A kérdés az, hogy vajon mennyire vannak kihatással a fővárosi fejlemények az ország többi részére? Az északi régió városaiba a hírek ugyan kétségkívül eljutnak (Miként a helyiek egyszerűen csak úgy fogalmaznak, hogy Teherán megint bedugult, avagy tömve lett!), de a teheráni tömegrendezvényekhez és rendbontásokhoz hasonló eseményekre ez eddig nem került sor. Mindez nem is csoda, hiszen például a Kaszpi-tenger partján fekvő Száriban olyan szembetűnő a rendőri jelenlét, hogy nem sok esély lenne egy komolyabb tüntetés megszervezésére. Fekete autók bekapcsolt piros szirénáikkal járják a várost, s minden gyanús viselkedést hangos rendreutasítással igyekeznek felszámolni. Ők a belbiztonsági erőkhöz tartoznak, és nem igazán ismernek pardont. A városka reformpárti lakosai azonban rendkívül élelmesek, autóba ülve, motorra pattanva körözgetnek az utcákon, és hangosan nyomják a dudát, miközben a bátrabbak az ablakon kifelé, vagy a motor kormányát elengedve a Muszavi-kampány központi szimbólumát, a kétujjas békejelet mutogatják.
A teheráni polgárok közkedvelt üdülőhelyén, Csoluszban, inkább a vicces kommentárok mennek. Egy öregúr például ma azzal jött oda hozzám, hogy „a fővárosi eseményeknek köszönhetően most itt mindent meg lehet tenni!” S szó mi szó, a hegyen piknikező családok körében minden hölgyemény rácsatlakozott a vízipipára. (Ami szigorúan tilos nyilvános helyen az iszlám erkölcsök szerint.) Az ellenzéki kampány nyoma pedig itt is megfigyelhető, a zöld karszalag még sokaknak ott van a csuklóján, miként szolidan ottan lobog az autók kilincsén, avagy antennáján is. S még mindig meglepően sok a zöld póló, s fejkendő! A fővárosi forrongások központi beszédtémának számítanak itten is, amelyet az emberek így vagy úgy, de mindenképpen kommentálnak. Üljön csak be az ember egy taxiba, vagy sétáljon a tengerparton, netán vacsorázzon egy helyi étteremben, mindenkinek van véleménye. Sofőröm arról beszél, hogy a gond az, hogy „nincsen igazi vezetője a teheráni tiltakozóknak”, s éppen ezért előbb-utóbb el fognak laposodni a tüntetések. Egy középkorú úr, aki Budapesten is járt valamikor, meg azt sérelmezi, hogy „az embereknek miért kellene valaki olyasvalakit [a legfőbb vezetőt, Ali Khamenei ajatollahot] követni, akinek nincsenek meg a szükséges vallási képesítései!?” Majd hozzáteszi, hogy „mindenkinek megvan a maga vallásértelmezése, s ez olyan megszokott dolog, amit nem szabadna figyelmen kívül hagyni!” Egy egyetemi tanár pedig arra panaszkodik, hogy „a vezetés olyan országokkal barátkozik, amelyekkel a történelmi sérelmek okán (lásd arab országok), vagy a jelentéktelenség (pl. Venezuela) folytán nem állna érdekében!”
A kritika tehát minden szinten megfigyelhető, de a teheráni eseményekhez hasonló komoly elégedetlenségi formát mégsem öltenek. Leginkább azért, mert nem látnak rá reális esélyt, hogy bármi is változzék, vagy éppenséggel azért, mert tudják, hogy előbb-utóbb sor kerül majd valamifajta átalakulásra! A nagy többség azonban nem kíván politikával foglalkozni, hanem inkább a tengerparti szórakozásnak, a piknikezésnek és egyéb családi programoknak szentelné az idejét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése